Boldogságkeresés a Kiscsillaggal

Egyik sem csoda, hiszen az 1987-ben alakult pécsi zenekar több mint húsz évig meghatározó szerepet játszott egy egész korosztály életében. Könnyes nosztalgiával azt is mondhatnám: mi, a hetvenes években születettek a Kispál és a Borz, pontosabban Lovasi költőinek is mondható szövegein és a zenekar semmivel össze nem téveszthető hangzásvilágán nőttünk fel. Ugyanakkor a Kiscsillag nevű formáció e bulikból és fesztiválokból némileg kiöregedett generáció tagjai közül már sokaknak kiesett a látó, illetve hallóteréből.
Aki azonban nyomon követte az utóbbi tíz év zenei eseményeit, az tudja, hogy Lovasi András 2005-ben épp időben frissített. A belső ellentétektől is kifáradt, ma már csak fesztiválzenekarként működő Kispál értékeit átmentette új zenekarába, és azt – többek között – olyan tagokkal és vendégzenészekkel tarkította, mint Leskovics Gábor, Vedres Csaba, Péterfy Bori és Németh Juci.
A Kiscsillag néhány évvel ezelőtt egy egészen különleges esttel jelentkezett. Az együttes az Idáig tudom a történetet című műsorral (vagy ahogyan a frontember nevezi: „brazil szappanoperával”) 2012 óta járja az országot. Az úgynevezett második rész fővárosi, utolsó koncertje idén április 24-én volt a Klebelsberg Kultúr kúriában.
Az afféle csendesülős est két órája alatt úgy hangoztak el a legnépszerűbb Kiscsillag-dalok, hogy közben felépült egy történet. Kornél (Leskovics Gábor), Zsuzsa (Németh Juci) és Péter (Lovasi András) szerelmi háromszögébe, két-három nemzedék vívódásába, örömeibe, bánataiba tekinthettünk bele. Lovasi többnyire húsba vágó őszinteséggel, (ön)iróniával, humorba csomagolt bölcsességgel és nyomokban felhőtlen derűt is tartalmazó körítéssel szórakoztatta a nagyérdeműt. A dalszövegek többsége, ahogyan a kerettörténet is, szintén az ő költői vénáját dicsérte.
Dalban, képben, történetben szó esett itt magányról, szerelemről, kihűlő házasságokról, válásról, boldogságról és boldogságkeresésről, londoni magyarokról, huszonévesek sodródásáról, harmincas nők magányáról és negyvenes férfiak kapuzárási pánikjáról. De hallhattunk egy-egy szúrós megjegyzést képmutató keresztényekről, melldöngető hazafikról, kis magyar korképről és egy lányról, aki boldogságkeresése közben meri Jézust idézni.
Az est alatt Lovasi, ahogyan húsz éve megszoktuk tőle, és ahogyan a zenésztárs, Kispál András fogalmazta meg egy interjúban: „Oda-vissza szórakoztatta a közönséget.” Hagyta, hogy harmincas-negyvenes éveinket taposva belehaljunk a Szomszéd című számba, majd amikor elértük a medence alját, a Tánccal kievickéljünk onnan. A kis Óceánnal pedig azt garantálta, hogy még a leglazább figuráknak is, némi könnymorzsolással, eszükbe jusson a gyerekkoruk, vagy legalábbis a mindannyiunkban (remélhetőleg még) élő gyermek.
A műsor központi dala (és kérdése) mégis a Szeles című szám volt, amely kétszer is elhangzott az est során, s amelynek refrénje, bármely nemzedékre vonatkoztatva, keresetlen egyszerűséggel így szól: Hol van a boldogság? Mi van a boldogsággal?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..