A megfoghatatlanság vonzásában

– Nem is egyszerűen a barokk oratóriumok világából érkeztem, a Zeneakadémia elvégzése után Székely András jóvoltából valójában régizene-énekléssel indult a pályám. Az előadásmódok autentikusságát zenetudósok kutatják, de bizonyára a korízlés is befolyásolta a stílust, amely kicsit egyenesebb hangot, könnyítettebb éneklésmódot igényelt. Egy másik nézet szerint mivel a vérbő érzelmek ugyanúgy fontosak voltak akkor, mint ma, az oratóriumokat vagy a Bach-kantátákat is teljes és „egészséges” hangon kell megszólaltatni. Én mindkét stílust kipróbáltam, de éreztem, hogy a régi zene autentikusnak mondott előadásmódja kissé megviselt, emelte a gégepozíciót… – de az is lehet, hogy nem csináltam elég jól. Ahogy telt az idő, és jöttek az operaszerepek, a régi zenélés némileg háttérbe szorult, igaz, Vashegyi Györggyel még elég sok francia és német barokk művet adtunk elő. Itt azonban már inkább csak stílusilag és nem technikailag alkalmaztam a régi zenélés „módját”. Később azért ragaszkodtam a dal- és az oratóriuménekléshez, hogy ne nehezüljön el a hangom. Ezért is örülök például az Operaház Székely Bertalan Termében rendezett dalkoncerteknek. Tavaly Mahlert vittem; kísérőmmel, Gábor Józseffel azóta összeállítottunk egy újabb különleges programot. Nagyon jó készülni ezekre az alkalmakra. Figyelmeztetnek: „vigyázz, vándor”; megmutatják, hogy éppen hol tartok. A dal nagyon intim dolog, bizonyos tekintetben az oratóriumok elvárásaihoz áll közelebb, és segít a hang regenerálásában. A hang frissen tartása elengedhetetlen, hiszen sokszor előfordul, hogy egy-egy nagy drámai szerep a kvalitásaim határait súrolja. Adorján Ilonka néni, aki tizenkét éven át volt a tanárom, azt mondta: noha nagy hanggal rendelkezem, a „minősége” alapvetően lírai. Ahogy az olaszok mondják: lirico spinto. Én nem egy Birgit Nilsson-típusú drámai szoprán vagyok, a nagy Wagner-szerepeket az adottságaimhoz igazítva oldom meg.

Novemberben a romantikus irodalom technikailag egyik legnehezebb darabjának, Goldmark Károly Sába királynője című operájának címszerepét énekelte az Erkel Színházban. Milyen emlékeket őriz arról a bemutatkozásról?
– Szeretek új darabokkal foglalkozni, a memoriter is frissen tart. Ez azonban túl gyors tanulásra sikeredett, ugyanis a második szereposztásra kiírt kolléganő visszaadta a két előadásra szóló felkérést. Június közepén kezdtem el foglalkozni a darabbal, az őszi próbaidőszakra már kész kellett lenni vele, vagyis mindössze négy hónapom volt rá. Ehhez képest elégedett voltam az eredménnyel, de jó lett volna, ha van még rá plusz három hónapom. Jót tett volna, ha tudom egy kicsit pihentetni, de erre nem volt mód… Óriási fel­adat. Egy mezzónak különösen nagy kihívás, mert megítélésem szerint ez valójában szoprán szerep. A mezzóknak nem probléma, ha jól felépített magasságokat kell énekelniük, a Sábának viszont az egész lagéja (fekvése) fent van; úgyhogy „kapaszkodnom” kellett rendesen. Jövőre sajnos csak két előadást terveztek be, és nem én énekelem. Érdemes lenne sűrűbben elővenni. Siker volt, szerette a közönség, telt házakkal ment. Izgalmas végzetasszonya-szerep; királynő, vénuszi jelenség.

Nemrég jelent meg DVD-n a vitákat kiváltó 2013-as mannheimi Ring, amelyben A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya Brünnhildéjét is alakította. Amennyiben hanghordozóként kezeljük ezt A nibelung gyűrűje-albumot, elmondhatjuk, hogy a magyar származású Astrid Varnay és Marton Éva után Ön a harmadik magyar művész, aki diszkográfiájában teljes Ring-felvétellel büszkélkedhet…
– Most kezdem igazán felfogni ennek a jelentőségét. A DVD ott állt a polcomon, de sokáig nem néztem bele. Sohasem szerettem visszanézni-visszahallgatni magamat… A Bayreuthban énekelt Ortrudomról például kaptam egy felvételt, amelyet a nézőtér végéből, egy kamerával rögzítettek. Nem mertem megnézni. Eltelt egy év, vendégek jöttek hozzám. Jó kis társaság gyűlt össze, Wagner-rajongók, köztük Rockenbauer Zoltán és Zoboki Gábor. Zoltán megkérdezte tőlem, hogy nincs-e valamilyen érdekes felvételem. Soroltam, hogy mi van, és mellesleg megjegyeztem, hogy van még egy Lohengrin is a Festspielhausból, mire azonnal azt kérték. Mondtam, hogy rendben, de van egy hátulütője: még én sem láttam. Mindenki csodálkozott: „Nem hallgattad meg magad?” Nem. „Gyáva” vagyok. Az ember azt várja, hogy úgy szólaljon meg a felvételről, ahogy Astrid Varnay; de persze nem úgy szól, és ettől elmegy a kedvem. Nagyon kritikus vagyok magammal kapcsolatban, ami nem baj, de el tudok szontyolodni, ha valami nem olyan, amilyennek szeretném. Miután megbeszéltük ezt az interjút, és felmerült, hogy téma lesz a Ring, elvittem a DVD-t Bécsbe, és együtt néztünk bele Bartinai Gábor korrepetitor kollégámmal-barátommal. Mannheimban énekeltem először
Az istenek alkonya Brünnhildéjét, illetve először egyben a Ringet. Meg kell mondjam, az Isteneket szerettem a leginkább, az esett a legjobban a torkomnak, és ez a DVD-n is átjön. Persze hallom, hogy mi lehetett volna jobb, ha módom nyílik arra, hogy évről évre énekeljem, de Mannheimban a következő évben már nem volt pénz a Ringre. Az idei évre hívtak az Istenekre, de aztán kiderült, hogy nem tudnak vendégművészeket szerződtetni. Iszonyatos munkával járt Achim Freyer rendezése. Erőszakot kellett tennem magamon, hogy el tudjam fogadni. Fel kellett adnom a három Brünnhilde karakterével, darabbeli fejlődésével kapcsolatos „altmodisch” felfogásom nagy részét. A mai világban nem szabad nagyon készülni-hangolódni valamire, mert könnyen csalódás érheti az embert, ha nem tudja keresztülvinni a konkrét elképzelését. Ebből fakadóan érezhetően nem tudtam úgy „felrakni” a szerepet, ahogy magamban lelkileg felépítettem. Nem játékbeli szituációkról beszélek, hanem az útról, a folyamatról. Az energiámból, a figyelmemből igencsak elvett a Freyer követelte játékstílus. Képileg látványos, de elidegenítő világ. Rettenetesen nehéz forgószínpadon masírozva vagy a forgás irányával szemben gyalogolva énekelni, vagy éppen öt méter magasan, egy kosárból. Nehéz a tobzódó wagneri zene közben, attól eltérő ritmusban aprókat lépkedni, és begyakorlott gesztusokkal dolgozni…
A Siegfriedben bohócoknak vagyunk maszkírozva, Siegmund és Sieglinde A walkürben félig állatoknak, merthogy a történések, az üldöztetés hatására azokká válnak… Próbáltam megfejteni és belemagyarázni mindent, de nem ment. Pedig egy énekes-színész számára nagyon fontos a „miért”. Ha a rendező nem tud meggyőző választ adni, akkor baj van. A koncepciónak világosnak kell lennie. Nem úgy képzeltem, hogy Brünnhildét ilyen formában fogom prezentálni, de tulajdonképpen különleges dolog, amelyhez hasonló eddig még nem jelent meg DVD-n. Annak nagyon örülök, hogy ezzel a felvétellel egy kis lenyomata maradt az életemnek.

Az Operaházban éppen A walkürt próbálják, amelyben ez alkalommal Frickát énekel. Milyen lesz?
– Február közepén indultak a próbák, eddig főleg színpadtechnikai előkészületek zajlottak, jeleneteket alig vettünk. A Rajna kincse alapján úgy gondolom, hogy M. Tóth Géza rendező némileg szatirikusan ábrázolja az istenek közegét. Kicsit utópisztikus, ugyan­akkor már magán viseli mai világunk kritikáját. Nem pusztán isteni figurák kissé groteszk ábrázolásáról van szó. Azt kell megmutatnunk, hogy miért is fog majd eltűnni ez a világ a Ring végén, Az istenek alkonyában. Számomra nagyon érdekes gondolat, hogy már a Rajnában érzékeltetjük: elkezdődött a vég. Minden figura karaktere ennek jegyében lett felerősítve.

Közeledik a húsvét és vele az ünnepi Parsifal. Jóllehet idén Evelyn Herlitzius lesz Kundry az Operában, muszáj szóba hoznom régi – számtalanszor, sok helyen és a legkiválóbb partnerek oldalán alakított – szerepét. Miért Kundry a kedvence?
– Sokat gondolkodtam rajta. Egyesíti magában az általam elénekelt Wagner-figurákat. Kundryban minden benne van: elvarázsolt, örökké tartó, örökké élő, de átokkal sújtott, mindent látó, mindent sejtő… Benne van Ortrud mágiája, a csábító Vénusz… A wagneri hősnők összefoglalása. Valójában kibogozhatatlan, szinte megfejthetetlen. Vajon Wagner akarta, hogy megfejtsük? Szerintem nem. Az élete folyamán megtapasztalt női sokoldalúságot, sokszínűséget ábrázolta, ettől olyan elképesztően izgalmas. E megfoghatatlanságból fakad, hogy egy énekes, illetve egy rendező bármelyik oldaláról megragadhatja Kundryt.
Mikó András 1983-ban bemutatott Parsifaljának egyik előnye, hogy szabad teret enged az előadónak, aki habitusából fakadóan közelítheti meg. Megerősíthető Kundry elátkozott oldala, a vad, a csábító, a szolgáló… És mindenek­előtt ott a megváltásra vágyó ember, aki megfáradt, akinek elege van a rengeteg szenvedésből, a kárhoztatásból. Elege van abból, amit rákényszerítenek; elege van, hogy a démoni Klingsor bábjaként kell romlásba döntenie másokat. Szabadulna a rossztól, és kívánja a békét, a megváltást. És Isten megbocsátását! Mert tisztán szeretne meghalni, hiszen csak tisztán léphetünk be oda, ahova vágyunk. Mondhat valaki ennél többet rólunk, vajon létezik-e ennél összetettebb, mélyebb emberábrázolás?