Remény, élet, változás

 

Jelenleg nyolc RÉV-intézmény működik az országban: az első 1994 áprilisában Budapesten nyílt meg a legnépesebb kerületben, a Bartók Béla úton, majd 1996-ban Szombathelyen, 1997-ben Székesfehérváron, 1998-ban Egerben, 1999–2000-ben pedig Szekszárdon, Győrött, Debrecenben és Kecskeméten. A fővárosban 2007-ben a Csóka utcában is létrehoztunk egy telephelyet. Minden intézménynek hasonló az alapkoncepciója, azaz alacsonyküszöbű pszichoszociális ellátást nyújt, de mindegyik a helyi viszonyokra, kihívásokra reagál. Itt, Budapesten például öt éven keresztül működött egy utcai szerhasználó fiatalok számára indított programunk, hiszen a Feneketlen-tónál, a Gellért-hegyen és a Móricz Zsigmond körtéren egy időben nagyon sok szerhasználó fiatal csellengett.

 

Az intézmény indulásakor hazánkban nem volt közismert a pszichoszociális, mentálhigiénés gondolkodás, és hogy ez megváltozott, abban nagy szerepe volt a RÉV-nek, az egész karitásznak. Az alacsonyküszöbű pszichoszociális ellátás ma már szerepel a szociális ellátásról és igazgatásról szóló törvényben (1993. évi III. törvény), ami az indulásakor még nem is létezett, és államilag elismert, normatívával támogatott, illetve pályázati úton finanszírozott szolgáltatásként működtethető.

 

Miért lett az intézmény neve RÉV?

 

– Az első országos igazgatónk, Frank Miklós atya adta ezt a nevet, amely jelzi: abban segítünk a hozzánk fordulóknak, hogy révbe érjenek. A vezetők nem szerették volna egyszerűen átvenni a mintául szolgáló német intézmények nevét – pszichoszociális tanácsadó és kezelő –, hiszen azt Magyarországon az induláskor nemigen értették volna. Azután 1998-ban egy intézményvezetői megbeszélésen kicsit kibővítettük a név jelentését, azóta használjuk mozaikszóként, amely a remény, élet, változás szavakat foglalja magában.

 

Mit jelent az alacsonyküszöbű pszichoszociális ellátás?

 

– Az alacsonyküszöbű azt jelenti, hogy a szolgáltatás ingyenes, anonim, és a segítségkéréshez nem szükséges sem tajkártya, sem beutaló, sem semmiféle ajánlás. A szermentes állapot sem feltétel. Természetesen az absztinencia a cél, de ahhoz hosszú út vezet, és a terápiás folyamatot a kliens állapotához és tempójához igazítjuk. Emellett fontos jellemző, hogy a szolgáltatást önkéntesen lehet igénybe venni. Az alacsonyküszöbűség része az is, hogy bár szorosan együttműködünk az egészségüggyel, nem vagyunk egészségügyi intézmény. Nem írunk fel gyógyszert, és nincsenek kórházi körülmények, próbálunk emberközeli környezetet kialakítani. A katolikus egyház hivatalos segélyszervezetének intézménye vagyunk, amely keresztény alapokon működik, de vallási meggyőződéstől és felekezeti hovatartozástól függetlenül bárki kérhet tőlünk segítséget. Az utóbbi időben egyébként több olyan visszajelzést kaptunk, hogy pont azért jöttek hozzánk, mert egyházi intézmény vagyunk. Az embereknek fontos, hogy ahol segítséget kérnek, ott hozzájuk hasonlóan gondolkodó emberek legyenek jelen, akik megértik a problémáikat, vívódásaikat.


 

A pszichoszociális kifejezés azt jelenti, hogy a szenvedélybeteg emberre nem a környezetéből kiragadva tekintünk, hanem azzal szorosan együtt. A hozzátartozókat is próbáljuk bevonni a terápiás munkába. A folyamat kétirányú: a családtagok megértik, milyen szerepet töltenek be a szenvedélybeteg-játszmában és az egész családi rendszerben, illetve a beteg is felismeri, milyen külső hatások érik. A függőségi problémával küzdő sok esetben a családja hibás működését mutatja: ő a tünethordozó. A hozzátartozók bevonása különösen fontos, mert ha a függő embert, aki végigcsinált egy terápiás folyamatot, visszahelyezzük a családi környezetébe, ahol semmi nem változott, nagyon hamar visszaáll a régi helyzet, és nagy eséllyel ismét szerhasználó lesz az illető, vagy esetleg valaki más a családban.

 

A pszichoszociális szemlélethez tartozik, hogy az intézményen belül van pszichiáter, addiktológus, mentálhigiénés szakember, szociális munkás, család-, csoport- és pszichoterapeuta. Sokrétű szolgáltatást nyújtunk, hogy ha valaki eljut odáig, hogy segítséget kér tőlünk, ne kelljen még sok más helyre elmennie. Természetesen van olyan ellátás, amit mi nem tudunk biztosítani, de kapcsolatban állunk számos önkormányzati, civil és egyházi intézménnyel.

 

A húsz év alatt mi változott a szenvedélybeteg-ellátás kihívásaiban, feladataiban?

 

– Az alapelv, a szemlélet, amelyen a RÉV nyugszik, olyan jó és hatékony, hogy a két évtized alatt nem kellett alakítanunk rajta. A változás oka, hogy a szükségletekhez és igényekhez alkalmazkodva mindig indítunk újabb programokat.

 

Az intézmény indulásakor Magyarországon még kevésbé beszéltek az illegális drogok használatáról, ma ez jobban előtérbe került. De a legális szerek használata terén is találkozunk új kihívásokkal. Egyre korábbi életszakaszra tevődik a kipróbálás és az aktív szerhasználat. Ma már előfordul, hogy az általános iskola alsó tagozatában is szükség van arra, hogy prevenciós foglalkozáson a dohányzásról beszéljünk. A középiskolában sokszor már nem a megelőzés a kérdés, hanem az, hogyan szokhatna le a fiatal a dohányzásról. Persze nem szabad általánosítani: szinte iskolánként változik, mi hány éves korban jelentkezik problémaként. Újabb gond a fiatalok körében az energiaital-fogyasztás, ami súlyos függőséget okozhat.

 

A viselkedési addikciók közül kettőnek különösen megnőtt a jelentősége az utóbbi években. Az egyik a játékfüggőség – mind a már klasszikusnak számító nyerőgépes, mind az internetes és számítógépes játékfüggőség gyakori. A másik az étkezési zavarok területe: az anorexia, a bulimia. Egyre nagyobb számban van ilyen problémával küzdő betegünk, és közöttük is mind több a középiskolás. Olyan nagy nimbusza van ma a karcsúságnak, hogy az arra fogékony személyeknél ez elvezethet a betegségig.

 

Fontos azonban tudni, hogy a szenvedélybetegség kialakulása soha nem csak egyetlen okra vezethető vissza. Volt olyan anyuka, aki önmagát okolta, hogy a lánya anorexiás lett. A szülő-gyermek kapcsolatnak valóban fontos szerepe van, de emellett számtalan más tényező, például a személyiség, a környezeti hatások vagy a problémakezelési készségek is közrejátszanak.

 

Az a tapasztalatom, hogy az utóbbi időben összetettebb gondokkal keresnek meg bennünket: a függőség sok esetben pszichiátriai, egzisztenciális, agresszió- és indulatkezelési problémával jár együtt, vagy normatív életkori krízisekkel (házasságkötés, gyerekszületés, iskoláztatás, nyugdíj) való megküzdési nehézséggel.

 

Az elmúlt öt évben egyre többször fordult elő, hogy a hozzátartozókat nem utólag vontuk be a terápiába, hanem eleve egy egész család keresett meg minket. Ez jó, de felmerül a kérdés: miért? Több a problémás család, vagy több család ismeri fel, hogy a szenvedélybetegség megoldásához nem elegendő csupán a függő ember kezelése? Úgy látom, a családokon belül is halmozott problémák jelentkeznek: van olyan család, ahol egyszerre van jelen étkezési zavar, szerhasználat és önsebzés. Sok esetben sajnos csak akkor keresnek meg bennünket, amikor a család már tíz, húsz, harminc éve konzervált problémákat, és annyi seb van már minden érintett lelkén, hogy azok – emberi léptékkel mérve – szinte gyógyíthatatlanok. Hiszünk Isten irgalmában és gyógyító szeretetében, de kérdés, hogy akik évtizedek óta sebzik egymást, tudnak-e változtatni, és irgalmasan egymás felé fordulni.

 

Milyen ma a szenvedélybetegséghez való hozzáállás a családokban, illetve a társadalom egészében?

 

– Ha az egyén, illetve a család szintjét nézzük, a szenvedélybetegség ma is szégyent okoz. Ezért titkolják, ezért falaznak neki. Mondhatjuk, hogy az utóbbi években sokan sokkal hamarabb kérnek segítséget, de továbbra sem úgy, hogy a környezetük felé is vállalják a problémájukat. És ezt emberileg meg is lehet érteni, hiszen ki szeretne megbélyegzetten élni – mert bizony a társadalom még ma is elítéli a szenvedélybetegeket.

 

Nyíltabbá kellene tenni az erről való kommunikációt. Jó, hogy a médiában egyre több szó esik arról, hol lehet segítséget kérni, és hogy egyáltalán van segítség.

 

Sokan magánügynek vagy legalábbis családi belügynek tartják a szenvedélybetegséget. Részben az is, de amikor valaki ittasan volán mögé ül, vagy egy illegálisszer-használó fiatal a saját ellátása érdekében terjeszti az iskolájában a drogot, az már nem magánügy…

 

Sok különböző csoport, klub működik a RÉV-en belül a terápiás csoportoktól a pingpongklubig. Hogyan kapcsolódnak a szenvedélybeteg-ellátáshoz a szabadidős programok, a sport, a társasjáték?

 

– Minden szolgáltatásunknak más a célcsoportja. A hajléktalan szerhasználó fiataltól és időstől kezdve a magasan kvalifikált, több diplomás, vezető beosztásban dolgozó személyekig mindenféle ember megkeres bennünket. Mindannyiuknak más típusú gondjaik vannak, ezért eltérő terápiára van szükségük. Illetve, ahogy már említettem, egyre összetettebb problémákkal fordulnak hozzánk, így egyre szerteágazóbb segítséget kell nyújtanunk. Ezért találtuk ki például a stresszkezelő tréninget, az apacsoportot vagy a gyász- és veszteségfeldolgozó csoportot, ami egészen új kezdeményezés, most indul.

 

A szabadidős programok nagyon fontos szerepet töltenek be a függőségek kezelésében. A szenvedélybeteg emberek folyamatosan áthágják a társadalmi normákat, feszegetik a határokat. Aki politoxikomán életmódot folytatott, annak a mentális funkciói is leépültek. A sport vagy a társasjáték nagyon jó feszültséglevezető, pozitív megerősítést és közösségi élmény ad, emellett játékosan, indirekt módon fejleszti a készségeket, képességeket. Szabályok vannak, amelyeket be kell tartani, koncentrálni kell, együttműködni másokkal. Van olyan játék, ami fejleszti a kreativitást, más a kifejezőkészséget, a szókincset. Nem utolsósorban pedig őszinte emberi kapcsolatok, barátságok is születnek ezeken a foglalkozásokon, ami szintén nagyon fontos része a gyógyulásnak.

 

Mi a tapasztalata: a hit hogyan segít a terápiában?

 

– Nagyon fontos erőforrás – akár a segítségkérésben, akár a gyógyulásban. Vannak, akik vallásos meggyőződéssel jönnek hozzánk, mások a gyógyulás folyamatában nyílnak meg a transzcendens felé, vagy találnak vissza Istenhez.

 

Éppen ezért működik bibliacsoportunk, amely kimondottan az ellátottak számára jött létre, de a nagy ünnepekre mindig közösen készülünk. Adventben, nagyböjtben a kliensek és a munkatársak számára közös lelkinapokat szervezünk. Ezzel is szeretnénk jelezni és megélni, hogy közösségben vagyunk a betegekkel, illetve bátorítani őket abban, hogy odafordulhatnak Istenhez, akitől erőt és támogatást kaphatnak.