Egy „balatoniánus” világpolgár

A protokollárisabb mondatok után pedig hadd jöjjenek személyesebb megjegyzéseim. Rendkívüli élmény volt, hogy egy jegesen hideg tavaszelői napon, március 21-én, amikor országszerte fák és villanyoszlopok dőltek ki, háztetőket sodort el az orkán, a Vaszary Villa ebben a viszontagságos előszezonban is benépesült. Egyéni látogatók és csoportok érkeztek egyre-másra, az elemekkel dacolva, az értelem és a szépség kínálta menedékbe húzódva. Számomra az első és talán legfontosabb benyomás az volt, hogy Hatvanynak, a Balaton partjától (különösen Füredet és Szigligetet szerette) Budapestig, Bécsig és Oxfordig mindenütt otthonos világpolgárnak, egy ipari arisztokrata család irodalompártoló és irodalmat művelő fiának sétapálcás ifjú dandy korától aggastyán napjaiig milyen magány jutott osztályrészül. Különösen a róla kiállított, gazdag és változatos fényképanyag tanúsítja ezt a józan ésszel nem is igen indokolható, feloldhatatlan egyedüllétet. Amely nem is igazán érthető egy olyan ember esetében, aki – ha most csak a költőkre összpontosítunk – annyi poéta röptét segítette, pénzzel, biztatással, okos, szárnyukat nem szegő kritikával, Ady Endrétől egészen József Attiláig (aki pártfogóját kamaszosan csak „Laci bá”-nak titulálta!) s az ifjú Juhász Ferencig. S egy olyan emberrel kapcsolatban, aki maga is jó tollú esszéista, ihletett és megszállott Petőfi-kutató, doktorált klasszika-filológus, de egyben az üres tudományos szőrszálhasogatás éles hangú kritikusa, tehát nagyon sokoldalú tehetség volt. És végül, de talán elsősorban, aki a legtöbb talentumos emberre nem jellemző önzetlenséggel azt vallotta: „A tehetséges embert nem lehet közömbösen szemlélni. A tehetségek megérdemlik, hogy pártfogolják őket.” De hiába minden sokoldalúság, tekintsünk végig a fotók során, és nyilvánvaló lesz számunkra: a körülötte élete végéig nyüzsgő, őszinte és érdekhajhász barátok serege ellenére Hatvany karcsú gavallérként és barázdás arcú öregúrként is mindig egyedül maradt. Visszatérve legközismertebb tevékenységéhez, a mecenatúrához: tudjuk, minden időben volt, van és lesz a mecénásoknak, mai szóval szponzoroknak egy olyan csoportja, akiket nem ez a Hatvany-típusú támogatói szándék sarkall, akik maguk nem a művészetek szerelmesei, s végképp nem bármely művészeti ág művelői, hanem csak a közfigyelem érdekében, s korántsem életprogramként, legfeljebb hiúságból, kampányszerűen segítenek egy-egy alkotót. Aligha véletlen, hogy a sima modorúnak nem nevezhető Ady e szavakkal dedikálta a Hunn, új legendát: „Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával, azért, mert szeret, bánt és félt.” Tehát egy olyan embernek szól ez az ajánlás, aki a felnőni képtelen zseni mellett voltaképpen a szülői szerepkör minden elemét vállalta. Ez az idézet s a teljes költemény egyébként a kiállítás egyik lélegzetelállító látványa, Swierkiewicz Róbert 1978-as fotóinstallációja mellé került, amelyen Ady Endre halotti maszkja látható, a maszkot „múmiapólyaként” takaró verssorokkal, amelyek közömbösítik vagy legalább enyhítik a halál véglegességét. Ami pedig a hangemlékeket illeti: ezek sorából a talán legemlékezetesebb egy régi-régi rádiófelvétel, amelyen Hatvany Lajos öreguras-kedves „Moha bácsi-hangon”, az „ugye” szócska gyakori közbevetésével tagolja körülményeskedő, de nagyon érdekes visszaemlékezéseit, a Nyugat Ady-számáról, továbbá Kosztolányi és Karinthy kevéssé emlegetett, Ady-ellenes megnyilvánulásairól.

Kiknek is ajánlanám ezek után ezt a kiállítást? Az irodalom bármilyen korú felnőtt barátainak (és persze művelőinek-támogatóinak) ugyanúgy jó szívvel, mint érettségire készülő középiskolásoknak vagy magyar szakos bölcsészeknek. De voltaképpen mindenkinek, akinek jólesik egy tévedéseivel együtt is tiszta szándékú, művelt ember életének gyógyító légkörében megfeledkezni mindarról, amit jelenünk művészeti életéből taszítónak érzünk. Természetesen nem úgy, hogy Hatvanyt és kortársait hamis talapzatokra emeljük, „megszenteljük”, de úgy, hogy az egykori irodalmi „afférok”, a kisebb-nagyobb pár- és pártharcok (a mai ádáz marakodások halvány, földi másai!) esendősége mögött meglátjuk az erőt adó lényeget. A Művészet feltétlen szeretetét és tiszteletét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..