A hallgatás fala – Gondolatok a Spotlight című filmről

Sőt, mintha épp egy klasszikus Oscar-film antitéziseként forgatták volna le: a The Boston Globe újonnan érkezett szerkesztője (Liev Schreiber) azt tanácsolja a lap oknyomozó újságírócsapatának (Brian d’Arcy James, Michael Keaton, Rachel McAdams, Mark Ruffalo és John Slattery), hogy eredjenek egy régi eset után. Egy néhány éve eltemetett gyermekmolesztálási ügyről van szó, melyben az egyház is érintett, s melyről hamarosan kiderül, hogy csupán apró szem egy sokkal nagyobb láncolatban. Mindvégig szürke tereket, unalmas szerkesztőségi szobákat látunk, illetve aprólékos, már-már sziszifuszi munkát. A falat nem díszíti látványos, fotókból, térképből és filctollal megrajzolt összefüggésekből álló kollázs, nem kéreti magát oknyomozóinknak a titokzatos forrás, s a munkatársak érzelmi bevonódását is csupán egyetlen – amúgy nagyon is indokolt – nagyjelenet érzékelteti. A Spotlight ehelyett a tények erejével hat, s ez bizony megrendítőbb bármilyen hatásvadászatnál.
Ahogy főszereplőinkkel mi is együtt forgatjuk a régi érsekségi almanachokat, halljuk az áldozatok traumától akadozó szavait, vagy figyeljük az ügyekben eljáró ügyvéd (Billy Crudup) szenvtelen pókerarcát, rádöbbenünk, itt sokkal többről van szó, mint néhány bűnös útra tévedt pap ügyéről.

Egy hatalmi utasításra, tüneti kezelésre, elhallgatásra és meghasonlásra épülő rendszer tárul föl, melynek működtetésében közös a felelősség: egy egész nagyvárosnyi, katolikus hitére és hagyományaira büszke közösség nézett illedelmesen félre, amikor az első esetekről hírt kapott. A film ezen belül nem súlyoz – s ezzel elkerüli az olcsó klérusellenesség vádját –, hanem csendesen megkérdezi: hogy volt lehetséges mindez?

Nyugtalanító kérdés, melyre nem legyinthetünk csak úgy – ahogy a film egészére sem. Tom McCarthy rendező akár igazíthatott is volna egy kicsit a valóságon: gyakorló hívőként mutathatta volna be az egyik újságírót, aki az ügy során annak rendje és módja szerint jól kiábrándul az egyházból, illusztrálva a „Jézus igen – egyház nem” leegyszerűsítő és igaztalan toposzát. Szerencsére nem tette: főszereplőink ugyan csaknem mindannyian kereszténynek vallják magukat (kulturális értelemben legalábbis biztosan), ám ez most mellékes, hiszen a visszaélések takargatása és a cinkos némaság kikényszerítése minden erkölcsi mérce szerint súlyos bűn. A táblázatokba rendezett számsorok, adatok és vallomások érzelmi súlya így főként a nézőre nehezedik, aki apró jelekből azért arról is értesül, mekkora viharokat kavar az ügy felgöngyölítőinek lelkében.
A teátrális zárójelenet elmarad, a befejezés azonban amellett, hogy szelíd szavú óda az írott szó becsületéhez, szívünkbe mar: a cikk megjelenésének vasárnapján épphogy megérkeznek az újságírók a kihalt szerkesztőségbe, rögtön elkezdenek csörögni a telefonok. Megtörik a hallgatás fala: újabb és újabb áldozatok tesznek vallomást.
Ők zokognak, a cinikusok pedig sirathatják képmutatásukat.