Sokszor hallom keresztény körök panaszát: „Nem engednek szóhoz jutni!” „Margóra szorítanak!” „Agyonhallgatnak minket!” De tényleg így van ez? Voltak történelmi korok és helyzetek, amikor a kereszténység, az egyház nem jutott szóhoz a közéletben – ez tény. Ám sajátos módon épp ilyenkor tapasztalhattuk meg, hogy az evangélium hangja mégsem hajlandó tapintatosan elhallgatni.
Kerülhet-e a csizma az asztalra? Lehet-e fából vaskarikát fabrikálni? Hogyan illeszthető bele a teológiába a közgazdaságtan? Vagy a közgazdaságtanba a teológia? Ilyen, első megközelítésben együtt lehetetlennek látszó dolgok csak akkor tudnak összebékülni, ha a „földhözragadthoz” képest más nézőpontból is tudjuk őket szemlélni.
Egyre többfelé találkozhatunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek célja, hogy bárki szabadon könyvekhez jusson. Miközben úgy tűnik, társadalmunkból kiveszőben van az olvasás kultúrája, számos közösségi „könyvmegosztási” ötlet valósul meg. Országszerte nagy népszerűségnek örvend a Veszíts el egy könyvet! elnevezésű program, amely négy éve indult az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár szervezésében.
A húsvéti vigília-szertartásban nagyon szeretem a megújulás szimbólumait: az új tüzet, a frissen megszentelt vizet, a húsvéti gyertyát a feltámadás fényével, Krisztus világosságával. Az újrakezdést jelentik számomra, hogy mostantól nem lehet olyan az életem, mint volt. A keresztségben ilyenkor részesülő felnőttek még inkább átélhetik ezt az újrakezdést, minden örömével és félelmével.
Lassan nyolcéves lányomat kérdeztem néhány napja, hogy milyen álmoktól szokott félni.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy villamosmegálló a Margit körúton. Hatvan éve megszüntették. Az ok gyanítható. Bosszantotta az ateista hatalom tisztségviselőit, hogy az utasok éppen a ferences templomnál szállnak fel és le. Gyalogoljanak inkább, ne legyen olyan egyszerű a templom megközelítése – ez volt a cél. Egyik napról a másikra, valamikor az ötvenes évek elején kiiktatták. Így jött létre a 4-es és a 6-os útvonalán, a Mechwart tér és a Margit híd budai hídfője között a leghosszabb, megálló nélküli szakasz.
A keresztény ember tudja, sőt hite szerint bizonyos benne: tetteinek vannak következményei, sőt van végső elszámolás is. Országunkban viszont az ember – a keresztény is – gyakran szembesül azzal, hogy több mint fél évszázada sok politikus, vezető úgy él, cselekszik, mintha neki se Isten, se ember előtt nem kellene számot adnia tetteiről.
Nemsokára itt a nyár, és ilyenkor, aki csak teheti, elutazik valahová. Nemcsak az ismeretlen vidékek vonzanak bennünket, fontos az is, hogy kiszakadjunk megszokott környezetünkből. Indulhatunk úgy, mint egy turista, de nekivághatunk utazóként vagy zarándokként is. E három forma utazásunk minőségét is jelöli. A zarándok elsősorban nem ismeretlen tájakra kíváncsi: belső világához szeretne közelebb jutni. A Kairosz Kiadó és a jezsuita Párbeszéd Háza gondozásában megjelent Zarándokolni jó! című kötet tanulmányai – melyek szerzői között Nemeshegyi Péter, Vértesaljai László és Lukács János jezsuita atyákat is megtaláljuk – spirituális, történeti és pszichológiai szempontból járják körül a témát.
Zarándoklatnak nevezem a szentsírlátogatást. Szorosan kötődhet a karácsonyi betlehemek felkereséséhez – itthoni és külföldi templomokban egyaránt. A művészet is számon tartja mindkettőt – a születés és az elmúlás esztétikai törvénye szerint, amely arról tanúskodik, hogy van szépség, mely túllép a jón és a rosszon, kimondja az életet a halálon keresztül.