Kitett szívvel

 

Ha otthon éppen nem tudtak vigyázni ránk a nagyik, bementünk a színházba, és az öltözőben rajzolgattunk. Vagyis egyszerre játszó- és élettér lett számomra a színház; természetes, „normális” közeg – igaz, nem is ismertem mást.

Napirend szerint éltünk, volt benne némi lazaság, de káosz sohasem. A szüleim délelőtt próbáltak. Persze az megmaradt bennem, hogy este sokszor nem voltak otthon; akkor értek haza, amikor mi már aludtunk. Azt nem szerettem, ha mindkettőjüknek előadása volt.

Húgommal gyerekkorunktól zenéltünk, táncoltunk, balettre jártunk, vagyis sok mindent „örököltünk” a szüleinktől. Ennek ellenére egy ideig eszembe sem jutott, hogy a színészet választható szakma lehet. Szerettem a biológiát, gondoltam, hogy orvos leszek, mert az egy tisztes foglalkozás. Így a gimiben biológia szakra jártam. Aztán igen korán, tizenhat- tizenhét éves korom körül rájöttem, hogy nekem semmilyen „rendes szakma” nem való. Egyszer csak valahogy letisztult bennem, hogy színész szeretnék lenni, hiszen valójában mindig is ez foglalkoztatott.

Sosem voltam gyerekszínész vagy az a versmondós, diákszínjátszós típus, de a színházban a takarásban mindig figyeltem a szereplőket. Néztem, ámultam-bámultam, és kicsit irigyeltem őket… Magamba szívtam a színházi levegőt, és rájöttem: persze, én is ezt szeretném csinálni.

És innentől kapott életében különösen szerepet „adottság és szorgalom”…

– Valaki egyszer azt mondta: ehhez a pályához tíz százalék tehetség, tíz százalék szorgalom és nyolcvan százalék szerencse kell. A szerencse, hála Istennek, megadatott. Amit pedig kap az ember, azt teljes erejével ki kell bontakoztatnia. A szorgalom talán a legfontosabb ebben az egészben, mert a többi e nélkül nem működik. Nehéz szakma, nehéz ezen a pályán megmaradni; és ha az ember nem dolgozik teljes erőbedobással, nem adja vissza azt az energiát, amit kapott, akkor nem ér semmit az egész.

Az, hogy színészcsaládból származom, egyfajta „gondolati hátrányt” és felelősséget is jelentett számomra. Attól tartottam, mások biztos úgy vélik, hogy nekem egyenes az utam. Úgy éreztem, nekem duplán kell teljesítenem, mert tőlem biztosan többet várnak el… Visszatekintve valójában nem volt rajtam akkora nyomás, mint képzeltem, de azt hiszem, jót tett ez a „görcsösség”, a bizonyítási vágy. Kétszer próbálkoztam, harmadjára vettek fel a főiskolára, ahol tényleg nagyon keményen dolgoztam. Más szinte nem is létezett számomra. Sok mindenből kimaradtam, például a nagy bulikból. Annyira fontos volt számomra a színészet, hogy talán kicsit túlzásba is vittem a szorgalmat. Talán most kezdek egy kicsit ellazulni; olyan értelemben, hogy helyreállt az egyensúly, vagyis teljes emberként tudok élni a feladataim mellett.

Az elmúlt években sok szerepben és „korszakban” kipróbálhatta magát; a hatáskeltés számos módját gyakorolhatta. Belülről nézve mikor jó egy előadás?

– Azt szoktam erre mondani, hogy vannak előadások, amelyeken rajta van az Isten keze. Rendezőtől, társulattól függetlenül azt érzem, hogy az egészet átjárja valami különleges áldás.

Minden szerepemet igyekszem úgy kialakítani, hogy maximálisan jól érezzem magam benne; mégis érzem a különbséget, azt, amikor egy előadás „megsegített”. Nem is tudom, minek a hatása; a jó próba, egy jó mondat valakitől… – és megszületik valami megfoghatatlan.

…amilyen A pacsirta lett, melyet megrendülten, nemegyszer állva ünnepelt a közönség.

– Igen, Anouilh Jeanne d’Arc-drámája ilyen. Összesen négy hetünk volt a próbákra. Nagyon megrettentünk attól, hogy lehet egy ilyen komoly darabot ennyi idő alatt bemutatni. De nem is emlékszem a próbafolyamatra, mert olyan olajozottan ment minden, mintha fentről kaptunk volna segítséget hozzá. Ehhez persze hozzátartozik, hogy Kéri Kitty felkészültsége példaértékű volt, kevés ilyen rendezővel lehet találkozni manapság. Egyébként most is vele dolgozom, A montmartre-i ibolyára készülünk… És most ugyanaz a katartikus érzés kerülgetett a minapi bukdácsoló, jelmez nélküli összpróbánk után. Küldtem is neki egy SMS-t, hogy megint valami csoda készülődik. Az ember megérzi ezt.

A katarzist ugyanúgy megélik?

– Persze, ez egy „áramkör”, amelyen keresztül a közönséggel kommunikálunk. Főleg egy ilyen kamaraszínházi előadás esetében, amikor a nézők ennyire közel vannak hozzánk. Ők legalább annyira kellenek ezekhez a csodálatos pillanatokhoz, mint mi, színészek. Az előadás végén felemelő érzés volt látni az állva tapsolókat. Az öltözőben szólni sem tudtunk, annyira megilletődtünk. Éreztük, hogy itt tényleg történt valami fontos. Minden előadás nagyszerű, de tényleg vannak olyan kegyelmi idők, amikor minden összejátszik. Egy „nagy öreg” egyszer azt mondta: Egy színész életében jó, ha háromszor előfordul olyan előadás, amelyre minden szempontból azt mondhatja, hogy na, ezért volt érdemes…

Anouilh nagy életművéből miért épp A pacsirtára esett a választás?

– Kéri Kitty ötlete volt. Korábban látott a színpadon, rám gondolva évek óta motoszkált benne ez a gondolat. Jeanne d’Arcról történelem- és irodalomórákon tanultam az iskolában; aztán tizennégy-tizenöt évesen láttam róla egy filmet, és annyira megfogott a története, hogy napokig nem tudtam magamhoz térni. Ritkán fordul elő, hogy ennyire hatással van valami az emberre: rettenetesen nyomasztott és foglalkoztatott. Amikor Kitty előjött ezzel a témával, azt hittem, elájulok.

De az orléans-i szűzzel kapcsolatos művek közül jöhetett volna Schiller, Shaw vagy akár Claudel Johannája, mégis az Anouilh-féle, kevésbé ismert feldolgozást választották…

– Az igazsághoz tartozik, hogy A pacsirtát Kitty a dramaturggal azért rendesen átdolgozta. Például az eredeti peranyagokból is beemeltek szövegeket a darabba. Az egészet arra hegyezték ki, hogy az igazság nyílt és egyértelmű. Teljesen mindegy, milyen korban élünk, kik a megmondóemberek, ha egyszer valaki találkozik Istennel… A hit lényegéhez tartozik, hogy biztossá tesz. Ez a tizenéves parasztlány elfogadta, elhitte, hogy Franciaország megmentője lehet, és innentől kezdve semmi sem állhatott az útjába. Abszurdnak tűnő helyzet, de megmutatja, hogy az őszinte hit és az őszinte szeretet mindenre képes…

Még a teljes önátadásra, önfeláldozásra, a mártírhalálra is…

– …és ezzel a tisztasággal, őszinteséggel, hittel senki sem tud mit kezdeni. Nem csak a „politikus”, a püspök sem. Szinte megbénultak, csak évekkel később, az újratárgyalt per során vált világossá Jeanne d’Arc világmozdító hite – ami máig érvényes. Az átdolgozás is ezt a mozzanatot emelte ki. Kittyék egy kijózanító, katartikus erejű üzenetet akartak közvetíteni. Ennyire egyszerű és bonyolult, tragikus és felemelő az egész.

Már érintette a következő feladatát, A montmartre-i ibolyát. Operettszerep…?

– Szépen alakult az évad, ez már az ötödik darab, melyet bemutatunk Veszprémben. Kálmán Imre operettjének egyébként szintén komoly mondanivalója van. Itthon gyakran általánosítanak e műfajjal kapcsolatban. Az operettet ritkán, kevés helyen játsszák úgy, ahogy kellene. Meglehetősen „elbulvárosították”, és ezekre a nagyon is emberi történetekre rózsaszín mázat kentek. A nézők persze így könnyebben befogadták… Furcsa, ellentmondásos múltja van az operettnek. És Kitty most megint valami nagy dobással készül. Fiatalokról, mostoha sorsú bohém művészekről szól, akiknek egy vasuk sincs. Hozzájuk csapódik egy utcai énekes lány, aki beleszeret egyikükbe…

Henri Murger regényéből, a Puccini- és Leoncavallo-féle Bohémekből ismerős alaphelyzet…

– Így van. Gyönyörű Kálmán Imre zenéje. Fantasztikus humora is van a darabnak – és keserédes üzenete a művészetről, a művészek kiszolgáltatottságáról, a pénz hatalmáról. Mi kitehetjük a lelkünket a színpadra, ki is tesszük, bennünk nem változik semmi e szempontból, de mindig szükség van, szükség lenne a nyitott szívű befogadókra. Mert az igazi művészet csak így születhet, így élhet tovább.