Egy igazi találkozásból nem spórolhatjuk ki magunkat. Theodore és Robin mégis hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak erre a felismerésre Spike Jonze, illetve Ari Folman filmjében. Bár még csak február van, A nő (Her) és A futurológiai kongresszus (The Congress) már most pályázhat az év legszebb filmélményeinek szűk táborába.
Ha Ridley Scott és Cormac McCarthy összefog, abból csak jó sülhet ki. Márpedig a Szárnyas fejvadász vagy a Hazugságok hálója rendezőjének legújabb filmjéhez Az út és a Nem vénnek való vidék írója alkotta meg a forgatókönyvet. A jogász (The Counselor) megtekintése után azonban kicsit elbizonytalanodtam. Vagy nem figyeltem elég jól, vagy az észbeli képességeket illetően az idő múlása már kezdi éreztetni a hatását, mert én bizony nem egészen értettem, miről is van szó. Vagy mégis?
Régen találkoztam vele, a költővel, aki 1929-ben elhagyta a földi térséget. Ifjúságom idején elém jött egyik szép versével, amely híradás a szimbolizmusról. Nemes európai és cseh volt Otokar Březina, a szóban forgó poéta, és mélységesen hívő. Azért hozom elő, mivel kitekintésünk jobbára Nyugatra irányul, s ő közép-kelet-európai volt. Kivel lehet párosítani? Talán orosz szimbolistákkal, minő Blok, de nálunk is akad néhány testvérlélek, hiszen csak a Mednyánszky famíliából, ha előveszem Czóbel Minkát, azonnal meglelem az előszimbolistát: magyar mezőkön látta búzaföldeken a kaszást, akinek „acéljától a kalászok fénylenek”.
Musicalektől komédiákon át József Attiláig – Nagy Sándorral
Nagy Sándor mindössze kilenc éve végzett a Színművészeti Egyetemen, operett-musical szakon, de már tíz éve bekerült a Madách Színházba, ahol azóta is a legtöbb időt tölti. Anyaszínházának egyik legfoglalkoztatottabb színészévé vált. Repertoárjában eleinte a zenés darabok voltak többségben, de mára a vígjátéki és a fajsúlyosabb prózai szerepek egyaránt megtalálták. Legújabb szerepét Georges Feydeau Kézről kézre című bohózatában kapta. Néhány nappal a premier előtt ültünk le vele beszélgetni. A színművész úgy tartja, a közönségnek szüksége van a könnyed kikapcsolódásra, hogy elfelejtse a hétköznapok búját-baját, de hozzáteszi: nem lehet cél a mindenáron való nevettetés.
– Idén három bemutatója van a Madách Színháznak, ebből kettőben főszerepet játszik. Mind a kettő az emberi kapcsolatokról szól. Mi a hasonlóság és mi a különbség közöttük?
– A Poligamy Bolba Tamás, Galambos Attila, Orosz Dénes, Szente Vajk és Szirtes Tamás közös alkotása. Romantikus, zenés komédia, aminek alapötletét az ugyanilyen című film adta. Számomra az előadás legnagyobb mondanivalóját a felelősségvállalás és annak hiánya jelenti. Bemutatja, hogy egy párkapcsolatnak milyen komolyabb fázisai vannak: összeköltözés, gyerekvállalás. Arról szól, hogy a pár férfi tagja hogyan éli meg ezt, képes-e vállalni a felelősséget, és ha igen, mennyire. A Kézről kézre egy Feydeau-bohózat, még könnyedebb műfaj, nem akar eget rengető problémával foglalkozni, nem megy igazán mélyre, jelenségeket, helyzetkomikumot mutat be. A szereplők egyike sem küszködik valós problémákkal, mindenkinek van pénze, egzisztenciája, autója, anyagi értelemben teljesen rendben vannak. Tulajdonképpen nagyon boldogan élhetnének, de a kapcsolataik felszínesek. A feleségek vándorolnak kézről kézre, és ez számos bonyodalomra ad okot. A szereplők maguknak okozzák, felnagyítják a problémáikat de az is előfordul, hogy olykor még a helyükön is tudják kezelni őket. Szerkezetileg nagyon-nagyon nehéz úgy összerakni, hogy a néző is a könnyedséget lássa meg belőle.
Moór Marianna rendkívüli és hagyományos női szerepekről
A Magyar Színház művészbejáróján besétálva azon gondolkodtam, vajon kivel fogok most találkozni. Melyik arcát mutatja majd? A természetes, odaadó nőt, a fiatal egyetemistát, a megkeményedett parasztasszonyt, vagy esetleg Berta mama fog köszönteni? A társalgóba érve Moór Marianna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő fogadott, teljes valójában, szerepeit gondosan őrizve a szívében. Kérdésemre, hogy melyik nőalak került hozzá a legközelebb – majd hat évtizedes színészi pályája alatt –, azt válaszolta, minden szerep ugyanolyan vállalás a komédiás számára. Nekünk, nézőknek az a feladatunk, hogy megtaláljuk az előadásban a katarzist, a műben a személyre szóló üzenetet, a szerepek mögött a rejtőző művészt, azaz a másik embert. Először egyik első szerepéről, Böbéről kérdeztem…
– Gaál Pista és Sára Sándor közös munkájának, gondolkodásának eredménye a Sodrásban című film. Amikor az ember nyakig benne van a munkában, nem tudja, hogy épp „filmtörténelmet vagy tananyagot” ír, teszi a dolgát lelkiismerettel. Főiskolai osztálytársaimmal játszottuk együtt, inkább így, utólag vagyok boldog, hogy részt vehettem benne.
Kaposvári kiállítás a Dél-Dunántúl szakrális emlékeiből
Asszonykezek által dúsan hímzett miseruha, naiv házi oltár, szúette Szent Ferenc-szobor, térdeplő szerzetes, faragott neogótikus szárnyas oltár, üveg áldozókehely, monumentális olajfestmény Dorfmeister Istvántól, pravoszláv ikon, Krisztus sírba tételét ábrázoló, népies majolikakép, ezüstserleg, míves gyertyatartó, sokat forgatott, nagyméretű Szentírás. Néhány egyházi kincs abból a kínálatból, amely a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban látható. A Dél-Dunántúl szakrális emlékeit felvonultató, a XVI-XX. századot átfogó kiállítás abban a reményben született, hogy a múzeumok raktáraiban pihenő, netán eldugott falvakban megőrzött egyházi relikviákra mint továbbra is megóvandó örökségre irányítsa a figyelmet.
A progresszív rockról – dióhéjban
A magyar klasszikus zenei élet egyik jeles képviselője mondta valamikor a könnyűzenéről, hogy azért nem szereti, mert primitív, hangos és üres. Biztos, hogy sok szempontból igaza volt, hiszen e műfajba tartozó szerzemények nem a bonyolultságukról híresek. Egyszerű dallam, könnyen megjegyezhető szöveg kell ahhoz, hogy egy-egy dal néhány hétre megvesse lábát a slágerlistákon. Ezután a legtöbb „opus” eltűnik a feledés homályában, egészen addig, míg egy aktuális retróőrület során ismét elő nem szedik őket. Ám vannak kivételek. A rockzene népszerűvé válásával ugyanis nemcsak azok kezdtek foglalkozni a műfajjal, akik megelégedtek a néhány akkordból álló, egyszerű dallamvezetésű szerzeményekkel. Különösen igaz ez a progresszív rocknak nevezett irányzat – bátran mondhatjuk – alkotásaira, hiszen ezek kidolgozottságukban vetekednek a komolyzenei művekkel.
Pálúr János a Notre-Dame-ról, a hazai orgonakultúráról és a tíz regiszterről
Az előadó-művészet szépsége, hogy nem lehet instrukciókkal leírni, hogyan áll össze a jó előadás – hangsúlyozza Pálúr János orgonaművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A Budapest-Fasori Református Egyházközség orgonistájával a tavaly decemberben Magyar Örökség Díjat kapott, százesztendős Városligeti fasori református templomban beszélgettünk.
– Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, hogy a Zeneakadémiáról, éppen tanításból jön. Milyen órája volt január második hetében?
– A Zeneakadémián a vizsgaidőszak közepére tűzzük ki a két részből álló orgonavizsgát, és ma is erre készültünk tanítványaimmal. A romantikus és modern stílusú darabokat most a Művészetek Palotájában játsszák a hallgatóink, amit aznap este egy tanár-diák koncert is követ. Másnap, amikor már kellőképpen elfáradtunk, nálunk, a Bach Teremben jöhet a barokk forduló.