A szeretet szegényei és a keményszívű ítélkezők
Éppen idén harminc éve, hogy függővé vált emberek hivatásos segítője lett. Kály-Kullai Károlyt, lapunk állandó szerzőjét a kábítószer-ellenes világnap alkalmából kérdeztük.
– A függésre való hajlam sokszor kódoltnak tűnik, és egyénenként eltér; a mértéke is, és az is, mitől válik legkönnyebben függővé valaki. Részben bizonyára genetikai alapja van, de a környezeti hatások, a gyermekkori sérülések is fontos szerepet játszanak a kialakulásában. Ön gyakran hangsúlyozza a megelőzés fontosságát. Mit tanácsolna egy olyan embernek, aki tisztában van függésre hajlamos voltával, és tenni akar annak érdekében, hogy ne kerüljön végzetes csapdába?
– A nagy kérdés mindig az, mikor jut el valaki a felismerésre, hogy segítségre van szüksége. Ha egy hozzám fordulóban nem látom az igazi készséget a függőségével való szembenézésre, inkább elküldöm. Megesik, hogy telefonon tanácsot kérők azt állítják: barátjuk vagy testvérük problémája miatt jelentkeznek, de az elmondottakból kitűnik, hogy valójában magukról beszélnek, csak így, rejtőzködve könnyebb elmondaniuk, ami a szívüket nyomja. Ezt mindig tiszteletben tartom. Személyesen is eljönnek hozzám időnként hozzátartozók. Az első az szokott lenni, hogy leszögezem nekik: én csak azzal tudok dolgozni, aki eljön, ezért velük is inkább róluk, az ő gondjaikról, függéshez való viszonyukról fogok beszélni, mint a távollevőéről, aki miatt érkeztek. Egyszer egy harmincöt éves, kábítószer-problémával küzdő hölgyet négy családtag hozott el hozzám, ami számomra kifejezetten „előállítás-szerű”, megszégyenítő akciónak tűnt. Pedig a megszégyenítés semmiképpen nem visz előre, a függő helyett pedig senki sem tud lépni. A baj komolysága például olyan jelek alapján ismerhető fel, hogy valakinek a függése következtében már veszélybe kerül a munkája, vagy félő, hogy nem tudja folytatni a tanulmányait. Ugyanerre utal a fizikai rosszullét és a halálfélelem is.
