Kultúra

Beszélgetés Bolyki László brácsaművésszel, a Bolyki Brothers basszistájával – „A húsvét utáni időszakban sokat gondolkodom az emmauszi tanítványokról. Ők abban hittek, hogy Jézus az általuk elképzelt módon megváltja a világot. Ehelyett azt tapasztalták, hogy a Mesterüket megkínozták, majd keresztre feszítették. Nekik pedig ezek után magányosan kellett folytatniuk útjukat. Hasonlónak gondolom a ma élő keresztény ember útkeresését is: sokszor kétségbeesetten kutatjuk az általunk jónak vélt módon a Megváltót – ő pedig mindeközben szüntelenül ott van mellettünk. Sokszor anélkül, hogy észrevennénk. A hiányérzet miatt pedig szorongóvá, aggódóvá, magányossá válnak a mindennapjaink” – vallja meg beszélgetésünk során Bolyki László brácsaművész, a Bolyki Brothers basszistája, aki nem mellékesen lelkigondozó szakember is. Bolyki László a művész érzékenységével, felelősségével és humorával végzi előadói tevékenységét és mentálhigiénés hivatását is. Gyerekkori zenei élményekről, nagycsaládról, csapatjátékról és a szólista felelősségéről beszélgettünk.

Ír–magyar összefonódások – Azt, hogy a magyar–lengyel barátság (bármilyen árnyék vetült is rá a közelmúltban) ősi és megbonthatatlan, mindenki tudja. Azt azonban már kevesebben tartják számon, hogy egy ideje az ír néppel is kölcsönösen jó viszonyt ápolunk.

Myung-Whun Chung a zeneünnepen – Harmadik alkalommal járt Budapesten. Először 2005-ben a Francia Rádió zenei együtteseivel jött, Mahler VIII. („Ezrek”) szimfóniáját vezényelte, aztán 2008-ban a Drezdai Staatskapelle élén tért vissza a Művészetek Palotájába. Myung-Whun Chung ezúttal – a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2016 keretében – a milánói Scala zenekarával vendégszerepelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

„A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek egy teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg.” Hamvas Béla sorai jellemzik a legjobban John Ronald Reuel Tolkien és Clive Staples Lewis barátságát. Colin Duriez könyvében – melyet a Harmat Kiadó jelentetett meg – e több évtizedig tartó mély kapcsolat történetével ismerkedhetünk meg.

Ha állíthatjuk, hogy vannak települések, amelyek mindenkit egyformán rabul ejtenek, akkor Assisi biztosan közéjük tartozik. Nem egyszerűen a zölden zord hegyvonulat előtt dombhátra futó látképe vagy „sűrűjében” az ókorig visszamutató középkori kulisszája hat a látogatóra. Ennél többről van szó, ami megmagyarázhatatlan. Misztérium. Hiszen az ide-oda lejtő-emelkedő szűk utcácskákat, sikátorokat, zegzugokat ódon itáliai városok sokaságában láthatjuk viszont, ahogy az évszázadok alatt folyamatosan terebélyesedő, gazdagodó „főtemplomok” sem számítanak ritkaságnak a „csizmán”. De itt tényleg megállt az idő, és érintetlenül maradt a lényeg.

Toportyán, nádi farkas, aranysakál. A kutyafélék családjába tartozó ragadozót három elnevezéssel is illeti a magyar nyelv, mégsem biztos, hogy tudjuk, „kiről” van szó. Nem csoda, hiszen a faj több évtizede kipusztult Magyar­országról, nevével legfeljebb Arany János Toldijában találkozhattunk. A hajdan tűzzel-vassal irtott nádi farkas a közelmúltban visszatért hazánkba, és újra birtokba vette Somogy, Baranya és a Kiskunság egyes részeit. Az új, nagy sikerű természetfilmnek, a Vad Kunságnak is „ő a főszereplője”.

Nem tartozik a divatos, agyonreklámozott turisztikai célpontok közé. Itália természeti és művészi kincseinek bőségkosarában első pillantásra jelentéktelennek látszó, álmos északolasz településként hever valahol a síkon, közel az Adriai-tengerhez. Aquileia. Ismerős név. Itt játszódik Verdi Attilájának prológusa, az első kép: a rettegett hun uralkodó győzelmesen bevonul a meghódított, lerombolt városba, amelynek elűzött lakói a lagúnákban keresnek menedéket. A legenda szerint e vésznek köszönhető a szigetekre települő, „vízre épült” Velence létrejötte…

Tíz éve már, hogy kedvenc szentjei közé költözött. Agárdy Gábor, a nemzet színésze azon túl, hogy estéről estére megajándékozott bennünket játékával, ikonfestőként is ismert volt. Nemcsak szerepeivel, közvetlenségével, emberségével hagyott maga után maradandót, hanem míves táblaképek is őrzik keze nyomát. Feleségének, Rácz Boriskának, az Operaház egykori szólótáncosának köszönhetően pedig tovább él e hagyaték. Az Agárdy-ikonok időről időre ma is közönség elé kerülnek, hogy valljanak a művészről, s üzenjenek, ugyanis ezek a liturgikus alkotások nem díszítőelemként kapnak helyet a templomokban vagy az otthonokban. Az ikonfestők égi üzenetek szolgálói, s mindenkori céljuk, hogy az ikon szemlélője transzcendens kapcsolatba kerüljön az ábrázolt szenttel.