Közelkép

Beszélgetés Erdő Péter bíborossal

– A II. vatikáni zsinat idején vettem egy szentkép méretű ábrázolást XXIII. János pápáról, és ezt évtizedekig az Újszövetségi Szentírásomban őriztem. XXIII. János híre és kisugárzása olyan erős volt, hogy még a nyugati kapcsolatoktól elzárt Magyarországon is – legalábbis a vallásukat gyakorló katolikusok – felfigyeltek rá és megszerették, tudtak érte lelkesedni. XXIII. János idején az egész egyházat egyfajta lelkesült hangulat jellemezte. (…) Érdekes visszanézni a korabeli filmfelvételeket: külsőségek szempontjából egy rendkívül régi vágású emberrel találkozunk, aki azonban nagyon szeretetteljes, nagyon spontán. Érdekes visszahallgatni azt a beszédét, amelyben bejelenti a zsinat összehívását. A Szent Péter téren lévő tömegnek mondott esti beszéd úgy ér véget, hogy a pápa azt mondja: és most menjetek haza, és cirógassátok meg a gyerekeiteket, mert valami nagyszerű dolog kezdődik. Mindezt ráadásul nagyon ízes dialektusban, erőteljes tájszólásban mondta. XXIII. János egész alakjában volt valami erősen népies – olyan ízesen népi vonás, amely ma már nagyon ritka, hiszen a tömegtájékoztatás egyformára csiszolta a beszédet és a kifejezési formákat.

Francesco Capovilla XXIII. János pápa személyi titkára emlékezik

– Hogyan lett Roncalli bíboros, majd XXIII. János pápa titkára?

– 1950-ben a franciaországi nuncius, Monsignore Roncalli nagy ünnepélyre érkezett Velencébe. Mivel a velencei egyházmegye újságjának főszerkesztője voltam, néhányszor beszéltünk egymással. Nagyon szívélyes volt velem. Három évvel később velencei pátriárkának nevezték ki. Emlékezett rám, és rögtön Párizsba hívatott. „Tud nekem segíteni?” – kérdezte. „Ha ezt akarja” – válaszoltam. Így kerültünk kapcsolatba. Először Velencében, később a Vatikánban. Nagyon egyszerűen beszéltünk egymással.

– Gondolt arra 1958-ban, a konklávé kezdetekor, hogy a bíborosa lesz az új pápa?

– Nem, azt gondoltam, hogy a kora miatt úgysem lesz, szóval nyugodt voltam. Úgy gondoltam, szépen visszatérünk Velencébe.

Beszélgetés Somorjai Ádám bencés szerzetessel

– Ön két évtizede Rómában él a bencések Szent Anzelm-kollégiumában. 1997 óta a Vatikánban dolgozik, és közelről ismerhette Boldog II. János Pál pápát. Milyen emlékekkel gondol vissza rá most, hogy Ferenc pápa a szentek közé emeli őt?

– Még fiatalemberként, egy szerdai audiencián találkoztam először II. János Pállal. Ez 1985-ben történt. Tanulmányúton jártam Rómában, az Aventinuson laktam. Csupán néhány méterre voltam tőle. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd a munkatársa is leszek. Egy alkalommal elődeit követve meglátogatta a kollégiumunkat. Részt vett a vesperáson, együtt vacsorázott velünk. Hamvazószerdán pedig – a hagyományoknak megfelelően – a Szent Anzelm kollégiumból indult szentmisét bemutatni a közelünkben lévő stációs templomba, a Santa Sabina-bazilikába. A pápák egyik ősi hagyománya ez, melyet XXIII. János elevenített fel. Idén Ferenc pápa is itt járt a nagyböjt kezdetén.

Az isteni irgalmasság tisztelete Vecsésen

„Az isteni irgalmasság üzenetével kívánom átvezetni az egyházat a harmadik évezredbe” – mondta II. János Pál pápa 2000. április 30-án, amikor szentté avatta Fausztina nővért (Maria Faustyna Helena Kowalskát), illetve húsvét második vasárnapjára kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. Az elmúlt tizennégy évben a szeretetre szomjazó emberiség örömmel fedezte fel ezt az üzenetet, és az ünnepet ma már az egész világegyházban megülik. Magyarországon van egy plébánia, ahol már a pápai kihirdetés előtt egy évvel meggyökeresedett az irgalmasság tisztelete: a vecsés-andrássy-telepi templom közösségében. Ezt ma már a plébánia neve is jelzi – bár a templomot a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve, azaz a szeplőtelenül fogantatott Szűzanya oltalmába ajánlották, az egyházközséget Irgalmas Jézus-plébániának hívják.

Különleges templom ez abból a szempontból is, hogy a XX. századnak az egyházak számára legnehezebb időszakában, az ötvenes években épült fel. A helyi hívek már a harmincas évek végén szerették volna, ha Vecsésen az óvárosi mellett az Andrássy-telepen is épülne plébániatemplom, ám több próbálkozás is meghiúsult. 1949-ben történt egy nagyobb előrelépés, amikor az egyházközség megkapta a Notre Dame de Sion nővérek lebombázott sas-hegyi kápolnájának és kolostorának maradványait. A nehéz gazdasági és még nehezebb politikai helyzetben azonban megakadt az építkezés. Végül 1958 decemberében szentelték fel a templomot – s mivel az építőanyag egy része, nem utolsósorban pedig a főoltár gyönyörű márvány Mária-szobra a Notre Dame de Sion nővérektől származott, azt a Szűzanya oltalmába ajánlották.

Gondolatok három „rendhagyó” könyvről

Két kötetet tartok a kezemben, a harmadik a közeljövőben jelenik meg. Szerzője Deák András muzeológus. Az első kötet Kopernikusz leányához a hitről címmel jelent meg. Beer Miklós püspök a kötet előszavában így ír: „Egyházunk bölcs tanítómesterként őrködik az örök isteni igazságok felett, de bátorít az új formák keresésére. Deák András is erre vállalkozott, hogy hitünk csodálatos világát új kifejezésekkel, új látásmódban fogalmazza át. Teszi ezt azzal a nagy szívvel és rajongó szeretettel, amellyel Isten titkai felé fordul, és amellyel a rábízottakért felelősnek érzi és tudja magát… Szívből-szeretettel ajánlom ezt az írást mindazoknak, akikben van bátorság és kellő alázat, hogy a titkok útján járjanak.” A további kötetek a Kopernikusz leányához az emberről és a Kopernikusz leányához az Istenről címet viselik. Levélformában írt könyvek ezek, s címzettjük Borca, a szerző leánya. De miért Kopernikusz? Miféle kopernikuszi fordulatra utal a szerző?

Borca mosolygós, huszonnégy éves lány, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vallástörténeti szakára jár. Korábban németből szerzett alapszakos diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Érdekli a keleti világ, annak kultúrája, vallása. Ez persze nem jelent szembefordulást a nyugati kultúrával, a kereszténységgel. Megkérdem tőle, tudja-e, mi indította édesapját néhány évvel ezelőtt a levélkönyvek megírására?

„Tizennyolc éves koromban sclerosis multiplex betegséget diagnosztizáltak nálam. Édesapámat nyilván már korábban foglalkoztatták leírt gondolatai, de amikor kiderült a betegségem, nagyot fordult vele a világ – nagyobbat, mint velem.”

Húszéves a Katolikus Karitász szenvedélybeteg-segítő szolgálata

Jézus ránk bízta a feladatot, hogy irgalmasan segítő kezet nyújtsunk a szenvedőknek – az éhezőknek, a szomjazóknak, a szegényeknek, a kitaszítottaknak, a betegeknek, a fogságban sínylődőknek. E küldetés részeként a Katolikus Karitász húsz éve elindította RÉV Szenvedélybeteg- segítő Szolgálatát, hiszen a függőség: betegség és rabság. Márton Andreával, a budapesti RÉV-szolgálat vezetőjével beszélgettünk a szenvedélybeteg- ellátás múltjáról és jelenéről.

– A rendszerváltást követően a Katolikus Karitász újjáalakulását a német karitász segítette. Az 1992-ben indult hétéves német–magyar projekt keretében a karitász szakemberei, munkatársai választhattak, intézményi szinten miben kérnek támogatást, és úgy látták, a szenvedélybetegek ellátása az a terület, ahol Magyarországon nagyon sok a hiányosság. A RÉV-szolgálat a Németországban működő pszichoszociális tanácsadó- és kezelőhelyek mintájára, illetve azok magyarországi adaptációjával alakult ki.

II. János Pál és XXIII. János pápák szentté avatására készülve arra kértük Balog Zoltán minisztert, hogy ossza meg velünk a katolikus egyházfőkkel, az életszentséggel és a mennyországgal kapcsolatos gondolatait.