Folyamatos befejezetlen jelen – Beszélgetés Kubiszyn Viktorral
Fotó: Bagdán Zsuzsanna

 

Volt filmes újságíró, jelenleg négykönyves szerző (egy filmes és három drogos témájú kötete jelent már meg), gyógyult drogos, ismeretterjesztő előadó – melyik a pontos meghatározás?
– A fentiek mindegyike igaz. Az identitásom része, hogy író vagyok, hogy felépülőben lévő függő vagyok, a legfontosabb és legalapvetőbb azonban az, hogy megszabadult és újjászületett keresztény, Istennel kapcsolatban lévő ember vagyok. A lényem legbelsőbb burka, az identitásom alapja ez, utána jön a következő réteg, ami a függőséggel kapcsolatos, és végül az, amit csinálok az elmúlt években: az írás és az úgynevezett ismeretterjesztő beszélgetések, párbeszédek olyan emberekkel, akiket érdekel ez a téma – főleg diákokkal, de jártam börtönökben, fesztiválokon, olyan helyeken is, ahol alaphelyzetben nem túl nyitottak erre. Számomra a mindennapi tevékenységek, az írás, a beszélgetések, a drogprevenció missziós indíttatásúak: a megtérésem és az újjászületésem óta minden olyan dolgot, ami az életemben történik, igyekszem alárendelni ennek a legbelső magnak, Isten akaratának.

Azaz azért írsz, mert hitre jutottál?
– Az írásra adományként tekintek: az a tehetségem, hogy ki tudom fejezni magam szövegekben, mások számára élvezetesen. Mivel minden tehetséget Istentől kap az ember, az én felelősségem, hogy használni is kell. A felelősségemben benne van, hogy próbálom kamatoztatni a tudásomat. Azonban míg az általam ismert világ- vagy kortárs magyar irodalomban alapvetően az alkotót istenítik mint teremtőt, létrehozót, addig nálam – nyilvánvalóan az értékrendem miatt – nem én vagyok a központban, hanem Isten. Még akkor is, ha egyes írásaimban egyszer sem fordul elő Isten vagy Jézus Krisztus neve. Az írást szolgálatnak élem meg – hogy ez milyen szövegekben, milyen könyvekben csapódik le, az más kérdés. Igyekszem minél szélesebb réteget megszólítani. A kábítószeres téma sokakat érdekel, így ezen keresztül be lehet vonni az olvasókat. Az írás számomra nagyon sok rétegben hasznos. Van benne öröm is, személyiségfejlesztés is, önismeretre is vezet, hasznosnak is érzem magam tőle, célt és értelmet is ad az életemnek. Minden könyvem újabb kísérlet, nem befejezett folyamat, mint ahogy az íráshoz való viszonyom sem az. Ugyanis az írás nemcsak pozitív érzéseket kelt, hanem időnként teherként, akár keresztként is tekintek rá.

Íróként a drogprevenció vagy a keresztény missziói munka az elsődleges motivációd?
– Az írásaimnak nem feltétlenül az a céljuk, hogy valamiféle népnevelő irodalomként távol tartsák az olvasókat a kábítószerezéstől – persze nyilvánvalóan van ilyen áttételes hatásuk is. Az én célom, hogy olyan helyzeteket, sorsokat mutassak be, olyan szövegeket alkossak, amelyektől az olvasó élete gazdagodik. Bennem nincs arra indíttatás, hogy bármifajta üzenetet leerőltessek az olvasó torkán, vagy legalábbis nem szeretném ezt tenni.

Az iménti nyilvános beszélgetésen szó volt arról is, mi minden vezethet drogfogyasztáshoz: a szülői figyelem hiánya, a csonka családok, a megromló szülő-gyermek vagy éppen tanár-diák kapcsolatok. Milyen hiányból indult a te drogkarriered?
– Amit a kábítószerezés okaiként általában fel szoktak sorolni, az mind a felszín. Ha a dolog mélyére nézünk, kiderül, hogy emberként boldogságra, az Istennel való kapcsolatra vagyunk teremtve. Én is, mint minden ember, boldog akartam lenni, biztonságot kerestem, és azt, hogy szeressenek. Mindaz a vágy, ami Isten felé húz, megvolt bennem is. A kábítószerezés lényegi szinten nem más, mint istenkeresés, csak nagyon rossz irányban. Látszólag pozitív dolgokat ad: ez a „boldogságfless”, hogy jó vagyok, szeretve vagyok, jól vagyok, vagány vagyok. Viszont Isten hiányát nem töltheti ki semmi: sem a kábítószer, sem a pénz, sem a hírnév, sem a karrier, semmi más értéknek tűnő olyan dolog, ami a világból van. Az én esetemben sem volt tudatos istenkeresés, hogy kábítószerezni kezdtem, de nyilvánvalóan ez volt a történet mélyén. Egy kábítószer-használó vagy függő, aki rákattan a kémiai örömszerzésre, tapasztalatom szerint a szer-
fogyasztás abbahagyása után nem tud hosszú távon megmaradni úgy, hogy nincs meg az a valami, ami valódi boldogságot ad az aktuálisan használt pótmegoldás helyett.

A drogosokról úgy tartják, hogy profi hazudozók, akik remekül és hitelesen adnak elő történeteket. A könyveidet meghatározó gonzót a drog miatt választottad, vagy csak megtetszett mint újságírói megoldás?
– Fejlődési-változási folyamat része volt, ahogy eljutottam a gonzóhoz. Az első regényem dokumentumregény volt, ott nem volt kérdés, hogy fiktív vagy valóságos-e, amit írok, az abszolút őszinte történet volt, irodalmi megoldásokkal előadva. Utána jött a kérdés, hogyan folytassam. A dokumentum-
regény érdektelenné válik egy idő után, így találtam meg ezt a félig fikciós, félig valóságalapú keveréket. A könyveimben szinte mindegyik történet valós személyek valós történetein alapul, ezeket gyúrtam össze fikcióvá. A decemberben megjelent Oroszrulettben is ezt folytattam. Nagyon jól tudom hasznosítani a könyveimben a drogos tapasztalatnak azt az állapotát, hogy sok esetben egy kábítószer hatása alatt álló személy, egy függő nem feltétlenül direkt hazudik a környezetének, hanem hazugságvilágban él, tehát azt a hazugságot, amiben van, el is hiszi. Teljesen megváltozik a valóságtapasztalata, adott esetben olyat lát, ami nincs ott, olyat képzel a világról, a másik emberről, önmagáról, ami nem igaz. Az egész kábítószeres világ fiktív létezés, fiktív világ és tapasztalat, tele hazugsággal és manipulációval. Ez független a könyvektől, ez létállapot, amit a könyveimben abszolút jól tudok hasznosítani. A dokumentumregényemben az volt a lényeg, hogy hiteles, őszinte történet legyen. A fikciós könyveimben lényegtelen, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem, hiszen ami a könyvben olvasható, a könyvben történik meg, illetve az olvasó fejében. A gonzó mint szépirodalmi és újságírói műfaj is pont erre játszik rá: a leghíresebb gon­zó­regényben (Hunter S. Thompson: Féle­lem és reszketés Las Vegasban) is van egy külső történet, ami megtörténik a valóságban, és van egy másik része, ahogyan a benne részt vevő narrátor megéli a történetet. A kábítószeres tapasztalat pont ilyen: gyökeresen kettéválhat a két dolog. Ezt a hétköznapi szituációt, hogy mi most itt ketten beszélgetünk, kábítószer hatása alatt ezerféleképpen meg lehet élni: fantasyként, sci-fiként, horrorként – pedig maga a történés csak ennyi, hogy beszélgetünk. Számomra ez hihetetlen tág keretet, formai és narratív szabadságot adott. Igazából utólag, menet közben találtam rá, hogy van ilyen műfaj. A gonzóirodalom alkotói egyébként – nem véletlenül – aktív kábítószer-fogyasztók, adott esetben függők is voltak életük végéig. Például az említett Hunter S. Thompson hatvannyolc évesen öngyilkos lett,  élete végéig drogproblémái voltak. Az én írói attitűdöm ezzel szemben nem kábítószer-használói, hanem tiszta, józan, ugyanakkor a kábítószer-használói attitűdöt nyilvánvalóan ismerem belülről. Számomra az írás aktusának van terápiás haszna is, ami nagyon személyes: azt a típusú sóvárgást, ami adott esetben megjelenik az életemben a saját kábítószeres múltam iránt vagy bizonyos szerek felé, valamilyen szinten le tudom vezetni az írásban.

Gonzó

A hetvenes években született újságírói műfaj, lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében, aminek a pontosság igényét is alárendeli, és így a stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon. Az amerikai Hunter S. Thompson nevéhez fűződő gonzóújságírás képviselői azt vallják, hogy a tényekhez való makacs ragaszkodás nélkül is lehetséges az igazat írni.

 

Hasonló lehet ez ahhoz, amit az egyik beszélgetőtársad fogalmazott meg az imént: szerencsés, hogy drogprevencióban dolgozhat, hiszen így naponta szembesülhet azzal, miért ne essen vissza. Te így képzeled el magadat a következő évtizedekre is, hogy találkozol a srácokkal, akikkel együtt épülsz fel, együtt szabadultál, hallgatod őket, továbbszövöd a történeteiket?
– A történet – akár az evangéliumban olvasva – alapélmény: történeteken keresztül értjük meg magunkat, a világot, az Istent. Nem látom előre, mi lesz velem a következő ötven évben, de nyilván az Isten használ valamire az ő szándéka szerint. Bármi megtörténhet, de az biztos, hogy íróként történeteket szeretnék írni: olyanokat, amik nem feltétlenül kapcsolódnak a kábítószerezéshez, nem feltétlenül a srácok történetei, hanem építőek, adnak valamit az olvasónak, és nekem íróként is érdekesek, hasznosak. Ami nem fog meg íróként, ami nem érdekel, azt nem tudom a magaménak érezni, és arról nem is tudnék hitelesen írni. Újságíróként tapasztaltam, hogy képes voltam korrekt szintre hozni szakmailag egy cikket, de ha nem volt meg az őszinte, mély érdeklődésem, akkor nem olyan lett a minősége. A szépirodalomban ez százszázalékosan így van: ami mögé oda tudok állni, azt tudom hitelesen létrehozni, képviselni. Nem merem megkockáztatni, hogy tematikában a drogot, a periferiális létet, a függő létezést valaha is elfelejtem, teljesen elhagyom. De nyilván ahogy változom én is, az írásaim is változnak.

A te megtérés- és megváltástörténeted az írói karriered története?
– Az én újjászületésem a könyveim előtt indult el a leállással, az anyagról való lejövetellel. A felépülésem egyik szakaszában jött a megtérésem, ami az-
óta betölti az életemet. Az írás, a könyvek jóval utána érkeztek. Az Isten megszabadított attól, aki voltam – nyilván még vannak nyomai, meg emlékezni tudok rá, és emlékezem is erre az egészre, de ez a megszabadulásélmény csak hozzá kötődik, csak az Istenről és az evangéliumról szól, és nem az írásról.

Milyen igeidő lenne az életed?
– Talán folyamatos befejezetlen jelennek lehetne nevezni. A leállásomat, a megtérésemet inkább kezdőpontnak érzem, ami elindult és folyamatban van. Nem feltétlenül folyamatosan felfelé ívelő, de nagyon gazdag és nagyon sokat tanulok belőle – és megtérek szinte nap mint nap. A megtérés ugyanis számomra odafordulás Isten felé. Ha nem vagyok vele állandó kapcsolatban, akkor ugyanúgy visszaeshetek.

Most mi foglalkoztat?
– Iskolákat járunk prevenciós célzattal, beszélgetek a srácokkal, ez júniusig tart, egy nyári fesztiválon lesz a vége. Vannak könyvterveim, íráskezdeményeim, azokkal is szeretnék majd foglalkozni. Egy alapítványnál dolgozom, segítek mindenféle mentálhigiéniás jellegű feladatban. Amit a terápián kaptam, azt vissza is adom.

Kubiszyn Viktor könyvei:

Filmflesskönyv (Underground, 2011)
Drognapló (Jószöveg, 2011)
Foglaltház (Jószöveg, 2013)
Oroszrulett (Pesti Kalligramm, 2015)