A csend meghosszabbítása
Beszélgetés Lovász Irénnel
Lovász Irén. Ennyi olvasható névjegykártyáján, mert nem szeretné, ha beskatulyáznák. Mindaz, ami jellemzi, nem is férne rá egy kártyára, tevékenysége annyira sokrétű, szerteágazó. Népdalénekes, világzenész, kultúrantropológus, néprajzkutató, zeneterapeuta, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, egyetemi docens, három gyermek édesanyja, és ezzel a sornak még mindig nincs vége. Számos elismerést kapott, utoljára Magyar Művészetért díjban részesült. A sokoldalú előadóval pályájáról és az elcsendesedésről, a belső utazás fontosságáról beszélgettünk.
– Már az anyatejjel magamba szívtam a népdalt, nálunk mindenki énekelt. A közös munkák közben, de az ünnepekkor is szólt az énekszó. Ezt az otthonról hozott ösztönös, genetikus népdalérzékenységet gimnazista koromtól kezdve kiegészítette egy igényes, tudatos tanulni vágyás. Egyetemistaként pedig már utánamentem azoknak a népdaloknak, melyeket Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjamin népzenekutatók moldvai csángó gyűjteményéből tanultam.
– Gyűjtőútra indult…
– Domokos Pál Péter bácsi egyengette az első útjaimat. Először Baranyában letelepedett moldvai asszonyokhoz küldött, majd a nyolcvanas évek elején Moldvába is eljuthattam. Nem volt egyszerű. Álruhába öltöztem, hogy átlagos román munkásnak nézzek ki, és el tudjak vegyülni a vonaton. Aztán a csíksomlyói búcsúra mentem, pusztinai zarándokokhoz csapódtam. Védtek engem, meg magukat is, hisz akkoriban nem volt szabad befogadniuk a magyarországiakat. Nehéz körülmények közé csöppentem, volt, hogy mocskos pályaudvaron aludtam a többi zarándokkal, mert nem járt a busz, vagy hetekig mást sem ettem, mint zsíros puliszkát, csalánleveset.