Egy „foltvarrásos” film

A film jó kétharmada tehát Nagyszalonta legendás szülöttének gyermek- és ifjú éveit, költői szárnypróbálgatásait és fiatalon meghalt feleségével, Pap Piroskával való megismerkedését és házasesztendeit mutatja be. Méghozzá nem akárhogyan, hanem a Sinka-versek szépségéhez és természetességéhez, vadvirágillatához méltó módon. Köszönhető ez a rendezőn kívül a két főszereplőnek, Adorjáni Bálintnak és Bánovits Vivianne-nek, akik mindketten a „Vitézy-színtársulat” állandó tagjai. Ahogyan az egész filmben, úgy ebben a szerkezeti egységben, nagyobbik foltdarabkában is kulcsfontosságú szerepet tölt be a Vitézy és közönsége által méltán nagyra becsült narrátor, a legszebb beszédű magyar mesélők egyike: Székely B. Miklós, aki ezúttal is remekel. A Sinka-versekkel finoman „kihímezett” poétai (és nem kevésbé bojtári) önéletrajzot még közelebb hozza a mai nézőkhöz az, hogy a filmben elhangzó verseket mégsem ő, hanem a két főszereplő mondja el, eléggé nem méltatható szépséggel. Aki megismerte a Tizenhét szilfa alatt, a Nagyanyáim és a Három rongyos király lesz című korai Sinka-verseket, már soha életében nem felejti el őket. Részben a két színész előadói érzékenységének köszönhetően, de azért is, mert a versek írójának életét meghatározó tájban, Pap Ferenc és Markert Károly hitelesen „sinkai” képi világának kellős közepén hangzanak el, nem városi körülmények között és nem egy bárhol lehetne, személytelen előadó-művészi dobogón.
A film sikerét már az is garantálná, ha egyszerű és következetes költőéletrajz lenne. Vitézy László azonban ennél sokkal többre, sokkal mélyebb „merítésre” törekedett, amikor a minden irodalmi lexikonban megtalálható tényeknek tudatosan ellene mondva a film utolsó harmadában az ifjúházas, első gyermekét váró bojtár-költőt és feleségét „áttelepítette” a Barbárok című Móricz-novella világába, amelyben a fehér és a veres juhász a pusztán megöli és elássa harmadik társát (az eredeti szöveg szerint tizenkét éves gyermekével együtt). Látszólag egyszerű módon történik a két irodalmi mű „összevarrása”. Az áldozat, Bodri juhász irigységet szító, majd gyilkosságot kiváltó, díszes bőrövét a film forgatókönyvírói, Vitézy László és Pozsgai Zsolt Sinka Istvánnak „ajándékozták”, a nehéz sorsú, de valójában csak 1969-ben, időskorában meghalt költőt így fiatal halottként hozva a XXI. századi nézők elé. Hogy miért? Korántsem irodalomtörténet-hamisítási szándékból, hanem mementóként. Hogy a közelmúlt és jelenünk méltatlan indulatokkal teli, elvakultan igaz­ságtalan kritikusainak és írótársainak kíméletlen tükröt tartson. Mert hiába voltak Németh László korai méltató szavai, Szabó Zoltán és Veres Péter baráti segítsége, Sinka elemi erejű tehetsége a számára igazán fontos pályatársak, a költőtársak nagy részében csak ellenérzést és heves élve eltemetési reakciókat szült. Tisztelet a kivételeknek, az olyan utódoknak, mint a költészetéért rajongó, gyakran az ő hangját intonáló Kormos István.
Abban, hogy ez a (remélhetőleg külföldre is eljutó) művészeti morállecke ilyen maradéktalanul sikerült, a főszereplők mellett része van az olyan, Vitézy László (és nem kevésbé Sinka István) világát megértő, átérző, ezúttal mellékszereplőként megjelenő művészeknek is, mint többek között Szarvas József, Oszter Sándor, Reviczky Gábor, Szirtes Ági (aki kiváló Sinka édesanyjának szerepében), Koncz Gábor és Tenki Réka.