Újra forog – A Körhinta a Nemzeti Színházban
Fotó: Gordon Eszter, Nemzeti Színház

 

Nádasy László és Fábri Zoltán 1955-ös, Sarkadi Imre novelláiból készült, szimbólummá vált filmjét idén állították színpadra a Nemzeti Színházban. Az önmagukon túlmutató díszletek, tánckari jelenetek, színpadi mozgás és dramaturgia mind a jelképességet szolgálja, melyen keresztül megérthetjük: egyén és közösség, ember és föld, férfi és nő, hagyomány és változás nincs meg egymás nélkül.
Középiskolásként – ahogy a Bíró Mátét játszó ifjabb Vidnyánszky Attilát – engem is elkapott a Körhinta lendülete. Ennek oka talán az lehet, hogy Fábri alkotása tökéletesen eltalált elegyét adja a mindent felülíró szerelemnek, a lázadás szabadságának, a mozgás örömének, a szülői örökség batyujának, a létfenntartás küzdelmének és nem utolsósorban a „vígmagyar” mulatni tudásnak. Függetlenül attól, hogy hány évvel a téeszesítés előtt vagy után születtünk, hogy paraszti vagy nemesi származásúak-e a felmenőink, hogy vidéki vagy fővárosi-e az identitásunk, hogy érdekelt-e valaha is a magyar kultúra vagy sem – ez a film, így vagy úgy, de „ikon” a magyar ember számára. Ezért sem könnyű feladatra vállalkozott a Nemzeti Színház igazgatója, amikor 2015 tavaszára, Vincze Zsuzsa forgatókönyve alapján színpadra vitte a Körhintát. A körhintát, mely csakugyan erős szimbólum, mely az ember szabadságát, kötöttségét, pillanatnyi és örök létét egyaránt megjeleníti. Mindezek megmutatkoznak a Nemzeti színpadán is, de anélkül, hogy azt éreznénk: a nagy sikerű filmet akarná valaki újraírni. Ehelyett új megközelítésben jelenik meg a történet: a Kárpát-medence egészéből merített népzenei betétekkel és koreográfiával, a körhintaszimbólum többféle megmutatásával, a tánc és a próza dialógusával.
Ha a Körhinta ikon, akkor ikonikus alakja a magyar színészetnek Cserhalmi György, aki páratlan alakítást nyújt, az egész estét kitöltő atmoszférát teremtve a nézőknek – és jó eséllyel a kollégáknak is. Minden mozdulata, hangszíne, mondata „ül”, érezhető jelenlétének súlya – mindezt nem kisebbíti, hogy Pataki István kemény, szikár, „föld a földhöz” természete „hálás szerep” a darabban. Cserhalmi alakításának kiegészítője Szűcs Nelli Patakinéként, aki akkor szól, ha kérdezik, s akkor is csak tőmondatokban, és fűzős cipőjében, magára szorított kendőjében tökéletesen mutatja meg azt a „fogösszeszorított” asszonyi sorsot, melyet a lánya számára is egyedül élhetőnek tart.
A Pataki házaspárral szemben a fiatalok szerelmi háromszögének módosabb, de a szív dolgaiban nem erős Farkas Sándorát Farkas Dénes játssza a szegény, de megállíthatatlan és szívós Bíró Máté (ifj. Vidnyánszky Attila e. h.) riválisaként. Ahogy a rendező megfogalmazta, a darab drámai hőse Pataki Mari (Kiss Andrea e. h.), akinek döntenie kell felnőttség és gyermekség, cifraság és nyomorúság, szívbeli érzés és józan ész között. A kettősségek okozta feszültség, dráma jelenik meg a darab egyik csúcspontján is, Mari lidérces álmában. Vidnyánszky a János vitézből már ismerős megoldással, a démonok táncos, maszkos megjelenítésével hátborzongatóan életszerűvé teszi az izzasztó rémálmot. Bár nem könnyű Soós Imre és Törőcsik Mari „után” a színpadra lépni, a fiataloknak sikerült újszerűen kibontaniuk a karaktereikben lévő érzéseket, vágyakat, feszültségeket. Farkas Dénes pedig jóval kevésbé ellenszenves, mint a filmbeli Sándor (Szirtes Ádám), ami cseppet sem vesz el a szerelmi háromszög feszültségéből, sőt. Farkas és ifjabb Vidnyánszky bizonyos helyzetekben ismert magyar népdalokat recitálva közölnek érzéseket, ami nem kis feladat prózai színházi közegben. Az egyfelvonásos darabban egy pillanatra sem áll meg a képletes hinta: folyamatosan gyűlik, izzik a feszültség, hol a színészi játék, hol a táncosok forgása által – fokozva ezt egészen Pataki baltás mozdulatáig… Ekkor ereszt valamelyest a keménységéből az apai tehetetlenség dühe – és a néző jófajta feszültsége is.
Manapság divatjuk van az alternatív színházaknak, a romkocsmában világmegváltásnak vagy a spanyolországi zarándokútjárásnak, de nincs divatja a kőszínházba járásnak, a termőföld megmunkálásának vagy a közös népdaléneklésnek egy lakodalomban. Divatok, szokások jönnek-mennek, az alföldi paraszti sorsok viszont bevésődtek történelmünkbe. Az újszerűség élményének lehetőségével most fordulhatunk egyet a Nemzeti Körhintáján.