Egy anya útnak indul, hogy megkeresse majd fél évszázaddal azelőtt tőle elszakított gyermekét. Az igaz történet alapján íródott sikerkönyvet Stephen Frears, A királynő és a Veszedelmes viszonyok rendezője vitte vászonra.
Ismerhetünk olyan embert, aki egy egyházi személytől elszenvedett sérelem, megaláztatás vagy erőszak miatt eltávolodott az egyháztól. A nyolcvan esztendős Philomena Lee-vel sem bántak kesztyűs kézzel hajdan a szerzetes nővérek, de ő nem vesztette el a hitét.
Gondolatok A nagy szépségről
Paolo Sorrentino A nagy szépség ért tavaly év végén Berlinben megkapta a legjobb európai filmnek járó díjat. A negyvenhárom éves olasz rendező megérdemelte az elismerést. Alkotása lebilincselő, két és fél órás hömpölygő kavalkád, amely az első perctől rabul ejti a nézőt.
A kritikusok az Édes élethez hasonlítják a filmet. S ezzel valószínűleg maga az alkotó sem vitatkozna. Sorrentino csakugyan Fellini köpönyegéből bújt elő. S ezzel nincs is semmi gond, hiszen jó köpönyeg az. A rendező pedig elég tehetséges, hogy ne a hajdani mester másolója, sokkal inkább méltó tanítványa legyen.
Bretz Gábor új éve
Szinte nincs megállása. Egymást érik a szerepek, bemutatók, a hazai és külföldi fellépések. Bretz Gáborral beszélgetve nehéz lenne egy témára összpontosítani, gyakran párhuzamosan zajlanak az események az életében. Mégis a lehető legtermészetesebben fogadja a kihívásokat, irigylésre méltó higgadtsággal tölti be hivatásait: a színházban és otthon is. Nem sokkal novemberi Kékszakállú-sorozata után kézenfekvő, hogy ezzel kezdjük a róla szóló aktuális helyzetjelentést. Előzetesen említem neki a Bartók-opera lelkigyakorlat-jellegét is…
– A Kékszakállú lényegében végigkísérte eddigi pályafutásomat. Bátor Tamás meghívására, 2006 nyarán, a miskolci nemzetközi operafesztiválon, az Aggteleki-cseppkőbarlangban énekeltem először Németh Judittal. Bartal László vezényelt. A sors úgy hozta, hogy ezután folyamatosan rám talált a szerep, évről évre koncertszerű és színpadi előadásokban lépek fel vele. 2007-ben ugyancsak Miskolcon került sor az első szcenírozott Kékszakállúmra. A rendezővel, Kovalik Balázzsal akkor alaposan végiggondoltuk, végigelemeztük a darabot. Jó alapozás volt, első nekifutásra megkaptam a karakter lehetséges variációit. Mester Viktória volt Judit, aki a mostani Erkel színházi bemutatón is a partnerem lett. Kovalik rendezése fiatalokról szólt, Galambos Péteré egy középkorú művészpárról – vagyis ez sem az általános, megszokott idősödő férfi–fiatal nő relációt tükrözte. A különböző felfogásoknak, koncepcióknak köszönhetően az elmúlt hét évben sokat érett, formálódott bennem a szerep mind hangilag, mind lélektanilag.
Itáliai képek a Szépművészeti Múzeumban Ez már arcátlanság. A tradíció megcsúfolása, amit ez a festő alkotott Keresztelő Szent Jánosról. Michelangelo Caravaggióról van szó, az egyetemes képzőművészet egyik legnagyobb mesteréről. Mert hát hogyan is képzeljük el a szent hagyomány szerint a Keresztelőt? Ahogyan a festőktől és a szobrászoktól általában megszoktuk: állatbőrbe öltözött férfi, kezében kereszttel vagy bottal, aki naptól, széltől cserzett aszketikus arccal néz a távolba. Ehhez képest Caravaggio minden pátosztól és tradíciótól mentes, nagyjából tizenhat év körüli, pajkos fiúnak ábrázolta őt világhírű festményén. Mi ez, ha nem botrány? Ráadásul teljesen ruhátlan a gyerek. Nyoma sincs a nehéz körülmények között élő ember szikárságának. Minden leképezés absztrakció, a képzelet szülötte, még akkor is, ha az alapvető élményt a természet nyújtja. Ráadásul Caravaggio az Agnus Deit szimbolizáló bárányt felcserélte egy kosra, igaz, az barátságosan simul az őt ölelő fiatalemberhez. Tényleg, eszünkbe sem jut, hogy János is volt gyerek?
Zavarba jöttem, amikor a hetvenes évek valamelyikében az Operaház lépcsőjén, Janácek Jenufa című operájának egyik szünetében többen rám köszöntek. Nem tudtam mire vélni. A büfében találkoztam a már korábbról ismert Szokolay Sándorral. – Aha, a frenológiai hasonlóság – szólt oda valaki, és elmondta, hogy ő is a nekem köszönők között volt. Restelkedtem, de Sándor nevetett: „Azt hitték, az ikertestvérem vagy…”
Vérnász és Sámson című operái szerettették meg velem a komponistát, a derűs, közvetlen embert. A Vigiliában éppen a Sámsonról megjelent egyik zenei jegyzetem vitt közel hozzá, e művet ma is az elkötelezett művész hitvallásának tartom.
Ez a könyv legelőször fizikai paramétereivel nyűgözi le vagy épp ijeszti meg az embert. Téglavastagságú, hatalmas, súlyos – talán képes lenne beszakítani egy asztalt (ha az üvegből van, és a kötetet nagy erővel dobjuk, akkor mindenképp). Ránézésre minimum heteket kell vele eltölteni. Aztán megéri-e a rászánt idő, s vajon képletesen is képes-e beszakítani az asztalt?
A szerzőről, Abraham Vergheséről nem sokat tudni, az idén ötvennyolc éves férfi egy neves amerikai egyetem, a Stanford orvosi karának professzora. Ez az első regénye, eddig csak szakmai cikkeket és könyveket írt. Ám vette magának a bátorságot, és fehér köpenye alól elővarázsolt egy remekművet.
Ha mindannyian megrettennénk, mi mindennel jár egy új lélek életre segítése és felnevelése, valószínűleg már rég kihalt volna az emberiség. Felelősségünk végiggondolását azonban nem úszhatjuk meg, hiszen ha ez elmarad, annak szörnyű következményei lehetnek. A Maisie tudja, illetve az Alabama és Monroe című 2012-es filmek gyermekhősei egyaránt szeretteik katasztrofális döntéseitől szenvednek.
Képzelet és valóság Rembrandt művészetében
Rembrandt a képzőművészet egyik legnagyobb mestere vidáman, harsány jókedvvel néz vissza ránk az Önarckép Saskiával című, 1636-ban festett képén. Nem csoda, hiszen a művész sikerei csúcsán volt akkoriban, és ha az embernek jó kedve van, akkor elkél egy kis borocska is, jókora üvegpohárban. Balján hőn szeretett felesége, a gazdag családból származó Saskia Uylenburgh. A magabiztos hölgy optimizmussal tekint a jövőbe. A festő tollas kalapja, a kornak megfelelő szép ruhájuk, Rembrandt kardja mind a jólét kifejezője. „Éljen Rembrandt (…) az én ifjam atyja a népből való molnár, aki bizony más fából volt faragva, mint a fia. Ugyan ki ne csodálkoznék afölött, hogy ilyen talajból oly roppant tehetséges művész került elő? Ha azokat a mestereket keresem, akik a fiút tanították, alig találkozom olyan emberekkel, akik a tömeg dicséretén felülemelkednének. Ha ezek ma tanítványukkal szembekerülnének, éppen úgy pirulnának, mint ahogy zavarba jöhetnek azok, akik Vergiliust a költészet, Cicerót az ékesszólás, Archimédészt a mennyiségtan elemeibe bevezették” – írta a fiatal Rembrandtról Constantin Huygens doktor, aki az orániai herceg megbízásából járt nála.
