A Duna sorsa

A Duna ugyanis egész Európa közös kincse, életének egyik forrása, népeinek bölcsője. Völgyében közel nyolcvanmillió ember él. A világ „legnemzetközibb” folyója, hiszen vize tizenkilenc ország területéről származik. A megtermelt GDP-t tekintve valószínűleg a földkerekség legfejlettebb nemzetközi folyóvölgyének tekinthető. A Duna a partjain élők kulturális identitásának hordozója, fontos szimbóluma, művészeti alkotások gyakori tárgya, híd a különböző népek között.
Mellékfolyóival együtt – amelyek hajszálérként hálózzák be a nyolcszáztizenhétezer négyzetkilométeres vízgyűjtőterületet – döntő tényezője az élővilágnak, s így környezetünknek, benne az emberi életnek is meghatározója. A Duna a partján élő millióknak szolgáltat ivóvizet. A „boldog békeidőkben” még lajtos kocsival hordták haza a vizet a folyóról. Ez a korszak sajnos már a múlté, ám Budapesten ma is a Duna vizét isszuk. Azt a vizet, amely a meder finom kavicsán megtelepedett biológiai szűrőrétegen átjut, kutak gyűjtik össze, s úgy kerül aztán az ivóvízhálózatba. Az ízekben jártasak azt mondják, hogy Európa városainak egyik legjobb vize ez.


Hosszan sorolhatjuk, hányféle módon tesz szolgálatot nekünk a Duna. Részét képezi az Északi-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, háromezer-ötszáz kilométeres transzkontinentális hajóútnak, s így számos alkalmat ad a hajózással, a hajókkal, a hajóutakkal kapcsolatos vitákra. Ugyanakkor kétségtelen: a Duna a népek országútja. Ugyancsak sok heves vitát váltott ki az évek során a dunai vízerőművek kérdése. A folyó ünnepén nem akarhatjuk pró vagy kontra felidézni ezeket. Az azonban tény, hogy a Dunán ma harmincnyolc vízlépcső van, köztük tizenhárom jelentős. Teljesítményük nagyjából egy fél „Paksot” tesz ki, az „ingyen” folyó vízből termelve energiát. Nehéz számba venni a Duna flóráját, faunáját, felsorolni számos halfaját, leírni mindazt a sokféleséget, amit a természet kínál a folyó által. Szavak helyett érdemes inkább elmenni például a Szigetközbe vagy Gemencre, s megnézni a csodás ártéri erdőket, kóborolni a holtágak, a morotvák mentén.

Másfelől a Duna haragos is tud lenni. Persze nem ránk haragszik, a természetéből fakad változékonysága. Időnként sok gondot jelent, s rengeteg munkát kíván, hogy ne öntse el a partján található településeket, földeket. A Duna négyszáztizenhét kilométeres hazai szakaszát csaknem teljes hosszában gátak kísérik. Elég, ha csak az elmúlt évek nagy dunai árhullámaira emlékezünk vissza – a 2002-es, a 2006-os és a tavalyi, minden eddigi vízállásmagasságot meghaladó áradásra –, s könnyen felidézhetjük, milyen hatalmas összefogásra volt szükség ahhoz, hogy a folyó ne törje át a védműveket. Büszkék lehetünk arra, hogy sikerült ezt megakadályoznunk!

Van tehát miért kimennünk június 29-én, vasárnap a Dunához. Üljünk le az újjáépített Kossuth téren, „a rakodópart alsó kövén” József Attila mellé, és gondolkodjunk el a költő cselekvő szeretetet sugalló szép sorain: „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A szerző vízépítőmérnök

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..