A föl nem ismert világnagyság

A Háry szegedi szabadtéri bemutatásakor, 1938-ban Fricsay volt a város zeneéletének abszolút monarchája. Bartók Béla, Kodály Zoltán és Siklós Albert tanítványa 1934-ben – alig húszesztendősen – lett a magyar királyi 9. Hunyadi János honvéd gyalogezred zenekarának karmestere, egyidejűleg 1944-ig ő vezeti a szegedi Filharmonikus Egyesületet is. Működése első percétől fogva lelkes apostola Kodály muzsikájának: a filharmonikusok 1935. április 7-i hangversenyén éppenséggel a Háry-szvit dirigenseként szerez híveket mesterének. Természetes, hogy az alig egy évtized múlva a világelsők közé emelkedő Fricsay Ferenc egyike volt a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti rangját megalapozó alkotóknak is. „Már akkor kiderült, hogy Fricsay mindig a »Nap« szerepét tölti be, bármely város zenei életében, aki körül szívesen »keringtek« fiatal és idős muzsikusok bolygói” – értékeli működését Batta András. 1936-ban vezényletével, kizárólag szegedi muzsikusok részvételével került színre az első Dóm téri János vitéz, a korabeli szemléző ítélete szerint „kifogástalan hangzással”, ami jelentős fegyvertény, ha tekintetbe vesszük, hogy Fricsaynak a Játékok zenei vezetőjeként való bemutatkozását parázs vita előzte meg. A megvalósulás Fricsayt igazolta: „A zenekar nemcsak kifogástalanul dolgozott, hanem nagyszerű teljesítménnyel segítette elő a János vitéz hallatlan sikerét” – írja a Játékok első krónikása, Lugosi Döme. A Délmagyarország lelkes beszámolója szerint „ezen az estén Szeged újból megtudhatta, mit jelent az igazi művészetért és szépért való önzetlen lelkesedés. (…) A lelkes karmesteri munka az előadás legkisebb részletére is kihatott, és műgonddal tartotta össze úgy a zenekart, mint az igazán szépen szereplő kórusokat.” Nem csoda: a karmester ugyanezen évben már a Bécsi Filharmonikusok élén is sikert aratott. A következő esztendőben a második Hont-Tragédia kísérőzenéjét komponálta és dirigálta. Lengyel Vilma szemléje a komponista Fricsayt megörökítő kevés méltatás egyike: „A modern szellem ízét kapjuk benne félreismerhetetlenül: frappáns hangulatok érzékeltetésében, olykor lágy melódiák, majd keményen az idegekbe hasít, robotol a géppel és felsír az emberrel.” 1938-ban már Erkel Gyula kísérőzenéjét vezényli Kiss Ferenc koncepciójában, továbbá a pulpituson találjuk Herczeg Ferenc Bizáncának, illetve Újházi György István király népe című drámájának előadásain, előbbihez Ránki György, utóbbihoz Losonczy Dezső szerez zenét. A Játékok első korszakát lezáró, 1939-i évadban négy produkció zenei irányítását tartja kézben: a Bizánc és a Kissféle Tragédia újrázása mellett Fricsay jegyzi a fesztivált megteremtő Voinovich-misztérium, a Magyar passió új színrevitelének zenei megvalósítását, az augusztus 7-i hangversenyen pedig a Budapesti Hangverseny Zenekar és a Szegedi Szimfonikus Zenekar kétszázötven muzsikust számláló egyesített erőinek élén dirigál Strauss, Bizet, Erkel, Kacsoh, Liszt, Weber és Dienzl műveiből összeállított parádés műsort, amire a jeles szólisták – Németh Mária, Halmos János, Lendvay Andor és Végh Sándor – személye mellett mindenekfölött Csajkovszkij 1812 nyitányának megszólaltatása enged következtetni.

Minthogy a két esztendővel előbbi János vitézzel az intellektualitásáról híres karmesterzseni a népies daljáték műfajában is letette a névjegyét, ráadásul itthon és külföldön egyaránt úttörő népszerűsítője volt Kodálynak és a Hárynak, ugyancsak meglepő, hogy a Kacsoh szép muzsikájánál jóval szimfonikusabb igényű első szegedi Háry színlapján mégsem a Kodály-növendék, hanem Rubányi Vilmos nevét találjuk karmesterként.

A magyarázatért nem lesz hiábavaló betekintenünk a korabeli Szeged másik korszakos alakja, Szent-Györgyi közéleti ténykedésének dokumentumaiba.

A Szegedi Napló nem mindennapi kulturális affért szellőztet meg 1938 januárjában: „A közelmúlt napokban feltűnést keltett Szegeden az az elterjedt hír, hogy Fricsay Ferenc a filharmonikusok karnagya tisztségéről lemondott. (…) Fricsay a szabadtéri játékok műsorának összeállításánál mellőzve érezte magát, és ezért ajánlotta fel lemondását. (…) Szent-Györgyi professzor (…) arra kérte Pálfy Józsefet, hogy valamilyen formában keressen megoldást Fricsay ügyében, mert a karnagy elhatározása nagy veszélyt jelent Szeged kultúréletére.”


A Délmagyarország hosszabban idézi a friss Nobel-díjas szavait: „Csak a legnagyobb elismerés hangján lehet megemlékezni azokról a szép eredményekről, amelyeket a fiatal Fricsay Ferenc ért el néhány év alatt a szegedi zeneélet szolgálatában. Mégis az utóbbi időkben olyan momentumok merültek fel, olyan mellőzések érték, amelyek alkalmasak arra, hogy elkedvetlenítsék, de azzal a veszéllyel is járnak, hogy megbénítják Szeged zeneéletét, miután a szegedi zenészek egy emberként állnak karmesterük mellett. Ennek a sérelemnek az a lényege, hogy a város a szabadtéri játékok idei műsorára tűzött Háry János című daljáték dirigensi tisztségét egy olyan fiatal karmesterre kívánja bízni, aki semmivel sem különb, nevesebb muzsikus Fricsaynál, akinek a szerepeltetését tehát elfogadható magyarázattal nem lehet megindokolni. Senkinek, Fricsaynak sem lehetne kifogása az ellen, ha a Háry János vezényletét egy nemzetközi viszonylatban is nagynevű dirigensre bízná a város.”

A fővárosi választ két nap elteltével hozza a lap, immár A szabadtéri karmester-affér cím alatt: „Kijelentették az operaházi tagok, hogy ha Rubányi Vilmos nem kap elégtételt és nem ő fogja vezényelni a Háry János előadását, nem működnek közre a szegedi előadásokon.”

A fővárosiakban látható módon föl sem merül, hogy Fricsay az általa látványosan megemelt színvonalon játszó szegedi zenekarral oldaná meg a Kodály-bemutatót. Pálfy polgármester személyesen jár utána az ügynek: „Jólesett hallanom, hogy Fricsay Ferenc művészi kvalitásairól és teljesítményéről a legteljesebb elismerés hangján nyilatkoztak, és meg győződtem arról, hogy a Háry János dirigálásának az Operával szoros nexusban levő Rubányi karnagyra bízása éppenséggel nem jelent mellőzést vagy bizalmatlanságot a teljes mértékben elismert fiatal karmesterünkkel, Fricsayval szemben, hanem abból a meggondolásból történik, hogy a zenekar és az operaházi kórusok szervezése és előkészítése eredményesebben és gazdaságosabban történhetik az operaházi karmesterek közreműködésével.” Figyelemreméltó körülmény, hogy a polgármester által hivatkozott Janovics a műsorelképzelés első ismertetésekor még a komponistát képzelte el a karmesteri pulpituson. A zeneszerző azonban – bár korábban ígéretet tett rá, hogy már az utolsó próbákra a Dóm térre jön – végül csak egy héttel a bemutató után, a műveiből összeállított filharmóniai koncert előtt utazott Szegedre, tehát csupán a Háry második estéjénél volt jelen. Úgy tűnik, a karmester- afférba nem engedte magát belécibálni. Fircsayval való jó viszonyában nem keletkezett törés: a karmester továbbra is játszotta Kodály szerzeményeit, 1961-ben ő mutatta be Kodály Szimfóniáját Luzernben.

A vita tehát – mint annyiszor a Játékok története során – az anyagi kondíciók és a művészi elvárások, illetve a helyi művészi erők kontra fővárosi térnyerés ellentmondásaiban gyökerezik. Az 1938-iki szezon többi előadásához hasonlóan végül a Kodály-daljátékot is a budapesti filharmonikusok játsszák – a műsorlapokon Budapesti Hangverseny Zenekar néven –, nem osztatlan sikerrel.

Fricsay tehát – patthelyzetbe hozva a fővárosi zenekar leszerződtetése által – átengedi a Háry vezénylését kollégájának. Nem az utolsó méltatlanság, amely Szegeden éri, és nem is ő az utolsó nagyságunk, akit méltánytalanság ér az ország legmélyebb pontján. A helyi sajtó hasábjain 1941-ben dúló „karmesterválság” a vidékiség és a világszínvonalú művészi látókör összeütközésének baljós előjele. Fricsay önérzetesen írja egy folyamodványában: „Munkámat teljes elismerés kíséri Szegeden, mind a hivatalos, mind a közönség részéről. Az utóbbit látom abból, hogy Budapesten az idén hét hangversenyem volt, az előbbi igen nagy megtiszteltetés és öröm részemre, hogy a Szegeden szorgalmas munkával eltöltött nyolc év nem múlt el eredménytelenül a hivatalosak szemében sem.” 1944-ben aztán távozni kényszerül szegedi pulpitusáról, mivel ellenszegülve az embertelen paragrafusoknak, zsidó származású muzsikusokra bízza Beethoven, Wagner, Csajkovszkij szólamait. Családjával együtt bujkál, majd ő vezényli az első szimfonikus hangversenyt a német megszállás alól fölszabadult Budapesten. 1945-től az Operaház és a Budapesti Filharmonikusok karmestere. Egy 1946-beli vendégföllépés hozadékaképpen 1947-ben a bécsi operaházhoz szerződik. 1948 és 1952 között a berlini állami operaház főzeneigazgatója, 1949 és 1954 között a Nyugat-berlini Rádiózenekar (RIAS), az 1993 óta Német Szimfonikus Zenekar néven működő nemzeti együttesnek élén áll alapító karmesterként. Tragikusan rövid életén belül is meglehetősen szűk az az időszak, amelyet a zene nemzetközi porondján tölthetett. Annál figyelemreméltóbb, hogy alig másfél évtized a világ egyik vezető karmesterévé tette. 1947-ben Klemperer helyett állt be a Salzburgi Fesztivál világpremierjére, Gottfried von Einem Danton halála című operájának élén. Megfordult a Berlini Filharmonikusok pódiumán, vezényelt Angliában, Hollandiában, Izraelben és Dél-Amerikában is. Mozart-specialistaként 1950-ben aratott sikert a Figaro dirigense gyanánt az Edinburgh-i Fesztiválon. 1953-ban a Bostoni Szimfonikusokat vezényelte, majd meghívták a Houston-i Szimfonikusok első karmesterének. A texasi együttes élén rövid ideig tevékenykedett, a menedzsmenttel fennálló nézeteltérései miatt. 1956-ban a Bajor Állami Opera első karmestere lett. Két évad után, 1959-ben visszatért berlini rádiózenekara élére. 1961-ben a Fricsay által vezényelt, filmre is rögzített Don Giovannival avatták föl a Deutsche Oper új épületét. „Mozart-előadásai a zenei élményen túl vigaszt és reményt nyújtottak hallgatóságának, különösen fő működési helyén, Németországban, ahol nem sokkal azelőtt a nemzetiszocialista rémuralom és a II. világháború gyötörte az embereket” – emlékezik Ferenc von Szita-Fricsay. Berlini zenekarának rangját jelzi, hogy a nagy múltú Deutsche Grammophon katalógusában Bartók-, Beethoven-, Brahms-, Haydn-, Kodály-, Mozart-, Csajkovszkij- és Verdi-lemezek sorával szerepelnek. Bartók Concertóját, a Zenét vonósokra, ütőhangszerekre és cselesztára, a zongoraversenyeket Anda Gézával és a Kékszakállút; Beethoven Kilencedikjét, Egmont-nyitányát és Hármas ver senyét, Brahms Kettősversenyét Starker Jánossal az évszázad legbecsesebb fölvételei között találjuk. Mozart-felvételei: zongoraversenyek – mindenekelőtt Clara Haskillal – és Don Giovannija, Szöktetése, Figarója és Varázsfuvolája etalon számba mennek. Együtt muzsikált lemezen Fischer-Dieskauval, Maria Staderrel, Ernst Haefligerrel, Irmgard Seefrieddel, Rita Streichhel, Lisa Ottóval, Földes Andorral és Kentner Lajossal, Yehudi Menuhinnal, Arthur Grumiaux-val. Haydn Te Deuma ma is ritkaságnak számít.

A kiadó a Háry szvitváltozatát ugyancsak legjelesebb lemezei között tartja repertoáron Fricsay kézjegyével, aki az olasz rádió zenekarával, élvonalbeli olasz énekesekkel a daljátékot is bemutatta 1955-ben. „A világ egyik legnagyobb karmestere volt, bizonyára egyetlen karmester sem volt nagyobb tehetség nála” – jellemezte később Yehudi Menuhin. 1938-ban, Szegeden mindez kevésnek bizonyult, éppúgy, ahogyan Szent-Györgyi pártfogása is. Nem Fricsay vezényelte a Háryt. Szeged örök adóssága a zenetörténet iránt. Abba pedig belegondolni sem érdemes, vasfüggöny híján mire vihette volna a szegedi Játékok, egyetlen világhírre jutott alkotójának közbenjárására.

Utolsó hangversenyeit a Londoni Filharmonikusok élén adta a Royal Festival Hallban, 1961 decemberében. A Szegedről száműzött világhírű maestro halála előtt egy évvel, 1962-ben bocsátotta közre Mozartról és Bartókról írott kötetkéjét. A zene lényegéről így vall benne: „Mi más lenne ez, Isten ajándéka, önmagába zárt titok, melytől életünk megszépül.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..