Kultúra

Az első nagy világégést sok szempontból elfedte a második. Így volt ez a filmek esetében is. Mire a filmgyártás eljutott a megfelelő technikai szintre, már adott volt az új téma, minden idők legpusztítóbb háborúja. A „nagy háború” kitörésének századik évfordulója azonban ismét ráirányítja a figyelmet azon kevés filmre, amely mégis az 1914 és 1918 közötti évek történéseit dolgozta fel. Mert valljuk be, volt és lesz is mit bemutatni, hiszen hiába volt méretében nagyobb a második világháború, sok nemzet az első folyamán volt kénytelen elszenvedni a legrövidebb idő alatt a legnagyobb veszteséget.

Az Éjjeli menedékhely a Nemzeti Színházban

A Viktor Rizsakov által rendezett Éjjeli menedékhely premierje november 8-án volt a Nemzeti Színházban. Rizsakov a Sztanyiszlavszkij által alapított moszkvai Művész Színház rendezője és színészpedagógusa, a Mejerhold Művészeti Központ igazgatója. Most először rendezett Gorkij-darabot. Hogy miért, arról az ötvennégy éves alkotó így vallott: „Érzed, hogy eljött az idő, nem tudod kikerülni, nem tudsz nem beszélni róla. Szeretnék valamit megérteni önmagamról, és Gorkij olyan kérdéseket tesz föl, amelyek nem engedik, hogy ezt halogassam.” Ehhez az alkotói útkereséshez Rizsakov „jó” darabot választott. Hiszen az Éjjeli menedékhely tanulsága távol áll a szájbarágós válaszoktól. A kérdések megmaradnak kérdéseknek, Luka, a főszereplő alakját pedig száz éve hol így értelmezik, hol úgy. Rizsakov különleges, de itt-ott nem teljesen végiggondolt értelmezési szálon vezet bennünket.

Száz éve született Lukács Margit

A hazai színjátszás XX. századi történetében meghatározó szerepet töltött be kivételes orgánumú, királynői alkatú színművésznőnk, Lukács Margit (1914–2002). Pályáját, mely egyenesen ívelt fölfelé, még a Nemzeti Színház 1965-ben lerombolt Blaha Lujza téri épületében kezdte meg kimagasló szerepek és folyamatos sikerek napi tüzében. Több évtizedes pályáját Kossuth-díj, érdemes és kiváló művészi besorolás s végül a Nemzet Színésze cím rangos elismerése aranyozta be.

Rettentő kínos élmény, ha félreértenek minket, és nem tudjuk magunkat kimagyarázni. Mateusznak (Dawid Ogrodnik) mentálisan sérült fiúként alaposan kijutott az ilyesféle tapasztalatokból, az orvosi szakvélemény szerint egyenesen úgy kell kezelni őt, mint egy növényt. Az itthon október végén bemutatott Szavak nélkül című lengyel film ebből a képtelennek tűnő alaphelyzetből formál egész estés élettörténetet – úgy, hogy mindvégig dicséretesen kerüli az olcsó szánalomkeltést.

Tizenhat somogyi alkotó mutatkozik be az adventi tárlaton

Neszményi Zsolt kormánymegbízott köszöntötte a hagyományos adventi tárlat megnyitójának résztvevőit a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériában, ahol rendszeresen randevúzik szent és profán, s a testvérmúzsáknak is kedvelt találkozóhelye az épület aulája. A kormánymegbízott a befelé és felfelé figyelésre hangolta a művészeket és a közönséget. Ez talán sikeresebb lehet a várakozás heteiben, de – Nagy Gáspárt idézve – „(…) a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”.

Gondolatok Bodza Klára Ó, áldott Szűzanya című lemezéről

„Csucsujj el, burujj el, / te ártatlan Jézus! / Mert addig nem nyugszik / Boldogságos Szent Szűz” – énekli Bodza Klára énekművész, a magyar népi éneklés oktatásának megálmodója és elindítója újonnan megjelent lemezén, amelyen szakrális énekeket, archaikus imádságokat és istenes verseket gyűjt egybe. Az előadóművész cimbalom-, lant- és koboz-, reneszánsz és népifurulya-kísérettel énekelte lemezre szakrális népzenekincsünk jó néhány darabját.

A keresztény ember az öröklét részese s az igazságé, mely felülről származik.

Megnyílik lelke az Úr szavára, de imája nemcsak ez:
„Elmúlik a világ,
Jöjjön el országod.”

Beszélgetés Barabás Márton képzőművésszel

Évtizedekig a „szabadúszó” képzőművészek közé tartozott, Aszódtól és Váctól Indiáig és Norvégiáig bebarangolva országot-világot, gyakran írókkal-muzsikusokkal társulva. A Barabás-féle összművészet szép összefoglalása a még ifjúkorában, 1990-ben megjelent, soknyelvű, sokszerzős monografikus kötet, az Avantgárd és akadémizmus, amelyben egy igazi világpolgárművész portréja bontakozott ki. Ehhez képest ötvenöt éves kora táján száznyolcvan fokos fordulat következett: a művészet mellett főhivatású tanári munka s a művészeti doktorátus megszerzése. A korábbinál jóval helyhez kötöttebb, statikusabb életforma. Vajon mi állt ennek az éles váltásnak a hátterében?

– Ezt a fordulatot – ha egyáltalán fordulat volt – nem érzem száznyolcvan fokosnak. Már főiskolás éveim alatt, s valamivel később, 1977 után tanítottam néhány évig. Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban vezettem rajzszakkört. Magántanítványokat is vállaltam, a főiskolára készítettem fel őket. Megtisztelő volt, hogy mesterem, Kokas Ignác rám bízta fia tanítását. Kokas Laci diplomás belsőépítész lett. 1979-ben megnősültem, gyerekeink születtek, a háromból egy mára muzsikus lett, kettő az én utamat választotta. Évtizedekig festésből, könyvborítók készítéséből, sikeres pályázatokból éltünk.