Jóhiszemű kételkedő

Több évtizednyi költészettel a háta mögött még mindig azt gondolja, hogy „a vers az, amit mondani kell”?
– Zetelakán egyszer egy iskolában megkérdezte tőlem egy kisfiú, hogy mi a vers. Én, mint a riadt katona az eléje repülő gránátot, visszadobtam a kérdést, és arra kértem, hogy mondja meg ő, mi a vers. Azt válaszolta erre: a vers az, amit mondani kell. Ezen persze mindenki nevetett, a gyerek pedig boldog volt, mert én nem mosolyogtam meg a válaszát. Hiszen jómagam egész addigi életemben szerettem volna ilyen tömören megfogalmazni azt, amit ez a kisfiú kimondott. A verset többen mondják, hallgatják, mint olvassák, s ennek köszönhetően a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek föltámadtak.

Mit jelent határon túli magyar költőnek lenni?
– Számomra Erdély a szülőföld: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem”. (Mikor szülőföldje határát megpillantja – a szerk.)

És a nyolcvanhat év?
– Bevallom, ez kicsit sok volt, de hála Istennek, eddig még nem történt nagyobb baj. Írással már nem foglalkozom, viszont az utóbbi időben Elek apó kútjainak számát gyarapítom. Hat kutam készült el eddig, melyekbe ha valaki letekint, valamennyi Duna menti nép nyelvén meghallgathatja a Sóhajtás című versemet. A jövőben egy népdalt is énekelnek majd a kutak. A vers pedig így szól: „kútnak lenni volna jó / utas-itatónak / diófának vagy a fán / füttyentő rigónak // rigófüttynek volna jó / lenni bár egy hangnak / jönni-menni volna jó / akárcsak a harmat”. Ezt a verset elmondja a kút szlovák, francia, német, ukrán, cigány és jiddis nyelven is, hogy az idegenbe érkezett ember hallhasson otthoni szót.

Hogyan fogadta a születésnapján kapott Stephanus-díjat?
– „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / »Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot«” – írta egykoron Arany János. Én protestáns vagyok, mégis úgy érzem, azért volt ilyen szerencsés az életutam, mert Márton Áron áldása van rajtam. Ez úgy történt, hogy 1968-ban Békés Gellért OSB küldött velem egy könyvet, hogy adnám át Márton Áron püspök úrnak. Mondtam neki, nem biztos, hogy személyesen meg tudom tenni, de azt biztosan ígérhetem, hogy eljuttatom hozzá. Aztán ott hagytam a könyvet egy udvarhelyi családnál, mivel pünkösd előtt bérmálni ment a püspök úr, én pedig Csíkban voltam segíteni az éppen induló lapnál. Később telefont kaptam, hogy vasárnap az esti mise után negyed órára fogadni tud a püspök úr, ajándékba pedig elvittem neki az egyik kötetemet, amelybe azt írtam bele: „Márton Áron bátyámnak”. Ő megköszönte, a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Áldjon meg téged az Isten, fiam, hogy még sokáig írjál olyan szép verseket, mint eddig.”

Beszédében említette: mindig úgy akart írni, hogy édesapja – aki négy elemit végzett, olvasott ember volt – megértse a verseit.
– Azt mondhatom magamról, hogy a nemzedékemből én vagyok a legszerencsésebb. Nem azért, mert annyira tehetséges volnék, hanem mert olyan atyai barátaim voltak, amilyen magyar emberek ma nincsenek. Elsősorban Kós Károlyra, Tamási Áronra, Zsögödi Nagy Imrére, Illyés Gyulára és Márton Áron püspökre gondolok. Édesapám mellett ezeknek a férfiaknak köszönhetem az emberré válásomat.

Mi az, ami az elmúlt nyolcvanhat év alatt örömére szolgált?
– Hálás vagyok azért, hogy ilyen hosszú életet kaptam. Még ha nem is a legszerencsésebb testi adottságokkal – ugyanis egészen kicsi korom óta nagyon érzékeny vagyok az időjárásra. Hét-nyolc éves koromban pokrócot csavartak rám, mert a legnagyobb nyárban is fáztam. Humorosan azt szoktam mondani, hogy ebben a tekintetben Goethéhez érzem hasonlónak magam, akinek egy alkalommal nagyon fájt a feje, majd pár nappal később értesült arról, hogy a rosszulléte idején Messinában akkora földrengés volt, hogy a fél város leégett. A legjobban az édesanyám hiányzik, aki tizenegy éves koromban meghalt, így azóta árva vagyok. Ezt a hiányt – amennyire lehetséges – azzal pótolom, hogy örömmel szemlélem, ahogy a fiaim szeretik az édesanyjukat. Édesanyámról csak egyetlen verset írtam.
A költészetemmel összességében véve szolgálni szerettem volna, és soha életemben nem mondtam magamról azt, hogy „költő vagyok”. A költői mesterség olyan, hogy csak az illető halála után derül ki, az volt-e, aminek hitték, s aminek olykor ő is hitte magát. Szoktam mondani, hogy ha majd az unokák, a dédunokák érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, meghallgatni vagy elénekelni tőlem, akkor elmondható lesz, hogy a nagypapa, dédpapa nagy költő volt egykoron. Addig pedig higgyetek, aminek olykor magam is hiszem magam, meg kételkedjetek is. Az Úristenen kívül mindenben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előbbre a világot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..