Kultúra

Sándor György hetvenöt éves

„Áll a senki földjén, és mi hálásan röhögünk rajta; ő a bohóc”, kezdte Esterházy Péter 1988-ban egy jegyzetét. A köszöntő (merthogy az írás annak készült) finom tréfával zárul: „A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!”

A mai fiatalok többsége már ártatlan képpel érdeklődik. Milyen zászlókat?

Ezt a kérdést is az ő hangján hallom. A két szót határozottan elválasztja, a hangsúly nem kérdő, hanem kijelentő, s azt is látom magam előtt, ahogy állát leszegve, fejét előrebiccentve szúrós tekintettel figyeli a nézőtéren ülőket. Hadd érezzék, ez az ember nem tréfál. Ő nem humorista: humoralista. Ami a kettőt elválasztja egymástól, egyfajta erkölcsi komolyság, mely évtizedek óta kitartott orgonapontként kíséri bohóctréfáit és szófacsarásait. Amit nem mond ki, az a lényegesebb.

Kós Károly és a népi építészet

A zuglói Kassák klubban hallottam először kontyos tetőkről, ámbitusról, kockaházakról. A fiatal Makovecz Imre tartott vetített képes előadást az őrségi magyar népi építészetről. 1973-at írtunk. Először csak néhány tucatnyian, később már több százan jártunk kedd esténként Sebő Ferenc és barátai táncházas programjaira. Sebő minden alkalommal meghívott egy előadót, hol egy népi mesemondót, hol egy népdalénekest, aki a szünetekben szórakoztatta a közönséget. Makovecz színes diái láttán egy csapásra beleszerettem a nyeregtetős, fehér falú, tornácos parasztházakba. Sokan váltunk akkoriban a magyar népművészet rajongóivá, egy olyan korban, amikor még nem sok szó esett róla. A1970-es években az óriási lakáshiány szerte az országban sorra termelte ki a panelházas lakótelepeket. A hivatalos politika sem nagyon támogatta a magyar népi identitás és kultúra hagyományainak ápolását.

Sokat gondolkodtam már azon, miért szeretem József Attila líráját. Miért fontos számomra az a karcsú verseskötet, amelyben a mindössze harminckét esztendőt megélt költő szebbnél szebb sorai, az idő előrehaladtával, a kamaszból férfivá érő, mégis sok szempontból gyermeki személyiség bölcsülésével, változásával egyre összetettebb költemények sorakoznak. Számos verssort könyv nélkül is tudok, nem egy szállóigévé vált az évtizedek során – ahogyan József Attila is több lett és más, ahogy múlnak az évek. Politikától, ideológiától, az elmúlt évtizedek ilyen-olyan címkéitől függetlenítve, csak a legtisztább líraisággal megszólaló versekre összpontosítva szeretnék rávilágítani az életműben mindvégig megjelenő gyermekkori emlékek szerepére s a már halott édesanya alakját fölidéző két költeményre.

Portrékiállítás Szent Márton hegyén

A pannonhalmi főapátság gazdag képzőművészeti gyűjteményeiből nyílt tárlat, melynek anyaga máskor ritkán látható a nagyközönség számára, hiszen legnagyobb része a látogatók elől elzárt területen, a monostori klauzúrában található. A kiállítás rendezőelve nem a hagyományos művészettörténeti megközelítés, hanem elsősorban a kulturális antropológia és a művelődéstörténet. A szerzetesi műgyűjtés szempontjai nem mindig estek egybe az esztétikai szempontokkal, így a századok során igen változó színvonalú anyag gyűlt össze.

A tárlat témaköreit tekintve visszautal azokra az elképzelésekre, amelyek az arckép mitikus eredetét magyarázták: az arc lenyomatát, illetve árnyékának körülrajzolását tekintették a portré ősi formájának. Előbbit egy „nem emberkéz alkotta” Krisztus-ikon, utóbbit számos, a XVIII. és XIX. században divatozó sziluettkép illusztrálja.

A szürke ég előtt komor gyárkéményeket ábrázoló borító és a Wim Wenders filmklasszikusát idéző lemezcím tökéletesen illusztrálja azt a fojtogató, szomorkás érzést, amely mindig elfog, ha az East zenekar kerül szóba. A Szegedről induló ambiciózus együttes 1981–82-ben kiadott két nagylemeze alapján – ha hagyják fejlődni – lehetett volna Közép-Európa Pink Floydja, ám a korabeli lemezgyári vezetés „jóvoltából” folyamatos kompromisszumokra kényszerültek. Mégsem adták el magukat, amire szép bizonyíték legfrissebb kiadványuk, a Csepel felett az ég nemrég előkerült, harminc évvel ezelőtti koncertfelvétele.

Trokán Anna szentről és profánról

„Az a feladatom, hogy az égtől kapott adottságaimat és a szerencsét annyi szorgalommal toldjam meg, amennyivel csak lehetséges, és akkor talán sokáig élhetek abban az álomvilágban, amit elképzeltem” – vallja Trokán Anna. Papadimitriu Athina és Trokán Péter színészházaspár lányával, a veszprémi Petőfi Színház ifjú művészével családról, indíttatásról, hivatásról, Jeanne d’Arcról és az operett komolyságáról beszélgettünk.

– Nagyon sok időt töltöttünk a színházban, színházi emberek között. Volt egy nagy, rendszeresen összejáró társaság; a húgom és én az ottani gyerekekkel együtt nőttünk fel. Cseke Péter és Sára Bernadett lányai hasonló korúak, mint mi; máig olyanok, mintha a testvéreink lennének. Sokáig együtt nyaraltunk. Emlékszem, hogy a Nemzeti – a mai Magyar – Színház siófoki üdülőjében mi Nórával esténként sokáig fennmaradhattunk, a Cseke gyerekeket mindig hamarabb ágyba küldték…

Magángyűjteményekből a Nemzeti Múzeumban

Percz Jenő József a pesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola archívumában egy régi naplót mutatott nekünk, akkori diákoknak 1972 tavaszán. Barabás Miklós aláírásait, láttamozó bejegyzéseit olvashattuk benne. Nagy érdeklődéssel néztük ezt a vaskos kortörténeti dokumentumot. Barabás a XIX. század utolsó harmadában a Székesfővárosi Iparrajziskola szakfelügyelője volt, rendszeresen látogatta az órákat és ellenőrizte a tanárok munkáját. Ő volt a reformkor, a biedermeier egyik legsikeresebb és legfoglalkoztatottabb képzőművésze, a „nemzet festője”, ahogy a korabeli sajtó nevezte. Találóan írta róla Reviczky Gyula: „És hogy csodálják késő unokák, Megfesté korunk arcképcsarnokát.”

A Magyar Nemzeti Múzeum Vonzások és változások – XVIII–XIX. századi magyar festészet magángyűjteményekben címmel rendezett kiállítást a Kogart és a saját képanyagából. A mintegy százharminc képet bemutató tárlat azért is izgalmas, mert eddig még nem vagy csak ritkán látott alkotások is előkerültek magántulajdonosoktól, szobák, folyosók, magánlakosztályok féltett rejtekéből. A sor a XVIII. század elején élt Bogdány Jakab madaras csendéleteivel kezdődik, és Canzi Ágost, Borsos József, Barabás Miklós remekmívű XIX. századi portréival folytatódik. Canzi 1838-ban klasszicista városi környezetbe helyezte Előkelő hölgyét. A nő fekete ruhás alakja, titokzatos mosolya Mona Lisára emlékeztet. Barabás Hintázó leánykája 1849-ből és az Anya gyermekével szinte tökéletesen lesimított, tükörfényesre lakkozott olajképek, ahogy M. Kiss Pál tanár úr, a kiváló művészettörténész fogalmazott: „Akár legyek is szánkázhatnának rajta…” Ecsetvonásoknak látszólag nyoma sincs. Divatos technika volt ez a biedermeier korában, Brodszky Károly vagy Borsos József hasonlóan dolgozott.

Hatvany-kiállítás Füreden

Arcon formált világkép címmel nyílt meg március 15-én a szépséges balatonfüredi Vaszary Villában és június 30-áig látható az a tárlat, amely Hatvany Lajos báró, mecénás, író, irodalomszervező (1880–1961) legendás alakját szólítja elénk. Méghozzá nem statikus, nem merev-régimódi, egyáltalán nem múzeumi stílusban, hanem egy eleven, rendhagyó irodalomóra színességével és meggyőző erejével. Köszönhető ez annak, hogy a kiállítás igazi „Gesamtkunstwerk”, összművészeti munka, amely nem csupán könyv- és újságrelikviákkal, hol megrendítő, hol bohókás látványanyagokkal (például a főszereplőt megörökítő fényképekkel, rajzokkal-karikatúrákkal) hívogat bennünket, hanem kiválóan összeválogatott hangdokumentumokkal is. Ez a többoldalú megközelítés a kiállításnak otthont adó Vaszary Villa – Dallos Krisztina ügyvezető igazgató és munkatársai –, továbbá a Hatvani Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, s az ottani forgatókönyvet megalkotó H. Szilasi Ágota művészettörténész, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum „színeiben” a két társszervezővel ihletetten együttműködő Lukács Ágota és Balasi Ágnes érdeme.