A kisgyermek néz, tekintetünk találkozik a fényképen, már megkülönbözteti egymástól a valóság részleteit, gügyög, emeli a fejét, keze-lába megindul a mozgás, az élet után – élni, élni, a mindenség reményét remélni, olvastam valahol. Ebben a féléves csecsemőben is ezt a végtelen reményt látom, s szépnek és jónak látom. Hogyan is hangzik az anyai dajka-szó? „Nekem nőj nagyra, szentem” – de a hang, amelynek ezt mondania kellene, nincs. Az édesanya nincs. Ám még halálában is óvta, védte, nevelte magzatát, hogy az a világra emelkedhessen. Közben kattog, vadul csattog, kiált, sikolt bennem egy szám: harminchatezer – igen, ennyi! Harminchatezer abortusz a legutóbbi évben. Ennyi halál. „Hétköznapi rutin”, a szerelem „mellékterméke”. Nem bírom! Gondolattal, érzelemmel belekapaszkodom a féléves csecsemőbe. Ebbe a kálváriát jártan született életbe. S az jut eszembe: ez a kicsiny és édesanyja talán a harminchatezerért hozta meg áldozatát: hogy igenis, az élet szép, az élet jó, az élet szent! Olyannyira, hogy az anya halálában is fölemelte az életet.