Koronák és női fejek

Nem tudjuk, mióta jut szerep a magyar királynék koronázásában a veszprémi püspöknek, mindenesetre a források a régmúltba, sőt egyenesen a püspökség alapításáig vezetik vissza ezt a jogot. Mint a kiállítás anyagából megtudjuk, már 1216-ban per folyt a pápai kúria előtt a veszprémi püspök és az esztergomi érsek között a királynék megkoronázásának jogáról. Ha ma talán megmosolyogni valónak találjuk is, hogy ki helyezi az első asszony fejére a koronát, az adott kor lelkülete kiemelt jelentőséget tulajdonított ennek. A pápa, III. Ince (egyébként ő hagyta jóvá Assisi Szent Ferenc rendjét) oly módon rendezte a vitát, hogy a jogot megosztotta az esztergomi és a veszprémi püspök között. A későbbi magyar adatok azonban arról árulkodnak, hogy a veszprémi püspöknek minden bizonnyal még 1274 előtt sikerült megszereznie a teljes koronázási jogot (a részleteket nem ismerjük, nyilván valamiféle megegyezés húzódik meg a háttérben).

 

A királyok koronázásáról a gyér magyar történeti forrásokban még mindig több adat és leírás maradt fönn, mint a királynék ilyen minőségbe való beiktatásáról. Csupán egyetlen – bizonytalan – adat utal arra, hogy a ceremóniára Veszprém városában került sor. S az is kérdéses, vajon a királyavató koronát használták-e a szertartáson? Ugyanakkor egyértelműnek látszik, hogy a veszprémi püspökök az egész középkorban fönntartották maguknak a király nékoronázás jogát.

 

A királynéi kancellár méltósága ugyancsak a veszprémi püspököt illette. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a királynék is adtak ki okleveleket. Többek között ezt bizonyítja Kotromanić (I. Lajos második felesége) és Piast Erzsébet királyné (I. Károly negyedik felesége) fenti képeinken látható pecsétje. Erről már Gizella királyné korából is tudunk, de az ilyen oklevelek rendszeressé válásáról a XIII. század közepétől vannak adatok. Érdekes esetet említ a kiállítás: Zsigmond király (1387– 1437) második feleségét Albeni János veszprémi püspök koronázta, ő lett a királyné kancellárja, jó ideig még azt követően is, hogy előbb a pécsi, majd a zágrábi püspökség élére került. Ez nyilván felkeltette a veszprémi utódok féltékenységét, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Zsigmond 1425-ben megerősítette a veszprémi püspök királynéi kancellárságra vonatkozó előjogát.

 

Tévedünk azonban, ha arra gondolunk, hogy a királynék és Veszprém városa között szoros kapcsolat alakult ki. Úgy tűnik, az uralkodófeleségek nem gyakoroltak különleges jogokat a város felett. Arról sincs tudomásunk – állítják a történészek –, hogy a királynék Veszprémben udvartartást rendeznének be, illetve huzamosabb időre a városba látogattak volna. S olyan középkori oklevél sem ismeretes, amely Veszprémben keletkezett.

 

Egy mozzanatot – Szent Imre legendájára hivatkozva – mindenképpen érdemes megemlítenünk. Az ifjú egyik veszprémi látogatása alkalmával tette nevezetes tisztasági fogadalmát. Azért is fontos szóba hozni ezt, mert a korábban a magyar ifjúság példaképének tartott Szent Imre emléke ma már egyre inkább feledésbe merül, s még inkább az általa, fogadalma révén elénk rajzolt életeszmény. Ez nem valamiféle önsanyargató, aszketikus magatartást jelenthetett, hanem az élet egészséges egyensúlyának vállalását, s erre manapság is nagy szükség lenne. Örülni az istenadta életnek, élvezni annak lehetőségeit, de mértéktartóan. Szent Imre emléke erre a mértéktartásra figyelmeztet.


Közkedvelt legendának nevezik a múltkutatók, hogy Gizella királyné és udvarhölgyei Veszprémben hímezték volna azt a székesfehérvári egyháznak adományozott miseruhát, amely később a magyar királyok koronázási palástjaként szolgált, s amelynek másolata látható a kiállításon. A palástban a mai szemlélő az égi és a földi hatalom összetartozásának, természetes egységének tárgyi bizonyítékát ismerheti föl.

 

Gizella királyné az éppen csak megszületett magyar egyház egyik nagy mecénásaként ismert, s nyilván ez hagyományozódott tovább olyan formában, hogy az uralkodó (a királyság megszűnése óta pedig az első közjogi méltóság) felesége jótékonysági mozgalmak élére áll.

 

A veszprémi püspökség gazdagság, előkelőség szempontjából – mai kifejezéssel élve – a magyar egyházak középmezőnyében foglalt helyet. A XII. század végi jövedelemjegyzék alapján (III. Béla király idején, aki Esztergomban a román kor világát áttörte a Nyugaton már jó ideje hódító gótika felé, erről tanúskodik kápolnájának rózsaablaka) százhetvenhét márkányira becsült jövedelme alapján megelőzte a pécsi, zágrábi, győri, váradi, váci és nyitrai püspökséget, de elmaradt az egritől, a csanáditól és az erdélyitől.

 

Nem minden főpásztor tudta összeegyeztetni lelki küldetését azzal, hogy egyúttal a királyi hatalom földi támasza legyen. Róbert püspökről aszketikus életének emléke maradt fönn, ezzel szemben Kőszegi Péter (a magyar históriából ismert, nagy erővel terjeszkedő Kőszegi család tagja) összeütközésbe került a rivális nagyurakkal, aminek eredményeként harc és rombolás következett, míg végül maga Péter püspök is erőszakos halál áldozata lett. Egy osztrák krónikás így írt róla: „Aki gonoszul élt, gyalázatosan is veszett oda.”

 

De térjünk vissza a királynékhoz. Azt gondolhatnánk, Veszprémben temették el őket. Erről azonban szó sincs. Legföljebb – ez is bizonytalan – Szent László két feleségének adott nyughelyet a város.

 

Ennél érdekesebb maga a koronázás. A palást Gizella királynét koronával ábrázolja. Írásos források szerint tizenkét márka súlyú aranyból készült és értékes drágakövekkel díszített ékszer volt ez, melyet a veszprémi egyházban őriztek, mígnem 1217-ben a szentföldi hadjáratra induló II. András király magával nem vitte és pénzzé nem tette Palesztinában. A mai olvasó egyszerű üzleti akciót lát ebben. Bennem fölvetődik – gondolati játékként –, vajon a pénzszerzés mellett nem játszott-e szerepet a szent tárgy (mert annak tekintették) ilyetén „fölajánlása” a szent cél, a Szentföld visszafoglalása érdekében? A földi és az égi gondolatok összekapcsolódását persze mai ésszel igen nehéz megítélni.

 

A királynék koronájának – szemben a Szent Koronával – nem volt közjogi jelentősége, állítják a történészek, inkább csak ékszernek tekinthetők. Nem is volt állandó a királynék koronája. Nagy Lajos özvegye, Erzsébet koronája ma Zadarban, középkori nevén Zárában látható, s amikor legutóbb a veszprémi ferences öregdiákok zarándoklatával ott jártunk, megcsodáltuk a fényes ékszert. A liliomos korona valóban nagyszerű szépségű, sokáig a Szent Simeon-ereklyekoporsó őrizte.

 

Nagy Lajos felesége egyébként tragikus véget ért. Az Árpád-ház kihalása utáni hatalmi harcok még évtizedekig eltartottak, s az ellenlábas (Kis) Károly utódlását támogató délvidéki lázadók – olvashatjuk a kiállításon – a tengerparti Novigrad várában, 1387 januárjában leánya szeme láttára megfojtották, s Zárában temették el.

 

Az elhunyt királynék halotti koronát kaptak, ebből tehát nem vonható le messzemenő következtetés. A székesfehérvári – az egyetlen érintetlen – királysírban a király és felesége egyaránt hasonló koronát viselt. Egyszerű rézpántot, amelyből keresztek emelkedtek ki. Nyilván másolatok, tudjuk ugyanis, hogy a XI–XII. században nem az életben használt jelvényeket helyezték el a holtak mellett.

 

Ahol a királyt, ott koronázták meg a királynét is. A magyar múltban három koronázó-templomot tartunk számon, ebből kettő ma is áll és megtekinthető, a harmadik – időrendben az első – az enyészeté lett. A székesfehérvári bazilikáról van szó. Koronázó rangját az első, 1092-ben szentté avatott király sírja biztosította. A későbbiekben a magyar szokásjog csak az államalapító sírját őrző székesfehérvári Szűz Mária-templomban való megkoronázást tekintette érvényesnek. Akadt is szép számmal az évszázadok során baj és viaskodás ebből: volt, mikor a korona hiányzott a székesfehérvári bazilikából, máskor a korona megvolt ugyan, de a szertartást nem lehetett Fehérváron végezni. Mindkét eset a koronázást, a hatalom legitimitását vonta kétségbe.

 

Elérkezett a hódoltság ideje. Előbb 1601-ben a székesegyház tornya felrobbant, majd 1688-ban „már csak a templom északi oldalán megmaradt kápolnák emlékeztettek az egykor fényes épületre”.

 

Később az újjászerveződő ország nem építette fel a nevezetes templomot, mintha elfeledkeztek volna a jogfolytonosságról. A koronázások helyszíne a török időktől kezdve Pozsonyba került, a Szent Márton-templomba, s majd csak 1867 után helyezték át a ceremóniát (nem pejoratív meghatározásként említve így a koronázást) a budavári Nagyboldogasszony- templomba, közismert nevén a Mátyás-templomba.

 

Elérkeztünk Erzsébet királyné korába. A veszprémi érseki palotában állandó enteriőr-kiállítás idézi fel alakját. Közben elgondolkodhatunk azon, vajon a királyság intézménye valóban annyira idejétmúlt-e, mint manapság sokan gondolják – vagy mit kell(ene) megértenünk múltunk királynéinak történeteiből?

 

S ha még nem fáradtunk el a rengeteg látni- és tudnivalótól, álljunk meg az érseki palota lépcsőfordulójában elhelyezett alkotás, Mindszenty József egykori veszprémi püspök szobra előtt. Raffay Béla szobrászművész munkáját szemlélve megállapodhatunk abban, hogy igazuk van a latinoknak, a történelem mégiscsak az élet tanítómestere. Ha hajlandók vagyunk hallgatni rá.

 

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..