Ha az ember találkozik Istennel, tisztul az értelme

Mit várt a változásoktól?

 

– Még negyvennégy éves sem voltam, nagy lelkipásztori lendülettel érkeztem a püspöki szolgálatba. Arra gondoltam, a lelki megújulás eszköze lehetek a megváltozott társadalmi viszonyok között. Püspökszentelésem napján kért meg Seregély István érsek, a püspöki kar elnöke, hogy az elhalálozott Ács István püspök után lássam el a családreferensi teendőket. Ez annál hangsúlyosabb feladatnak bizonyult, mert az ENSZ éppen ebben az évben hirdette meg a család évét, s II. János Pál pápa az egyház részéről felkarolta a kezdeményezést.

 

A családpasztoráció azóta is meghatározza az életét.

 

– Ez a szolgálat mindmáig megőrzött azon a vonalon, amelyet talán saját karizmámnak nevezhetek. Közel kerültem a családokhoz, s pasztorálásuk folyamatos munkaterületem maradt.

 

Már Kecskeméten családcsoportot alakítottam ki, s az esztergomi zsinaton találkoztam a többi egyházmegye képviselőivel, itt már országos szinten foglalkoztam a családok ügyeivel. Lassanként sikerült kialakítani a családpasztoráció szervezeti kereteit is.

 

Budapestre kerülésem tovább segítette ilyen irányú ambícióimat. Egyetemisták kerestek meg, nem állnék-e az élükre. Így alakult meg a csütörtöki csoport, s nőttek ki belőle a házas közösségek. Közben a párkapcsolatokban lévőkkel – a szerelmesekkel – ugyancsak foglalkoztam, így szolgálatom országos, szervezeti szinten és az embertől emberig való találkozások révén lefoglalta minden energiámat.


Legújabb statisztika: történelmi távlatban mérve idén februárban született a legkevesebb gyermek. Hogy néz ki ma, 2014-ben a párkapcsolatok, a házasság, a család, a gyermekáldás helyzete Magyarországon?

 

– Húsz évvel ezelőtt a család a sajtóban, a közgondolkodásban a nagyra tartott értékek között szerepelt. Könnyű volt családpasztorációról beszélni, hiszen – világnézettől, pártállástól függetlenül – minden jó szándékú ember úgy gondolta, a családokra épülhet a jövő.

 

Később ez a helyzet megváltozott. A családdal kapcsolatban megjelentek a keresztény megítélés szerinti devianciák, egyre erőteljesebb hangot kaptak ezek a kinövések, egyre értéktelenebbnek tekintették a hagyományos családmodellt. Az élet tisztelete talán még ma is tabutémának számít sokak körében. A semleges világnézet hamis követelménye és más szempontok most is megkötik azok kezét, akik az élet védelmében – hivatalból – támogatnák az anyákat magzatuk megtartásában.

 

Korábban tehát sokkal egészségesebb szemlélettel tekintettek a családra, de ugyanígy a házasságra és a vallási életre is. Ez a szemlélet sajnos folyamatosan visszaszorul egész Európában. Csökken a házasodási kedv, miközben növekszik az élettársi kapcsolatok száma.

 

Ugyanakkor sok szép kezdeményezést indítottunk útjára a családpasztorációban. S ma is vannak keresztények, akik komolyan élik meg a házasság eszményét, akik elfogadják az Istentől kapott életet, s arra törekszenek, amit Ferenc pápa is hangsúlyoz: a család legyen a nemzedékek színtere. Az élet érdekében munkálkodjanak együtt a nagyszülők, a szülők és az unokák.

 

Miközben szomorú az említett statisztikai adat – és ehhez más, ugyancsak negatív tények járulnak –, bennem mégis él a remény. Észre kell vennünk, hogy – bár ma még aligha látványosan – megindult a tudatosodás. Igaz, számarányában nem jelentős mértékben, de tanúi lehetünk az ébredésnek idehaza és szerte Európában is.

 

Az említett lehangoló magyar és európai folyamatoknak mi lehet a mélyebb oka? Netán a bukásra álló fehér civilizáció tünettanához tartoznak ezek az adatok?

 

– Az okok többrétegűek. Hangsúlyozni kell, amit II. János Pál pápa mondott: nem a család és a házasság, hanem az ember került válságba. A házasság és a család válsága, Európa szembefordulása az élettel ennek következménye.

 

Tegyük fel úgy a kérdést: mi az ember válságának oka?

 

– XVI. Benedek pápa nagy hangsúlyt adott ennek, s Ferenc pápa többször megismétli az európai ember válságának valódi okát: beszélhetünk-e globalizációról, ha a testvériség legalapvetőbb forrását, az Atyaságot tagadjuk? Ha eltűnik az Atyaság, a transzcendens Atyaság az emberek világából – magyarul az Isten –, akkor torzul a személy és a szabadság fogalma, a szabadság egoizmusba, individualizmusba, önzésbe fordul át, s elveszik a szolidaritás. Ma ez uralja az európai gondolkodást és magatartást. Mindenki aszerint gondolkodik, ahogyan pillanatnyi érdeke diktálja. Az például, hogy a gazdasági válság egyik okát a meg nem született nemzedékek hiányában kereshetjük, senkit nem érdekel.

 

Benedek pápa világosan megfogalmazta: az európai ember redukált, lefokozott emberképpel él. Egyre inkább önző biológiai lényként tekint magára, s ebből a mentalitásból nő ki napjaink valósága. Ezzel függ össze a papi hivatások számának csökkenése, s az élettársi viszonyok odáig jutottak, hogy a felek már össze se költöznek, pusztán „látogatói” életet kezdenek. Sok más – egyházunk megítélése szerinti – deviancia ugyancsak az említettek következménye.

 

Ferenc pápa újévi körlevelében megfogalmazta: a gazdasági, információs globalizáció mellett megjelent a globalizált közöny is. Önmagában a technikai globalizáció nem hozza közel egymáshoz az embereket, továbbra is fönnáll a szolidaritás, a jövőről való gondolkodás hiánya, ami szükséges lenne ahhoz, hogy Európa éljen.

 

Mekkora esélye lehet a hanyatlás megállításának? Bekövetkezhet természetes, békés úton, vagy történelmi kataklizma szükséges hozzá, amely megrázza az embert, hogy hatására visszatérjen az alapvető értékekhez?

 

– Osztom a pápák vélekedését, akik Szent II. János Pál pápától kezdve egyre karakteresebben fogalmazták meg: a nagy kultúrák fölbomlásakor mindig megjelent a kreatív kisebbség. Amely begyűjtötte, megőrizte a felbomló kultúra valódi értékeit, s továbbadta azokat. Korunkban az egyház föladata lenne ez.

 

Az egyház jelenti a kreatív kisebbséget?

 

– Igen, s ezen belül mindenki keresse meg, személyesen mit tud tenni. Össze kell fogni a kreatív egyéneket és csoportokat, kristályosodási pontokat teremteni a jó szándékú emberek számára, akik megőrzik és továbbadják a kereszténység képviselte értékvilágot.

 

A pap a kapcsolatok őrzője ember és ember, ember és Isten között. Ismerjük a szamariai asszony történetét: Jézus vizet kér tőle, mert szomjazik, a szamariai asszony meg azért megy a kúthoz, mert ugyancsak szomjazik. Két szomjúság találkozik, s elindul egy új, tanúságtevő apostoli élet az asszonyban.

 

Az egyház alapvető feladata, hogy szolgálja Isten és az ember találkozását, s ha az ember találkozik Istennel, tisztul az értelme. Tisztánlátóbb lesz. Nemhiába szerepel a Szentírásban a következő kép: aki Istenben él, az a világosságban él.

 

– Ez az evolúciós utat, tehát a belátás révén való visszatérést – hitünk szerint a megtérést – jelenti.

 

– Hiszek abban, hogy azok a képek, amelyeket Krisztus említ, igazak: a világosság, a hegyre épült város, a só – mindannyiunk hatalmában áll, hogy sóvá legyünk az emberek között. Ferenc pápa használja a következő kifejezést: koherens emberekre van szükség, akiknél minden egy irányba mutat. Koherencia nélkül – mondja – nem tudjuk átadni a hitet. S ennek a gondolatnak a folytatása, amit a pápa Assisi Szent Ferencre hivatkozva idéz: hirdessük az evangéliumot, ha kell, szóval is. Azt nem tudjuk megmondani, hogy egy történelmi trauma, egy sokkoló élmény ébreszti-e föl az embereket, vagy belátják, hogy azok az ideológiák, amelyekre eddig építettek, tévesek, s el kell felejteni őket.

 

A világnézeti zűrzavar, sőt elkeseredés következménye a pótlékok görcsös keresése. Ma mintha minden „pót” lenne: pótvallás, pótegyház, póthit, pótboldogság.

 

– Vissza kell térnünk az eredetihez, a teljességhez. Mostanában többször idézem az egyik kortárs gondolkodót, aki azt mondja: az ember háromdimenziós: az első a tradíció, a hagyomány, a másik a ráció, az értelem, a harmadik dimenziója pedig a misztika. A magyar társadalom olyan világban nőtt fel – s ez más vonatkozásban a nyugat-európai társadalmakról is elmondható –, amelyben pusztán a ráció maradt. Egydimenzióssá laposodott az ember, s ebből nőtt ki a sok-sok pótlék keresése. Nyugat-Európában a gyakorlati materializmus, a fogyasztói társadalom uralkodott el, s nyomorította meg az embert, nálunk meg az elméleti marxizmus: „a múltat végképp eltörölni”, énekeltették velünk, s a misztikát – a vallást, a hitet – nevetségessé tették. A mai ember olyannyira racionalista – mondja az idézett gondolkodó –, hogy az már irracionális. Ez vezet az ezotériához, a New Age-hez. A racionalizmus sivárságába taszított ember olyanná válik, mint a gazdáját tébolyultan kereső kutya.

 

Hogy az emberek fölismerik-e ezt a zsákutcát, ezt a veszteséget, azt nem tudom megmondani. Mint ahogyan azt sem, tömeges megtérés következik-e, vagy marad az egyház kisebbségi kreatív szerepe.

 

Nem téveszthetjük szem elől, amit Jézus mond: nálam nélkül semmit sem tehettek. Isten művét nem lehet Isten nélkül építeni. Ismét csak Ferenc pápát idézve: hiteles, koherens emberekre, koherens intézményekre van szükség. Akinek szeme van, észreveszi ezt. A formális gesztusok helyett átható erejű evangelizációra van szükség egyházon belül és kifelé is. Újraindulni Krisztustól – mint Szent II. János Pál pápa mondta.

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..