„A körhinta elképesztően erős szimbólum. A pillanat boldogsága jut erről eszünkbe. A »repülünk, Mari« érzése. A szabadság. De ez csak egy pillanat. És a hinta lánca olyan, mint a póráz, csak egy kis körben enged szabadon repülni” – vallja a Pataki Istvánt alakító Cserhalmi György, a Vidnyánszky Attila által rendezett és Zsuráfszky Zoltán koreografálta Körhinta-előadás kapcsán.
Félórányi csúszással kezdődik Robert Wilson délutáni előadása a Vígszínházban. A vonata késett, Linzből jött, ahol – mint később kiderül – a Traviatát készíti elő. Eszenyi Enikő konferálja be a vendéget, és elhangzik a büszkeségre okot adó örömteli bejelentés: Bob Wilson a következő szezonban rendezni fog a Vígben.
Interjú a Stephanus-díjas Kányádi Sándorral – A XXIII. Szent István Könyvhét megnyitójának keretében május 11-én átadták az idei Stephanus-díjakat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szent II. János Pál pápa termében. Erdő Péter bíboros és Spányi Antal megyéspüspök teológiai kategóriában André-Joseph Léonard Mechelen-brüsszeli érseknek, irodalmi kategóriában pedig Kányádi Sándor Kossuth-díjas költőnek adta át a Szent István Társulat kitüntetését.
A Kiscsillag nevű alternatív rockzenekart 2005-ben alapította Lovasi András, az egykori Kispál és a Borz együttes frontembere. Igaz, nemzedékem számára – egy szűk körű magánfelmérés alapján – Lovasi neve még mindig egyet jelent a Kispállal, és a Kiscsillag névre viszonylag csak kevesen kapják fel a fejüket.
A jövő évben, 2016. szeptember 21-én ünnepeljük gróf Széchenyi István születésének kétszázhuszonötödik évfordulóját. A jeles nappal kezdetét veszi a Széchenyi-emlékév is, amelynek legfontosabb célkitűzéseiről és eseményeiről április 29-én, a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Termében tartott sajtótájékoztatót a Széchenyi-emlékbizottság.
„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7–8a)
Izgatottan lépett ki az utcára, becsukva maga mögött kertes házuk nyikorgó kapuját. Hetek óta erre a napra készült. A nagy napra. Még egyszer belenézett a táskájába. Virág, ajándék, pénztárca, bérlet. Minden megvan, indulhat. Mélyet lélegzett a tavaszi virágillatból. Élvezte a délelőtti sétát, munkába rohanáskor nem engedhette meg magának ezt a luxust. A peronon várakozva a végállomás árkádsorát egész tetszetősnek találta. A villamoson alig lézengett valaki. Elég a zsúfoltság hétköznapokon, most örült a nyugalomnak. Kinézett az összekarcolt ablakon. A sínek mentén fehér és rózsaszín sziromhajzatukkal visszafelé szaladtak a fák. Mintha menekültek volna valami elől. Az egyik mellékutcában egy mókust vett észre, amint épp a villanyvezetéken futott át. Elmosolyodott. Hát igen, ők is alkalmazkodtak.
A magyar néptánc somogyországi nagykövetei
Hatvanöt év különösen nagy idő egy amatőr néptáncegyüttes életében, ahol időről időre cserélődnek táncosok, tánckarvezetők, koreográfusok, zenészek. A folyamatosságot a néptánc, a népzene iránti töretlen rajongás jelenti; a próbák izzadságszaga s a színpadi siker idehaza és külföldön. Ahogy egy jó könyv, úgy a tánc is élni és szeretni tanít bennünket. Elaltatott álmainkat, talán végleg eltemetett vágyainkat hozza felszínre, miközben fiatalságunkat is felidézi. Azt a tüzet éleszti újjá, amely soha nem hunyhat ki a néptáncosok szívéből-lelkéből, mozdulataiból és gondolataiból sem. Amely fogódzót jelenthet az embernek, megmaradást a nemzetnek, főhajtást az elődök tudása és hűsége előtt, akik kincset bíztak ránk. A magyar népművészet nagykövetei ők, a néplélek táncos lábú éltetői. Vaskos humor és tragédia egyaránt megjelenik náluk, az autentikus számokban éppúgy, mint a táncszínházi produkciókban. Az élet teljességét adva, szentet és profánt ötvözve száll a dal, perdül a szoknya, lendül a láb, miközben sírva dalol a hegedű meg a nagybőgő, és a húrokon pajkos táncot jár a cimbalomverő…
Szörényi Levente hetvenéves – Tudom, elmondva másképp hat minden. És sokszor valóban csak keresgélem a szavakat ahhoz, ami szövegben kifejezhetetlen. Most mégis megkísérlem, hogy szavakba öntsem a zenét. A zenét, melyet nemzedékek éreznek sajátjuknak, ismerősnek, és amely – így vagy úgy – identitásuk része lett. A zenét, melyről nem túlzás azt állítani, hogy bartóki hagyományokat folytat, gondol tovább, és hangszerel akár a popzene eszközeire. A zenét, mely hol folk, hol beat, hol rock, ha pedig esztétikai szempontok szerint vizsgáljuk, leginkább klasszikusnak mondható.