Feltámadása után Jézus néhányszor megjelenik a kétkedő apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, csodát tesz, velük eszik, aztán eltűnik. Mert feltámadása nem egy hulla megelevenedése. Jézus nem tér vissza az e világi életbe (mint például a feltámasztott Lázár). Feltámasztása felmagasztalás, átalakulás – lelki/szellemi testével belépett a dicsőségbe (Xavier Léon-Dufour SJ).
Pierre Benoit francia domonkos teológust idézem, aki azt magyarázza, hogy Jézus feltámadása beíródik a történelembe, de túl is mutat azon: hitre van szükségünk, hogy higgyünk feltámadásában. „Jézus felismerteti magát, mint ugyanaz, valóságos, de ugyanakkor mint olyan lény, aki egy új világba lépett át. Ez jellemzi a felismerést célzó jelenéseket.” A probléma az, hogy miként fogjuk fel a feltámadott testet, azt, amelyet „szelleminek” nevezünk, mert áthatja a Szentlélek. „Ez a valóság meghaladja érzékeinket, eszünket, és csak a hit révén közelíthetjük meg, de továbbra is állítva, hogy valóságról van szó. Nem zárkózhatunk be a történelem és az emberi érzékek korlátai közé. Jelenlegi emberi tapasztalatunkon és értelmünkön túl biztosan van egy másik világ, magasabb rendű, Isten világa, amely nem kevésbé valóságos, sőt valóságosabb. (…) A feltámadt Krisztus valóságos lény, magasabb rendű valósághoz tartozik, mint amit mi a jelen időben ismerünk. Emberi értelmünk talán megzavarodik, képtelen elképzelni, de ez nem elég ok arra, hogy kételkedjünk benne.” Szent Pál ezt nagyon jól megértette és megmagyarázta, amikor Krisztus testéről beszélt: a hívő keresztények a feltámadt Krisztusban egy testet alkotnak, amelynek feje Krisztus. „A keresztre feszített és feltámadt Krisztus teste olyan valóság, amely túlmutat az ószövetségi előkészületek minden árnyékán; a keresztény üdvösség, amely elkötelezi a teljes emberi lényt, a keresztényt a maga teljességében, testében és lelkében a keresztre feszített és feltámadt Krisztussal egyesíti.”
