Kultúra

A végéhez közelgő nagyböjt éppenséggel nem a sopánkodás ideje, s az is lehet, hogy valaki úgy gondolja, filmek után keseregni sem helyénvaló ilyenkor, hisz vannak, akik épp a mozitól vagy a tévénézéstől tartóztatják meg magukat húsvétra készülve, mi most mégis csalódottságunknak adunk hangot amiatt, hogy mások megtartóztatnak minket legalább három olyan alkotástól, amely a jelek szerint akár a lelki elmélyülés, a lényegre figyelés eszköze is lehetne. Jézusról szólnak e leírásuk alapján ígéretes amerikai filmek, melyek a maguk módján „továbbgondolják”, körüljárják a bibliai elbeszélést. A hazai forgalmazók érdektelensége miatt a mi szemünknek egyelőre (?) sajnos láthatatlanok maradnak. S mivel egyebet nem tehetünk, legalább legyünk tisztában azzal, hogy nagy eséllyel miről is maradunk le már megint.

Ahogy néztem ezt a filmet, mindegyre egyetlen kép kísértett visszatérően: ez a felvétel akkor készült, amikor Ferenc pápa találkozott a kiskorúak ellen elkövetett papi szexuális zaklatások áldozataival. A szentatya arcát, melyen egyszerre mély megindultság, égő szégyen és tehetetlen düh tükröződött, soha nem fogom elfelejteni. Veletek zokogok, mondta az áldozatoknak. Az immár kétszeres Oscar-nyertes Spotlight – Egy nyomozás részletei című alkotás hasonlóan intenzív reakciót vált ki nézőjéből, mégpedig úgy, hogy egyáltalán nem törekszik olcsó hatáskeltésre.

Húsvét táján Vitézy László ötödik, A fekete bojtár című játékfilmje valószínűleg sokaknak meglepetést fog okozni, még jeles filmrendezőnk rajongóinak is. Ez az alkotás ugyanis nem egyszerűen (ahogyan a címből gondolhatnánk) egy balladaian komor, tragikus Móricz-novella vászonra-képernyőre álmodott változata. Inkább olyan, mint egy kétféle anyagból létrehozott „foltvarrás”, amelynek egyik eleme – mint a Vitézy-játékfilmeknek immáron rituálisan – Móricz Zsigmond szövege, nagyobbik részét azonban Sinka István mélységesen őszinte, szép és fájdalmas önéletrajzából, ha úgy tetszik, költői fejlődésregényéből, A fekete bojtár vallomásaiból merítették az alkotók.

Zenés beszélgetés Németh Judittal – Különleges pályafutás az övé. Koncert-, illetve oratóriuménekesnek indult, aztán nagyot fordult vele a világ, és a barokk zene avatott tolmácsolójából nemzetközileg ismert Wagner-heroinává érett. Mezzo, aki az elmúlt tizenöt évben egy sor drámai szoprán szerepben is letette a névjegyét. Visszatérő vendégként megjárta a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, a Budapesti Wagner-napok egyik oszlopa, és változatos repertoárt visz az Operaházban is. Németh Judittal művészi fejlődéséről, tavaly kiadott Ring-DVD-jéről, aktuális feladatairól és kedvenc szerepéről, a Parsifal Kundryjáról beszélgettünk. De mindezek előtt a cseppet sem „szabályos” kezdetekről…

Tan Twan Eng maláj írónak mindössze két könyve jelent meg eddig. Ezzel a két regénnyel – Esőcsináló és Az esti ködök kertje – azonban gyorsan belopta magát az olvasók szívébe. Nem csoda, hiszen ábrázolóereje, költői és filozofikus világlátása, lenyűgöző mesélőkedve magával ragadja az embert.

Bár Hamvas Béla munkásságának legnagyobb része már hozzáférhető a nagyközönség számára, még mindig vannak olyan írások, melyek meglepetéssel szolgálhatnak mindazoknak, akik nagyra becsülik a „nevezetes névtelen” életművét. Közéjük tartozik az a könyvecske, mely a Medio Kiadó gondozásában jelent meg az év végén. Ebben Hamvas Béla Litai (Imádságok) című versét olvashatjuk.

El kell kapni a pillanatot, ez a fotós dolga, és nem is kevés. Megörökíteni valamit a múló időben, a másodperc törtrésze alatt. A hagyományos, analóg fényképezés nagy technikai tudást, kifinomult, gyors reflexeket, hallatlan állóképességet igényelt. Évtizedeken keresztül, egészen a kilencvenes évekig, a digitális fényképezőgépek elterjedéséig, amikor még filmes masinák voltak forgalomban, egyáltalán nem volt mindegy, hogy mikor nyomja meg a fényképező az exponálógombot. Nem volt még motoros gép, amellyel már egész sorozatokat lehetett csinálni, vagy mindenféle beépített elektronika, amelyek segítették volna a lelkes fotósokat a soha vissza nem térő pillanat megörökítésében.