Kártékony, idegen faj volna az akácfa, mely kitűnő tűzifa, iparosaink kiváló nyersanyaga, és amelynek virágjából finom mézet készítenek a szorgos méhek? Talán a jövőben már nem is nótázhatunk az „akácos útról”?
Sajnos szép számmal vannak olyanok, akik meggondolatlanul nem az akácfa, hanem az Európai Unió kártékonyságát szajkózzák. Elfelejtik, hogy az Unió kontinentális méretekben gondolkozik, a helyi, nemzeti érdekek védelme és érvényesítése a tagállamok felelőseinek dolga.
Idén is belenéztem az Eurovíziós Dalfesztiválba. Noha évek óta tudom, a gyárilag összerakott zeneszámok többsége szinte hallgathatatlan. Mégis érdekel, melyik nemzet milyen előadót küld, ki nyeri meg, holt tart az intézményesített európai könnyűzene.
Az idei magyar versenyző, Kállay-Saunders András a tehetségesek és rokonszenvesek közé tartozott. Dala is vállalható volt. Az előkelő ötödik helyre pedig ő is, mi is büszkék lehetünk. Igaz, az énekes származását tekintve csak félig magyar és európai. Bár nem elhanyagolható tény, hogy anyai ágon legalább nyolcszáz évre visszavezetheti magyar (nemesi) származását. Igaz, itt most nem ez volt a lényeges.
Beszélgetés a pótcselekvésekről és a kreatív kisebbségről a húsz éve fölszentelt Bíró László tábori püspökkel
A pécsi székesegyház plébánosát 1994. május 21-én, pünkösd szombatján szentelték püspökké a kecskeméti öregtemplomban. Bíró László rövid kalocsa–kecskeméti szolgálata után 1995-től a Központi Papnevelő Intézet rektora lett, majd 2009-ben kinevezték katonai ordináriussá. Szentelésekor, Kecskeméten emlegették, hogy az öregtemplomban egy alkalommal szenteltek már püspököt, Révész Istvánt, a második világháború előtt. De arra senki nem gondolt, hogy Révész püspökhöz hasonlóan Bíró László is tábori püspökként szolgál később.
– 1994-ben a rendszerváltozás kezdeti idejét éltük. Püspök atya, hogyan emlékezik vissza azokra az időkre, milyen gondolatokkal, érzésekkel fogadta a társadalmi-politikai átalakulást? Igaz, püspökké szentelésére néhány nappal az első szabadon választott magyar kormány és parlament bukása után került sor.
– 1994 tavaszán még tartott az eufória, a felszabadulás öröme, amit 1989 májusában a pécsi taizéi találkozón éreztem meg. Akkoriban Cserháti József pécsi püspök titkáraként szolgáltam. Azt is mondhatnám, az ifjúsági találkozó az első vesperása volt a rendszerváltásnak. Sokan úgy élték meg, ez jelentette a változások első eseményét, amikor több tízezer fiatal jött össze Pécsett Roger Schütz testvér és a taizéi közösség hívására.
Akkor már érezhető volt a szabadság. Az iskolaigazgatók készségesnek mutatkoztak, minden intézmény előzékenyen közreműködött Pécsett és Pécs környékén a találkozó sikeres lebonyolításában. S egészen 1994-ig tartott a fölszabadultság érzése.
Nemrégiben Kalocsára siettünk, a közelmúltban azonosított Asztrik érsek sírjához, most pedig Veszprémbe vezet utunk, hogy a Gizella-napok megnyitásakor, május 7-én – a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény kiállításán – eltűnődjünk Veszprém, a köztudatban a királynék városa és a magyar királyok hitveseinek kapcsolatán. A tárlat ugyanis erről nyújt áttekintést. Ha magyar királynékról esik szó, mindenképpen gondolunk Erzsébet királynéra, aki a magyar uralkodófeleségek közül talán a legközelebb áll érzelmeinkhez. Nyilván ez magyarázza, hogy az érseki palotában állandó kiállítás emlékeztet megnyerő személyiségére. A veszprémi tárlat különtermet szentel Vetési Albert püspök, Mátyás király jeles diplomatája életútjának. Isten és a haza szolgálatában az Esterházyak címmel ugyancsak érdekes betekintést nyerhetünk az arisztokrata család sorsába. Közülük került ki Veszprém egyik püspöke, Esterházy Imre. A kiállítás gazdag anyagának összeállítása Zsoldos Attila, Pálffy Géza és Tóth Endre történészek munkáját dicséri.
A királyokat – néhány kivétellel, sok-sok trónhatalmi bonyodalmat okozva ezzel – az esztergomi érsek koronázta. De ki koronázta a királynét? (S nem a királynőt, mint például Mária Teréziát – a magyar nyelv az egyetlen magánhangzónyi különbség miatt könnyen összetéveszti a két kifejezést, pedig a hatalom gyakorlásában mekkora különbség mutatkozik!)
A bibliafordítás műhelytitkairól
Változik a nyelvünk, és fejlődnek a Bibliára vonatkozó ismereteink. A kereszténység számára életbevágó, hogy ez kihasson a bibliafordításokra, hogy minden nemzedék értse, magáénak érezhesse a Szentírás szövegét, ne tűnjön muzeálisnak, hanem kora nyelvén szóljon hozzá, és képes legyen csorbítatlanul átadni az isteni üzenetet. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, huszonöt-harmincévente frissíteni szükséges a magyar szöveget. Melyek a bibliafordítás hitelességének, korszerűségének legfőbb kritériumai? A közelmúltban két könyvbemutatón járva is elgondolkodhattunk erről a fontos kérdésről
Könyvespolcra
Matteo Luigi Napolitano római történészprofesszor tavaly megjelent könyvét olvasva arra figyelhettünk fel, hogy a vatikáni múltban járatos olasz szerző betekintést nyert Gennaro Verolino érsek, 1942 és 1945 között a budapesti nunciatúrán dolgozó diplomata (uditore) eddig teljesen ismeretlen magánlevéltárába.
Ez önmagában is gazdagította volna ismereteinket arról a küzdelemről, amelyet Angelo Rotta apostoli nuncius és asszisztense, Gen naro Verolino folytatott a soa, illetve a II. világháború legszörnyűbb éveiben. A könyv valóban tartalmaz olyan dokumentumokat, jegyzőkönyveket is, amelyek kizárólag Verolino magánlevéltárában olvashatók.
A szó, régiesen ige, a nyelvnek és a beszédnek az a legkisebb egysége, amelynek hang alakja, nyelvtani formája és meghatározott jelentése van, folyamatos nyelvi közlés, emberi hang.
Hallgatok bölcs okfejtéseket, s gondolatom a teremtő (nem alkotó!) szón jár, a Biblia kijelentésén: „Szól Isten: »Legyen világosság! És világosság lett…«” A Szó (Verbum = Ige) az Újszövetségben maga a megtestesült Isten, aki szóval gyógyított, vigasztalt, feltámasztott, feloldozott – megbocsátott. Emerson, a neves esszéista, gondolkodó ezt írja: „A szavak és a tettek az isteni energia nem is annyira eltérő módozatai. A szavak is tettek, s a tettek is a szavak fajtái.”
Erkölcstani mozaikok
Már az Újszövetség is beszél bűnökről, és „a” bűnről, az egyetlenről, amelynek a többi a következménye. János evangéliumában ez utóbbi a „hitetlenség”, ami alapvető elfordulást jelent a Messiástól – minden más bűn ennek a folyománya. Tertulliánusz szerint a főbűn a bálványimádás: amikor valami fontosabb lesz, mint Isten, amikor valaminek vagy valakinek erőteljesebb hatása lesz az életvezetésünkre, mint a szeretet Istenének. Órigenész teológiájában minden bűn gyökere a gőg: az Isten elleni lázadás, az önfejűség. Milyen könnyedén képes az ember lesöpörni az isteni parancsokat, felülbírálni a Tanítóhivatalt, mondván: „Én ezt máshogy gondolom…” Szent Ágoston szerint a bűn lényege a hazugság: elfordulás Istentől, és odafordulás a teremtményekhez (aversio a Deo et conversio ad creaturas), amelynek egy alapvetően rossz létállapot lesz az eredménye, az abszolút vonatkozási pont elvesztése, torz koordináta-rendszer, hamis szemüveg. Ebből az élethazugságból azután sok-sok kisebb-nagyobb hazug tett, azaz bűn származik. A mai teológusok szerint mindenkinek az életében van egy alapdöntés (optio fundamentalis), egy alapvető odafordulás Isten, a szeretet, a jóság, a testvériesség felé – vagy az önérvényesítés, a káosz, a gonoszság felé. Ebből az alapdöntésből fakadnak az egyes konkrét tettek, amelyek azután megerősítik az alapdöntést: azaz oda-vissza hatnak egymásra. A jó alapdöntés és a jó tettek előbbre lendítik egymást, a rossz alap beállítottság és a rossz tettek lefelé viszik egymást a lejtőn.