Kultúra

Újjászületett középkori falképek Tápén – Gondviselésszerű, hogy középkori egyházi építészetünk fennmaradt emlékeinek legjavát jeles szakértőink még a trianoni országcsonkolást megelőzőleg felmérték és dokumentálták. A töröktől sújtott Alföldön alig-alig volt mit összeírniuk: a szeged-alsóvárosi ferences templom, az óföldeáki templom, majd az utóbb előkerült Dömötör-torony és a kiszombori körtemplom kivételével csak egy-egy romba dőlt hírmondó maradt meg a mának a déli országrész középkorából, mint az aracsi templomrom. Emiatt is említésre érdemes, hogy ritkaságszámba menő, de Kárpát-medencei összehasonlításban is jelentékeny értékű egyházművészeti alkotás újult meg Szeged-Tápén.

A drogról nem szeretünk beszélni. Ha mégis ráterelődik a szó, nehéz erős reakciók, hangsúlyok, prekoncepciók nélkül megszólalnunk. Pedig fontos témává tennünk, hiszen a tiltott vagy éppen tolerált szerek jelen vannak világunkban, nyomot hagynak mind­annyiunk életében, mindennapjainkon, kultúránkon. Kubiszyn Viktor íróval, szabadult drogfüggővel a budapesti ADNA caféban találkoztunk az Izgalmas témák – különleges férfiak – tabuk nélkül beszélgetéssorozat általa moderált első alkalma után.

Amint azt hírül adtuk: Magyar Örökség Díjat nyert el a szegedi Somogyi-könyvtár. Somogyi Károly esztergomi kanonok hagyatéka az örökhagyó szellemében szolgálja a közművelődést mind a mai napig: rangos helyet szerzett a város kultúrtörténetében, s egyúttal korszerű módszerekkel szolgálja a jövendőt. Palánkainé Sebők Zsuzsanna könyvtárigazgatóval beszélgettünk.

Éppen túl A walkür bemutatóján, de már a Parsifal idei előadásaira próbál. A jövő évadban folytatódó Ringben a Siegfried címszerepe vár rá. Lassan teljessé válik Kovácsházi István Wagner-repertoárja, amelynek központi pillére évek óta a Parsifal. „Nekünk, színészeknek, operaénekeseknek lehetőségünk van arra, hogy mások bőrébe bújjunk. Átélhetünk, elmondhatunk, közvetíthetünk. Az emberek többsége szerepet játszik, mindig valaki más szeretne lenni. Nekünk pedig ez a hivatásunk. Fantasztikus érzés, hogy ez a színpadon »legálisan« megadatik nekünk” – meséli mosolyogva hivatásáról. Aztán rátérünk a Parsifalra. Egy másik világba lépünk. Elgondolkodik, úgy kezd bele, mintha élete történetét mesélné el. Kinek és hogyan ajánlaná a Parsifalt?

Minden fantasy-regényíró John Ronald Reuel Tolkien köpönyegéből bújt elő. A fikciós irodalom meghatározó alakja nem csupán azzal vívott ki magának elismerést, hogy az általa megálmodott világot rendkívüli részletességgel dolgozta ki. A figyelmes olvasó azt is észreveheti, hogy A Gyűrűk Ura vagy A Szilmarilok mögött egy világnézet húzódik meg. Tolkien katolikusnak vallotta magát, regényeit is azzal a szándékkal írta, hogy előkészítse a talajt a kereszténység alapeszméinek befogadására. A tolkieni életmű vallási vonatkozásairól Füzessy Tamás Tolkien-kutatóval, a Magyar Tolkien Társaság társelnökével beszélgettünk.

Beszélgetés a nyolcvanéves Mécs Károly színművésszel – A játék Huizingánál, Hugo Rahnernél és Kosztolányinál is mélylélektani és transzcendens fogalom. Színművésznél hivatástudat, amelytől nem szabadulhat. Mécs Károly sosem mondja, hogy már gyermekkorában erre a pályára készült. (Költőről hallottam, hogy már kisgyermekként költőnek készült. Mosolyogtam.) Mindig várunk valamit, keresünk, aztán valakit megragadhat egy szó, egy mondat, és rájön ösztönösen (?) a hamleti igaz­ságra: a nap alatt minden valóban új, s hogy a tudatalatti „ügyeskedik”. Mécs Károlyt azzal az „intellektuális indulattal” látom játszani, amely minden szerepben az azonosulás követelménye. Izgalmas, mindig újat hozó művész, fiatalos és bölcs, derűs és elmélyült. Mintha a lélek rejtett kamerája nyitna képet sokszínű szerepeiben, melyek az átélés őszinteségével, tisztaságával ragadnak meg. Beszélgetésünk is ilyen vallomás.

„Gróf Vay karcsú, szikár és aszketikus kinézetű. Magas papi gallérjával, fekete ruhájával, amelynek karmazsin része fölött dupla gyöngysoron mellkereszt függ, a merev egyházi ember megtestesülése. Viszont viselkedése élénk és szívélyes, és amikor beszél, elragadtatással szól a témájáról. Ahogy a hivatását említette, amelyet teljesíteni igyekezett, arca felderült és a szeme csillogott…” – írta a The New York Times tudósítója 1911. december 3-án az elegáns és lelkes magyar klerikusról.