Isten körül keringeni

Borca első hallásra meglepően folytatja történetét: „Nekem könnyebb volt szembenéznem állapotommal, mint másoknak a környezetemben. Másként éltem meg belülről, mint a családtagok. Nem jelentett akkora traumát az életemben, néhány dologról ugyan le kellett mondanom, abbahagytam például a szertornát. Megviselt persze, de nem omlottam össze.”

 

Gyógyszeres kezelést kap. Több alkalommal rosszabbodott az állapota, ilyenkor nehezebben járt, „de a szteroidos kezelés hatására visszaállt a korábbi állapot”. Ma havonta egyszer infúziós kúrán vesz részt.

 

Borca azt mondja, mindez amolyan „kísérője” a könyveknek. Az első kötetet, amely a hitről szól, tizenkilencedik születésnapjára kapta. Segítette- e ez a könyv? Borca pontosan, határozottan fogalmaz: „Harmóniába kerülni magammal, a világgal, hitemmel. Ezt jelentette számomra.”

 

Miféle harmóniát közvetítenek ezek a levelek? „Más szemszögből világítják meg a leglényegesebb kérdéseket, sokkal világosabb, kiegyensúlyozottabb világszemléletet közvetítenek, mint amivel korábban találkoztam. Azóta, hogy olvasom őket, mélyebben tudom megélni hitemet.”

 

A levelek átformálták személyes kapcsolatát Istennel, „sokkal bensőségesebbé vált, nem éreztem azt a távolságot, mint betegségem előtt. Újra közelebb kerültem Hozzá. A világot azóta békésebben, elfogadóbban szemlélem – s megtanultam, sosem szabad kétségbeesni. Apa több levelében kifejti: igenis, tudjuk alakítani életünket és mások életét is.”


A leveleket lapozzuk. Megállunk a hitről szóló kötet nyolcadik levelénél. Isten- és világképünk vizsgája. Borca eltűnődik: „Sokan úgy gondolják, azért betegszenek meg, mert elkövettek valamilyen bűnt. Hosszasan rágódtam azon, mi lehetett az, amivel én ezt kiváltottam. Miután elolvastam a leveleket, nagy teher hullott le a vállamról: nem bűneimnek köszönhetem, s nem is Isten akarta, hogy beteg legyek, ez hozzátartozik az emberi létezéshez. Ugyanakkor tovább lehet menni, fölállni, észrevenni a kapaszkodókat, segítséget találni.”

 

Előkerül az irgalom fogalma. „Az irgalom nem a másik ember megszánása. Az irgalom maga a megbocsátás.” A nyolcadik levélnél időzünk. „Súlyos problémát vetnek fel, Borcám, a sorscsapások és a természeti tragédiák. Miért éppen engem ért, miért kell elpusztulniuk az ártatlanoknak? Hol van ilyenkor a Jóisten?… Hogyan értsük akkor azt a bibliai kijelentést, hogy Isten nem bosszúálló?”

 

A különböző világnézetű emberek más és más módon dolgozzák fel magukban a megélt csapásokat, tragédiákat – mondja Deák András. – Vannak, akik nem hisznek. Őket sokszor éppen a saját sorsukban megélt tragédiák teszik hitetlenné, mondván: Ha Isten létezne, nem engedte volna megtörténni mindezt. Mások másféle látszatválaszt adnak: Ez volt megírva; Isten útjai kifürkészhetetlenek; Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő neve.”

 

Borca néhány sort aláhúzott magának a könyvben. „Életünk jó vagy rossz fordulatait nem Ő szerkeszti meg. A minket ért méltánytalanságokért, tragédiákért esendő létünk és benne a gyarló vagy rossz útra tért emberek a felelősek.” S néhány sorral odébb: Isten „saját magával kerülne ellentmondásba, ha belenyúlna ennek a világnak a rendjébe. Nekünk, embereknek kell mindent megtennünk, hogy a természeti vagy háborús tragédiákat minél nagyobb ívben el tudjuk kerülni.”

 

Elgondolkodtató. Sőt, talán meg is botránkozhatnánk ezen. Deák András kifejti, amit a Hatalmunk van Isten felett című levelében ír: „…a jó szándékú emberek a tudományban, a közéletben és otthon, a családban enyhíthetik fizikai, biológiai és erkölcsi veszélyeztetettségünket, de csak ők, és semmi esetre sem a Jóisten! Bár minden hatalmat és erőt Tőle kapunk, de nem ő cselekszik helyettünk.”

 

Ha a Jóisten mindenható – magyarázza Deák András –, ahogy a filozófiából tudjuk, s a közkézen forgó istenfogalom is sugallja, akkor disszonancia jelentkezik az isteni jóság és szeretet, az újszövetségi istenkép, illetve a világban jelen lévő rossz, a szenvedés ténye között.

 

Erre a látszólagos ellentmondásra Deák András abban találta meg a magyarázatot, hogy megkérdőjelezte a mindenhatóság hagyományos fogalmát. „Életünkben nem úgy van jelen mindenhatóságával a Jóisten, ahogy mi szeretnénk. A mi érdekünkben odaláncolta magát – mint egy Prométheusz – saját akarata sziklájához. Ahhoz, hogy mi is létezhessünk, ezt kellett tennie. Csak mintegy belesemmisülve lehet jelen a véges létben és életünkben. A Nap megsemmisítené a Földet, ha közel jönne hozzá. Hasonlóképpen történne velünk is, ha Ő nem az általunk tapasztalható rejtettséggel lenne jelen a világban.”

 

Szemléletbeli változást igényel a mindenhatóság ezen fogalma, hallom ki a szavakból. „Ha Isten nem tud az általunk elképzelt módon segítségünkre sietni, akkor nyilván nekem kell hozzá mennem, hogy segíteni tudjon.”

 

A vallásokra évezredek óta jellemző: az isteneket keringették az ember körül. Imáinkat mi is sokszor úgy képzeljük el, hogy Ő kérésünkre majd ölébe vesz minket, akár egy fáradt kisgyermeket az édesapja. A bajba jutott ember ősi reflexe dolgozik bennünk ilyenkor, pedig hát ezt nem igazolja vissza – a hívők életében sem – a mindennapi gyakorlat.

 

Sokkal inkább alkalmassá kell tennünk magunkat az Ő irgalmára?

 

„Pontosan erről van szó. Félreértés ne essék: nem arra kell itt gondolni, mintha az egyház gyakorlata etekintetben disszonáns volna. A bajban hajlamos vagyok úgy megközelíteni a dolgot: Uram, segíts!”

 

Mintha ki kellene könyörögni, kuncsorogni az Ő segítségét… – vetem közbe. „Segítene Ő kérés nélkül is, ha közreműködésem nélkül ezt megtehetné. Lelkemben, imámban rá kell hangolnom magamat a bennem jelen lévő Szentlélekre.”

 

Az isteni irgalom tehát jelen van, csak én vagyok adott pillanatban alkalmatlan ennek befogadására? – s mintha lassanként érteni kezdeném a levelek mondandóját.

 

„Alá vagyunk rendelve a világ törvényszerű játékának. Van azonban értelmünk, és létezik a Jóisten kegyelme, amire értelmünk segítségével rá tudunk hangolódni, erőt kapunk tőle a küzdelemhez, hogy eszköze lehessünk a véges lét törvényei mentén. Igen, a véges lét törvényei mentén, mert azokat létezésünk érdekében, kénytelen tiszteletben tartani.”

 

„Ennek a ténynek két fontos következménye van. Az egyik az, hogy fényességes, szép láncszem az ember a véges lét és a Jóisten között. Az ember nélkül – akár csak Mária nélkül annak idején – ma sem képes az Isten testet ölteni a világban. Szüksége van ránk, hogy szenvedő szeretteinken, magunkon segíteni tudjon. A másik súlyos következmény ránk nézve méltóságunkból fakadó felelősségünk: sorsunk és az emberiség sorsa jórészt a mi kezünkben van.”

 

Ezek a gondolatok már a második könyv világába vezetnek. Hogyan lehetséges, hogy az embernek, az emberképletnek ilyen megkerülhetetlen szerep jutott a létben?

 

„Az ember képes Istennek otthont adni, Istenben otthon lenni. Míg minden porcikájában ezen véges lét tagja, értelme által le tud merülni a Jóistenbe. Az értésnek az a feltétele, hogy abból a pontból tudjunk látni, ahol minden összefügg és egybefut. Ez a Jóisten. Ő teszi egyértelművé a dolgokat, s érthetővé a világot. Az értelmes ember – akár hívő, akár hitetlen – a Jóistenben mozog, bár érzékeinkkel nem fogjuk fel közvetlenül ezt az igazságot.”

 

Folytatódik a gondolatmenet: Egy olyan ember, aki hagyományos hitéletünkbe nőtt bele, talán nem eléggé nyitott azokra a gondolatokra, amelyek mögött kopernikuszi szemléletváltás húzódik meg, anélkül hogy bármilyen dogmát, hitigazságot megkérdőjelezne. Éppen ez teszi izgalmassá a kérdést, hogy dogmatikailag teljesen tiszta, mégis kopernikuszi szemléletváltásról lehet beszélni.

 

Ennek lényege – tér vissza rá Deák András –: „Ahhoz, hogy a Jóisten segíteni tudjon, nem neki kell hozzám jönnie, hanem nekünk kell hozzá menni. Ez metafizikai törvényszerűség. Jóllehet Ő teremtette, tartja fenn és élteti a világot, közvetlenül nem tud beleavatkozni annak sorsába. Hiszen, ha tudna, nem lenne bánat, baj, tragédia, hiszen ő szereti az embert. Kénytelen érdekünkben „megalkudni” ezzel az állapottal, mert csak így létezhetünk. A beavatkozásra egy csodálatos utat-módot azonban mégiscsak talált: emberré lett.

 

Az ember-képlet volt az, ami számára megadta a kitörési pontot a teremtéshez is és a megváltáshoz is, vagyis a teremtett világnak az isteni létbe való beemeléséhez. Az ember ugyanis az a lény, aki szabadon bele tud avatkozni a világ folyásába, és miként említettük, képes a Jóisten befogadására is. Így vált az emberképlet Jézus Krisztus testet öltése által létünk és üdvösségünk megkerülhetetlen tényezőjévé. Ez is kopernikuszi gondolatnak tekinthető.”

 

„Az embernek – vagy ember-képletnek – eme eminens funkciójából következik, hogy csak az a világ valósulhatott meg, amely előbb-utóbb embert produkált, hogy megszülethessen Jézus Krisztus, aki ugyanakkor az isteni időtlenségben Elsőszülött, aki által minden lett, ami lett. Így vált Jézus Krisztus, az Istenember a szó legszorosabb értelmében is a mindenség, a kozmosz királyává.”

 

Eszembe jut: hányszor igyekeztem a Jóistent magam körül keringetni, szerettem volna szolgálatomba állítani: Uram, segíts! „A keresztény embernek nem a Jóistent kell maga körül keringetnie, hanem neki kell az Ő bolygójává lenni. Isteni heliocentrikus világlátást kell megvalósítanunk. Így került Kopernikusz a könyvek címébe.”

 

Deák András más szavakkal megismétli, amit korábban mondott: „A Mindenható azért, hogy mi létezhessünk, megkötötte saját kezét. Közreműködésünk nélkül nem szólhat bele az általa teremtett világ dolgaiba. Egyszer s mindenkorra kimondta a megmásíthatatlan szót: legyen! Legyen a véges világ, legyen a nem-Isten. Ezzel igent mondott arra, hogy teremtett világa a saját törvényei mentén működjön.

 

Ennek következményeképpen nem úgy jelenik meg életünkben az Ő mindenhatósága, ahogy azt mi szeretnénk. Csak az ember – és Jézus Krisztus, az Istenember – által nyúlhat és nyúlhatott bele a világ ügyeibe. Miután pedig Jézus embersorsa beteljesedett, ezért volt szüksége tanítványokra, és ezért van szüksége ma is a rá figyelőkre, hogy életünkben, világunkban hatékonyan tudjon jelen lenni.”

 

Arra gondolok: a kereszténység embere új ember; nélkülözhetetlen eleme a világmindenségnek. Nem az evolúció esetleges terméke, hanem az evolúció irányadója.

 

„Nem boldogulhat a Jóisten nélkülünk. Nem boldogulhatunk mi emberek egymás nélkül. De Vele és egymással közösségben igen. A Jóisten nélkülünk »tehetetlen «. Mi Őnélküle ugyancsak. De együtt nagy dolgokra vagyunk képesek.

 

Isten és ember ezen szoros egymásrautaltságának a felismerése alakítja majd spontánul a jövő keresztény közösségeket, amelyek keresztényi felelősségük tudatában tüzet, meleget, reményt hoznak újra a földre, fényes tetteket visznek végbe. Úgy gondolom, hogy a kopernikuszi szemléletváltás mentén formálódik majd a jövő kereszténye, a jövő új embere.”

 

(A könyvek kaphatók az Új Ember könyvesboltjában.)

 

 Fotó: Cser István