Közelkép

Tíz éve indult útjára a Management by Jesus szeminárium

Jubileumi szimpóziumot tartott Vállalkozni mindig jó – startup egészen másképp címmel az ÉrMe Üzleti Hálózattal együttműködve a Management by Jesus (MbJ) szeminárium a Párbeszéd Házában, június 20-án. A rendezvényen elsősorban a vállalkozások indításáról és a gyorsan változó piaci környezet kihívásaira adható válaszokról esett szó. Az MbJ szeminárium Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, közgazdász kezdeményezésére jött létre. Az alapötletet egy Márk evangéliumára épülő, vállalkozóknak tartott lelkigyakorlat adta. „Egy klasszikus vezetői tréning vagy szakirodalom arról szól, hogy miként vezessük eredményesen munkatársainkat.

Menedzserszemléletű plébános a papi szerep változásairól

Kövesdy Zsolt kunszentmártoni plébánost felfedezte a sajtó, és valami okból a bulvárlapoknak különösen is kedvence lett. Talán mert oly nagy társadalmi aktivitás, ötletgazdagság jellemzi, talán mert jól társalgó ember, aki mindig szívesen elmondja, milyen projektekbe vágott bele, és mert érdekes, eredeti egyéniség. Legutóbb a plébánia drogprevenciós programja és egy házkutatás révén került a lapokba.

– Hogyan jellemezné magát? A plébános, aki mindent felforgat maga körül? Aki tele van ötletekkel, szokatlan módszereket alkalmaz, és sokak életét megváltoztatja? Aki feltűnést kelt, meghökkent, érdekeket sért? Mivel ért egyet, mivel vitatkozna?

– Én egyszerűen csak próbálok normális lenni, józanul gondolkodni. Minden, amit az elmúlt öt-hat évben itt tettem, csupán abból adódott, hogy körülnéztem, és megismerkedtem azzal a sok értékkel, amely ebben a városban van. Olyan erőforrásokkal, amelyekkel élni kell, és mégsem élnek. Ez olyan, mintha lenne egy kincsesládánk, de nem nyitnánk ki. Kunszentmárton mezőgazdasági város, ám a korábban evidens tudáskészlet, amely a földműveléssel, állattartással kapcsolatban általános volt, az elmúlt harminc évben – mint a kunszentmártoni születésű Barna Gábor néprajztudós felhívta rá a figyelmemet – feledésbe merült. Ezt képtelen helyzetnek érzem, és a leromlás biztos útjának. Éljünk az értékeinkkel, fedezzük fel őket újra! Ennek jegyében kezdtem tyúkokat, libákat tartani a plébánián, és tanulgatni, milyen teendők vannak velük kapcsolatban, ezért vettem tojáskeltető gépet.

Bármilyen meglepő, a mesekönyvek mellett gyerekkorom első könyvélményei közé tartozott A nagy háború írásban és képben című gazdagon illusztrált ötkötetes mű. Amiket ebben a könyvben láttam, az nem volt semmi! Olvasni még nem tudtam, leginkább a képeket nézegettem: katonák a fronton, lövészárkok, harcok a Dolomitokban. Kihajtható, színes, hangulatkeltő illusztrációként az egyes fejezetekhez Otto Dix német festő háborús képeit közölték. A művész maga is megjárta az I. világháború poklát, de mázlista volt, és hazatérhetett, nem úgy, mint sok bajtársa. Háborús élményei hatására rémisztő dolgokat festett. Különösen egy triptichonjára emlékszem. A festőtáblákon mindenfelé halottak, hátborzongató jelenetek; kísértő emlékük sokáig megmaradt bennem. A nagyszüleimnél nyaraltam annak idején, és az ő társbérleti szobájuk polcán találtam ezeket a könyveket. Az egyszerű állványról csak le kellett vennem, és már nézegethettem is a köteteket. A többi könyv feljebb volt, azokat el sem értem volna. Nagymamámnak meg sem fordult a fejében, hogy ez tulajdonképpen nem kisgyereknek való látvány, számukra az I. világháború az egész életüket meghatározó esemény volt, és innentől kedve már valamennyire rám is hatott.

Könyvespolcra

Tóth Sándor: Följegyzések a hegyen

Tóth Sándor neve ismerős olvasóink számára. A publicista, költő és műfordító, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa több évtizede publikál az Új Ember hasábjain is. Néhány hete megjelent Följegyzések a hegyen című gyűjteményes kötetébe az elmúlt évek legszebb darabjait válogatta.

Tóth Sándor érzékenysége, műveltsége, remek asszociációs képessége minden gondolatfutamában tetten érhető. Nincs olyan természeti jelenség, kulturális érték, amelyhez ne tudna újabb és újabb kincset hozzáilleszteni a múlt gazdag tárházából vagy saját emlékei közül. Legtöbb esszéje vagy jegyzete irodalmi útikalauz, amelyek Európa és benne hazánk legszebb tájai felé invitálják az olvasót. Ugyanakkor ezek az írások belső utazásra is hívnak bennünket. Költői nyelvezete, a szépségbe vetett hite, teremtő erejű képei meditációra ösztönöznek.

Elhagyott, rozsduló vasúti sínek közt botladozom, s pillanatonként megszakasztja léptemet egy-egy feltülekvő emlék. Pályák szakaszán forró nyári vagy jégkörmös téli tüske. A gyermekkor s az ifjúság útja azonban az otthon jóvoltából mindig zöldágas…

Káplánunkkal a Gödörbe (itt Güdörnek nevezték) korcsolyánkkal a jeget karcoltuk, és ő megtanított a téli sport elegáns technikájára, nyolcasok, körök rajzolására. Hittant még iskolában tanított, folytonos „párbeszédben” állt az igazgatóval, aki hatalmasan utálta a papokat, az egyházat, és persze azokat, akik ide tartoztak. Így nem vettek fel a közeli gimnáziumba. Azzal vádolt az igazgató, hogy a „dicső” Tanácsköztársaság „ünnepén”, amikor az udvaron osztályonként sorban álltunk, és gyors beszédű tanárunk „gondolatait” hallgattuk, melyeket papírról olvasott, tüntetően kinevettem. Nyolcadikba jártunk, kamaszjavakkal feltöltve, amikor az életkor egyik sajátossága az, hogy szeret mindent a fonákján szemlélni. Ebben az esetben nem fonákjára került az „ünnep”, hanem kritikai pannóra, nem a mi szándékunkból: galambraj húzott át közelmagasban, és a felolvasásra rendelt kéziratot megtisztelte. Akik figyeltük, azonnal reagáltunk a hitelesítő galambpecsétre, és nevetni kezdtünk. Nem harsányan, csak úgy, szalonképesen, ami mégis elegendő volt, hogy az erősen „elvtárs-töltésű” direktor kiszúrjon – csupán engem.

Testvérkapcsolatok az Ipoly két partján

Úgy tartják, ott van a szülőföld határa, ameddig a harang hangja elhallatszik. Ám ha összeölelkeznek a harangok, s találkozik az ég a földdel, akkor otthonra találunk, testvérek és barátok fogadnak. A harangozás megszentelt idő. Ezt a régi igazságot tapasztalhatták meg mindazok, akik május 28-án részt vettek a terényi és az apátújfalui „testvérharanglábak” megáldásán, szentelésén.

A Nógrád megyei Terényt és a felvidéki Apátújfalut, Mikszáth jó palócainak és tót atyafiainak földjét évtizedek óta ápolt testvéri kapcsolat fűzi össze. A terényi székhelyű Arttéka Művészet Határok Nélkül Egyesület vezetésével, valamint a Balassagyarmati Fegyház és Börtön szerepvállalásával hosszú évek álma valósulhatott meg egy országhatárokon átnyúló uniós pályázati együttműködésnek köszönhetően.

Ökumenikus kápolna Gyöngyöspusztán

Az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik – utaltak Ferenc pápának Az evangélium öröme című buzdítására a pünkösd előtti pénteken Kőkút-Gyöngyöspusztán, ahol ökumenikus kápolnát és egy haranglábat szenteltek. A kétszáztíz ellátott befogadására alkalmas Magas Cédrus Szociális Otthon udvarán álló épület százharminc éve még a Festetics-család kastélyához tartozó, gyakran látogatott imahely volt, ám később asztalosműhely működött a megszentelt falak között. Most viszont visszakapta eredeti funkcióját, hogy kívülről- belülről felújítva vonzza az intézmény lakóit.

Beszélgetés Soltész Miklós új egyházügyi államtitkárral

Az új kormányban Soltész Miklós lett az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár. Az ötvenegy éves politikussal, négygyermekes családapával, aki eddig a szociális és családügyért felelős államtitkárként dolgozott, a rá váró munkákról és az eddig elért eredményekről beszélgettünk. Először arról kérdeztük, milyen gondolatokkal veszi át új feladatkörét.

– Nagyon tetszik nekem Ferenc pápa egyik mondata, amelyben arról beszél, hogy szeretné, ha a püspökök és papok birkaszagúak lennének. Vagyis ha megtalálnák a helyüket a közösségekben, az emberek között. Én ezt kiterjeszteném ránk, hívekre, laikusokra is. Szeretném, ha az egyház életét, az évezredek óta meglevő erkölcsiséget közelebb vihetnénk azokhoz az emberekhez, akik keresnek, vagy akik nem hívők, de ezeket az értékeket el tudják fogadni.