Fotó: Daily Opinion
Ugyanez történt a nővéreivel, de egyikük sem tiltakozott. Indiába kellett utazniuk, hogy feleségül menjenek egy férfihoz, akivel azelőtt még sohasem találkoztak. Jasvinder volt az egyetlen, aki azt mondta: nem. Inkább elmenekült hazulról, mint hogy belekényszerítsék a házasságba, ezért a családja kitagadta őt. „Szégyent hoztál ránk, halott vagy a szemünkben” – mondta az anyja. Évekkel később Jasvinder segélyszervezetet alapított, hogy segítse azokat a nőket, akik az úgynevezett kényszerházasság és becsületerőszak áldozatai. Jasvinder Sanghera velünk is megosztotta a történetét.
„Úgy nevelkedtem, hogy csendben kell lennem. Azt hittem, szégyenletes dolog a családomról beszélni másoknak, s ha így teszek, kockára teszem a becsületünket, vagyis azt, ami az anyám életében a legfontosabb volt. Ezért nem meséltem senkinek arról, amikor anya megmutatta azt a fényképet a férfiról, akihez hozzá kell mennem, és akinek már nyolcéves koromban odaígértek” – mondja Jasvinder. „Tudtam, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy otthagyjam az iskolát, és feleségül menjek valakihez, s rossz érzéseket keltett bennem az, hogy egy olyan férfihoz akarnak hozzákényszeríteni, akit még csak nem is ismerek. De nem beszéltem erről senkinek. Megtartottam a titkomat, ami kínzott belülről, erősítve bennem a szégyen, a harag, a félelem és a bűnösség érzését.” Jasvinder korántsem úgy élte a kamaszkorát, mint a legtöbb brit fiatal. Rendkívül szerényen, visszafogottan öltözködött, nem járhatott sulidiszkóba, nem vágathatta le a haját, és nem is sminkelhette ki magát. Egyszer az anyja pofon vágta, mert azt mondta, szeretne venni egy farmert. Azt sem engedték meg neki, hogy randizzon, sőt, még csak azt sem, hogy beszélgessen egy fiúval, ám alig múlt tizenöt éves, amikor megkezdődtek az előkészületek az esküvőjére. „Nem várta a család, hogy részt vegyek a készülődésben. Az egész egyszerűen csak megtörtént velem, bár erősen tiltakoztam – mondja. – A szüleim kivettek az iskolából, és valóságos börtönné alakították az otthonunkat. Bezártak a szobámba, egy lakat is volt az ajtón. Résnyire nyitották az ajtót, úgy kaptam enni, és kopognom kellett, ha a fürdőszobába szerettem volna menni. Így akartak tartani egészen az esküvőig.” Jasvinder ebben az időszakban tervelte ki a szökését.
„Szégyent hoztam rájuk”
„Egy nap egyszer csak elmenekültem otthonról. Tizenhat éves voltam akkor. Mintegy kétszázötven kilométernyire mentem, mert azt gondoltam, ott biztonságban leszek, ám a szüleim bejelentették az eltűnésemet, és a rendőrség hamarosan rám talált. Győzködni kezdtem a rendőrt, hogy ne küldjön haza. Hála Istennek hitt nekem, és csak arra kért, hogy hívjam fel a szüleimet, s mondjam el nekik, hogy biztonságban vagyok – emlékszik vissza Jasvinder. – Anyám egyértelmű volt. Azt mondta, ha nem megyek haza, és nem megyek feleségül ahhoz a férfihoz, akinek odaígértek, akkor többé nem létezem számukra. Azt mondta, szégyent hoztam rájuk, meggyaláztam őket.” Jasvindernek el kellett döntenie: hazamegy, és belekényszerül a házasságba, vagy kitagadottként éli tovább az életét. Az utóbbit választotta, de éveken át úgy érezte, mindaz, ami történt, az ő hibája volt. „Több mint harminc év telt el, és én ezt a titkot is megőriztem. Miközben azért küzdöttem, hogy megálljam a helyem az életben, lehajtott fejjel közlekedtem, mert nem akartam, hogy az emberek megtudják, mennyire értéktelen vagyok. Ám egyszer mégis megosztottam a történetemet egy nővel, aki – csodálkozásomra – nem ítélt el, s nem is gúnyolt ki. Ez fordulópont volt számomra – árulja el Jasvinder. – Hónapokkal később találkoztam egy lánnyal, és egyszeriben rádöbbentem: nem az enyém az egyetlen olyan ázsiai család, amelyet szörnyű titkok tartanak egybe. Elmeséltem neki a történetemet, aztán ő is beszélt az életéről – arról, hogy a bátyja nyolcéves korában megerőszakolta, s bár az anyja tudott erről, cserben hagyta, majd belekényszerítette egy házasságba, amelyből aztán elmenekült. Lassanként felismerte, ahogy én is, hogy áldozat csupán, nem pedig elkövető. Számára én jelentettem a fordulópontot, s rájöttem, csupán azzal, hogy meghallgattam őt, érezni kezdte, hogy ő is értékes. Láttam, ahogy hinni kezd önmagában, abban, hogy talán neki is van jövője. Már ekkor tudtam, hogy megtaláltam a célomat: a hozzá hasonló lányokat szeretném támogatni.”
Jasvindert nővére, Robina története is inspirálta. Robina úgy tűnt el egy nap, ahogyan Jasvinder többi lánytestvére, és úgy tért vissza, mint valakinek a felesége. „A szökésem után titokban tartottam azt is, hogy kapcsolatban vagyok Robinával. Szenvedett a házasságában. Elmondta, mit művel vele, hogyan bántalmazza őt naponta a férje. Kértem, hogy hagyja ott a férfit, és jöjjön, éljen velem, de ő azt mondta, könnyű nekem, mert én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak mások. Huszonnégy éves volt, amikor öngyilkosságot követett el. Felgyújtotta magát, csak hogy megmeneküljön a férjétől. A családom válasza az volt: jobb, hogy elvette a saját életét, mint ha elhagyta volna a férjét, és szégyenbe hozta volna a családot” – meséli Jasvinder. Nővére borzalmas halála után, több mint húsz évvel ezelőtt Jasvinder megalapította a Karma Nirvana nevű segélyszervezetet. „Akkor még nem gondoltam, hogy léteznek Angliában olyan kétségbeesett nők, mint Robina, ám abban biztos voltam, hogy olyan asszonyok, mint az édesanyám, többen is vannak. Ő is inspirált engem. Az anyám több mint négy évtizeden át élt Nagy-Britanniában, de egyetlen szót sem tanult meg angolul. Idegenként halt meg abban az országban, ahol az élete legnagyobb részét töltötte, s anélkül, hogy egyszer is azt mondta volna, büszke vagyok rád, lányom. Én egyszerűen csak azt a szabadságot választottam, amelyet az az az ország kínált fel nekem, ahol anyám megszült és felnevelt engem. Éveken át szenvedtem attól, hogy csalódást okoztam neki, de ha élni akartam az életemet, kénytelen voltam elengedni őt. Megalapítottam a segélyszervezetet, hogy olyan nőknek segíthessek, mint az anyám és Robina.”
„Mintha a nővéreim és a húgaim volnának”
Jasvinder mindezeken túl a titkok falát is szerette volna lebontani. Felismerte, hogy ezek a lányok, ha csendben maradnak, szinte lehetetlenné teszik, hogy bárki is segítsen nekik. Jasvinder azt akarta, hogy ez ne így legyen, ezért hozta létre a Karma Nirvanát szülővárosában, Derbyben. Járni kezdte az országot, hogy mindenütt elmesélje a történetét. Shame (Szégyen) címmel megjelent önéletrajzi könyve néhány évvel ezelőtt még nagyobb publicitást adott a kampányának. Azóta számos meghívást kap azoktól a csoportoktól, amelyeket a leginkább szeretne elérni: a rendőrségtől, az egészségügyi dolgozóktól, a szociális szolgálatoktól és az iskoláktól. „Persze nem mindig olyan egyszerű ez az egész, de erőt ad a tény, hogy egyre többen vannak, akik meghallgatnak, s akik rádöbbennek arra, hogy a kényszerházasság, a becsületerőszak és a becsület nevében elkövetett gyilkosság nem csupán távoli, idegen országokhoz kötődik, hanem megtörténik még itt, Nagy-Britanniában is – mondja. – A Shame sokaknak adott bátorságot ahhoz, hogy előjöjjenek a hallgatásból, és segítséget kérjenek. A Karma Nirvanához befutó segélyhívások megháromszorozódtak. Szinte naponta jelentkezik olyan lány, aki azt mondja: olvastam a történetedet, és szeretném elmesélni az enyémet. Ezek a lányok felismerték, talán életükben először, hogy nincsenek egyedül, és van, aki megérti, min mentek keresztül. Megtisztelő számomra, hogy meghallgathatom őket – azokat a nőket, akiket drogokkal tömtek, vertek, fogva tartottak, megerőszakoltak és terrorizáltak a falak között, ahol felnőttek. Büszke vagyok arra, hogy mellettük állhatok, miközben próbálják összerakni az életüket.”
Daughters of Shame (A szégyen lányai) című másik könyvében Jasvinder megoszt néhányat a lányok történetei közül, s azt mondja, a legtöbb különösen kedves számára: „Néhányan olyanok lettek számomra, mintha a nővéreim és a húgaim volnának, akiket elveszítettem.”
Shafilea azon lányok egyike, akik minden egyes nap az eszébe jutnak. „Sziporkázó, ambiciózus, félénk és gyönyörű tizenhét éves volt ő, aki nem vágyott másra, csak arra, hogy egyszer ügyvéd lehessen, ám az álmai a meggyilkolásához vezettek” – mondja Jasvinder. A halála előtti hónapokban Shafilea sokat küzdött a szüleivel, akik meg voltak győződve arról, hogy a lányuk túlságosan „elnyugatiasodott”. Kijelentették: fel kell adnia az otthonát és a tanulmányait, hogy hozzámenjen a nála sokkal idősebb unokatestvéréhez Pakisztánban. A lány tiltakozott, ami a szülei szemében azt jelentette: megszégyenítette őket. Amikor a család Pakisztánba utazott, Shafilea mérget ivott. A nyolc hónap alatt, amíg a kórházban feküdt, senki sem látogatta meg. Nem sokkal később megszökött otthonról, nem is egyszer, és minden egyes alkalommal felkereste a hatóságokat, hogy elmondja, mi történik vele, de senki sem akart beleavatkozni a családi ügyekbe, és rendszeresen hazavitték őt. Egy nap megtalálták a testét egy folyóban, több mint száz kilométerre az otthonuktól. A saját szülei gyilkolták meg őt. Lefogták, és egy műanyag zacskót húztak a fejére; megfojtották. S mindezt a testvéreinek is végig kellett nézniük, hogy „tanuljanak” az esetből. Az esküdtszék huszonöt évre ítélte a gyilkos szülőket, mondván: „Meggyőződésük arról, hogy szégyen érte őket, erősebb volt, mint a szeretetük a saját gyermekük iránt. Shafilea esete tipikus példája az úgynevezett becsületgyilkosságnak.” Shafilea halála óta az elmúlt években a Karma Nirvana becslése szerint közel százötven lányt gyilkoltak meg a közeli hozzátartozói csak azért, mert úgy vélték, szégyent hozott rájuk.
„Megtaláltam a hitemet”
„Amikor olyan lányok, mint Shafilea, ilyen kegyetlen halált halnak, azt sikoltom, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Egyetlen tradíciónak, kultúrának, vallásnak sem része a másik bántalmazása – jelenti ki Jasvinder. – Mindig is fontos volt számomra a spiritualitás, de ateistává váltam, elveszítettem a hitemet, amikor otthagytam a családomat, mert nem tudtam megérteni, hogy lehet egy vallás ilyen kegyetlen. Csupán sokkal később értettem meg, hogy – a vallással és a hagyománnyal igazolva magukat – hazugságokkal tömték tele a fejemet, holott korántsem vallásról és hagyományról volt szó akkor, hanem emberekről – tévképzetekről és hibás meggyőződésekről. Most már tudom, hogy a szikhizmus és egyetlen más vallás vagy hagyomány sem elkötelezett a kényszerházasság és a becsületerőszak mellett. Későbbi életemben nem tértem vissza a szikhizmushoz, amely egyébként gyönyörű vallás, magam találtam meg a hitemet. Időközben keresztény lettem.” Bár azzal, amit tesz, olykor veszélybe sodorja magát, Jasvinder meg van győződve arról, hogy fel kell emelnie a szavát a sorstársaiért, mert szerinte a kulturális elfogadás nem azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami elfogadhatatlan.
„Senkinek sem szabadna kényszerből házasodnia – vallja. – A lányom, Natasha maga választhatta meg, ki lesz a párja, bár mondtam neki, hogy csak ázsiai fiú ne legyen, mert én vagyok az anyja, aki elszöktem otthonról, kaszton kívül házasodtam, korteskedem. Melyik család fogadná el ezt? Minden bizonnyal kiközösítenék a gyermekemet – gondoltam, és ez volt a legnagyobb félelmem. Amikor Natasha befejezte az egyetemet, találkozott egy fiúval – egy indiai fiúval… Mondtam a fiú anyjának, hogy el kellene olvasnia a könyvemet, mielőtt találkozunk, hogy megértse, min mentem keresztül. Amikor megismerkedtünk, azonnal láttam, hogy ők olyan család, akik helyes meggyőződések szerint cselekszenek. A szülők úgy nevelték a gyermekeiket, hogy legyenek szabadok és függetlenek. Nemrég a lányom férjhez ment. Hatalmas indiai lakodalmat tartottak, ám az én családomból senki sem volt jelen az esküvőn. Azért maradtak távol, mert tizenhat éves koromban hoztam egy döntést… Éveken át ostoroztam magam a családom miatt. Amikor Robina meghalt, végre megértettem, hogy nem én voltam a rossz kislány. Nekik kellett volna elfogadniuk engem. Sajnos az, ami számukra a becsületüket jelentette volna, engem szégyenített volna meg. Megbocsátottam a családomnak, s bár rettenetesen hiányoznak, elkezdtem élni a magam életét – mondja Jasvinder. – Szeretném megtörni a csendet, mert több ezer olyan lány van, mint én. Hinni szeretnénk abban, hogy a családunk nélkül is van számunkra hely a világban.”
