Kultúra

Száz éve született Gergely Ferenc

Több mint másfél évtizede nincs már közöttünk a kivételes adottságú művész, mégis gyakran emlegetik, ha az orgonajáték kerül szóba a zenekedvelők körében. Gergely Ferenc Kossuth- és Lisztdíjas érdemes művész, a pesti ferences templom virtuóza 1914. szeptember 10-én született Budapesten.

Tanulmányi évei során egyrészt a Zeneművészeti Főiskolán, ahol az orgona főszakon Zalánfy Aladár, az egyházi zene terén pedig Harmat Artúr és Bárdos Lajos voltak a tanárai, másrészt két külföldi híresség, Günther Ramin és Olivier Messiaen mesterkurzusán a legkiválóbb szakmai képzésben részesült.

Hivatalosan ugyan Tűzoltó utcai vagy II. számú Gyermekklinikának hívják ezt a minden szögletében gyógyító házat, de a bejárat – nomen est omen – az Angyal utcára nyílik. Jómagam elsősorban unokakísérőként, olykor pedig egy-egy gégészeti gonddal küzdő tanítványommal jártam és járok ebben a házban, amelyet – egyik fő profilját, a daganatos és leukémiás gyermekek gyógyítását tekintve – akár riasztónak is érezhetnénk. Mégsem igazán az, akkor sem, ha egy-egy – a kemoterápiától már meggyötört arcú – kis beteg látványától összeszorul a szívünk. De Isten gyógyító kegyelme és a gyermekekért dolgozók szeretete enyhíti ezt a riadalmat. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy az itt kezelt leukémiás betegek gyógyulási aránya mindössze két százalékkal (!) marad el az amerikai statisztikák számadataitól.

Harmincöt fokos hőségben érkezett meg hozzám Lipovszky György orvos-természetfotós páratlan szépségű és minden „légkondinál” hatékonyabb izlandi felvétele. A képen egy tavacska látható, jókora jégdarabokkal megkoronázva. Ezekről az óriási, gyakran fűrészfogas jégszeletekről távoli gyerekkorom szabályos jégtömbjei jutnak eszembe, amelyekből egyik pécsi „Ómim”, azaz nagyanyám bádoggal bélelt, régimódi jégszekrénye is sok-sok adagot elnyelt.

Mivel sokat járok a fővárosi Dohány utca és az Erzsébet körút táján, szinte mindennap látom az egyik közlekedési tábla hátára felírt kérdést: A minden semmi, vagy a semmi minden? Lehet, hogy a szöveg írója Jean-Paul Sartre klasszikusát, A lét és a semmi című művet olvasta éppen, vagy esetleg Martin Heidegger szavai jutottak eszébe: „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” De az is lehet, hogy csak megnézte Terry Gilliam legújabb, Zéró teoréma című filmjét, melyben a főhősnek az a feladata, hogy egy szuperszámítógépen addig próbálkozzon matematikai egyenletek tömeges összefűzésével, míg az eredmény nulla nem lesz. Így bebizonyosodna, hogy a minden semmi és a semmi minden, azaz a lét értelmére irányuló kérdés értelmetlen.

Major Balázs a Szent Vid-kápolnáról

Péntek reggel Esztergomban. Az ősi Macskaút lépcsőin haladva azonnal feltűnnek a fiatal régészcsoport tagjai; néhányan a várhegy lábánál, mások fent, a falak tövében dolgoznak. A barbakán alatt kivillan a nejlonnal fedett ideiglenes tető, amely Szent Vid kápolnájának feltárt romjait védi. A várba vezető emelkedő korlátja alatt átbújva, teli műanyag zsákokkal szegélyezett kopár, poros ösvényen már csak néhány lépés a „tetthely”. Major Balázs a dokumentálást félbehagyva, nyakában fényképezőgéppel kapaszkodik fel a meghasadt templomocska deszkákkal kerített verméből. Most viszonylag nyugalom van, mondja, egy héttel korábban, július végén még hatvanfős nemzetközi csoportot gardírozott itt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem általa vezetett Régészeti Tanszéke ugyanis a hazai hallgatókon és önkénteseken túl immár külföldi diákokat is fogad; idén nyáron brit, jordániai, libanoni, bolgár, lengyel egyetemekről-partnerintézményekből érkeztek fiatalok – de akad egy állandó munkatársnak számító szír „kolléga” is, akivel – a polgárháború kitörése előtt – éveken át együtt dolgoztak a margati keresztes lovagvár feltárásán… Piliscsaba az elméleti oktatás bázisa marad, Esztergom a gyakorlatié lett. Főhadiszállásnak a Vitéz János Tanítóképző közeli épületegyüttesében kaptak önálló épületeket és termeket, így szinte korlátlan hely áll a tanszék rendelkezésére. A nagy és világos egykori ebédlőt restaurátor- műhellyé alakították; jelenleg a térinformatikai labor fejlesztése zajlik…

Kapitális tévedés csúszott legutóbbi szemlémbe. Az idei szegedi Háryról írtamban a beszámolóba ékeltem egy közbevetett mellékmondatot, imígyen: „a művet – amelyet a száz éve született Fricsay Ferenc mutatott be a Dóm téren, megalapozva a Játékok egyik legjelentősebb sikerszériáját – operaként hirdették meg, e Háryhoz méltó nagyotmondással elcsitítva mindazokat, akik hiányolják a zenedrámát az egykor Európa legnevesebbjei közé számított szabadtéri operaaréna programjáról.”

Fricsayhoz méltatlan tévedés. Kivált születésének centenáriumán. Míg kiköszörülöm a csorbát, közreadok azonban pár értesülést, amelyek részben megmagyarázzák pontatlanságomat, részben pedig új adalékokkal gazdagíthatják az ünnepi visszaemlékezéseket.

Előfordul, hogy egy film kriminek (vagy thrillernek) indul, de aztán egyszer csak társadalmi drámává alakul, és mi azon kapjuk magunkat, hogy a világ egy részéről és az ott élő emberekről tudtunk meg valami fontosat; amire sokáig emlékezni fogunk…

Cary Fukunaga 2009-es Sin Nombre című, számtalan díjjal kitüntetett filmje első látásra egy mexikói bűnbanda viselt dolgairól szól. A csoport annak a Mara Salvatruchának, rövidített nevén MS-13-nak a tagja, melyet salvadori bevándorlók még a nyolcvanas években alakítottak Los Angelesben, eredetileg azért, hogy honfitársaikat megvédjék a többi bandától. Ez a nemzetközi bűnszervezet manapság harmincezer tagot számlál, és jelen van egész Közép-Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában, valamint Spanyolországban. E szervezetnek a tagja a tizenéves Will, bandabeli nevén El Casper (Edgar Flores).

Fedeles Tamás történész, teológus Pécs évszázadairól

Sopianae: a Római Birodalom Pannónia provinciájának fontos városa – ókeresztény sírkamrákkal. Pécs: középkori eredetű templomokkal, egyetemmel és oszmán emlékekkel. Angster orgonagyár, Zsolnay Vilmos és az érett szecesszió; messzire tekintő, haladó „kulturális főváros”… Fogalmak, tények, izgalmas valóságok. A más magyar településhez nem hasonló (és nem hasonlítható) „mediterrán” Pécs kimeríthetetlen. Majd kétezer esztendős múltjával csupa ígéret és lehetőség. Fedeles Tamással, a Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézetének tanárával hivatása tükrében beszélgettünk szűkebb pátriájáról.

– Amikor egy település sajátosságairól esik szó, érdemes más városokkal összevetve a hasonlóságokat és a különbözőségeket is megnézni. Itt különösen a római előzményekre utalnék, amelyek nyilvánvalóan determinálták Pécs középkori kialakulását. De e vonatkozásban is egyedi, hiszen a római, illetve a középkori város területe nem (vagy alig) fedi egymást. A ma már a világörökség részét képező ókeresztény temetőegyüttes a római halottkultusznak megfelelően a lakott rész peremén, az egykori Sopianae külterületén helyezkedett el. A katolikus egyház megjelenésével Pécs első középkori városmagja viszont – a mai püspökvárral és a dómmal – éppen itt, a római kori temető helyén alakult ki. A kutatásokban számos nehézséget is okoz e „kettős központ”. A római polgári település a középkori belvároson kívül, a mai Rákóczi úttól délre eső részen volt. Tóth Zsolt régészkollégám néhány éve itt tárta fel Sopianae bazilikáját, az ókori település világi közigazgatási központját. A római fürdő (a mai Kereskedők Háza helyén) a déli városfaltól még lejjebb állt. A római és középkori város területe valahol a Citrom és a Jókai utca vonalán, a Postapalota tájékán érintkezett egymással.