Élet a halálból

Szeged dómjának stációi előtt is rokon a gondolat. Pleskó Béla készítette a tizennégy állomást 1975-ben – porcelángipszből. Az utolsónál időzöm hosszabban. Emlékezetemben korábbi nápolyi utamat találom. A San Severo-kápolnában, ahol Giuseppe Sammartino Lepellel borított Krisztus szobra látható (képünkön). Barokk idők Szépség- és Fájdalom-tanúja ez a márvány remekmű. Talán a szegedi művész ezt az ábrázolást követte? Ő archaizál, a romantika stílusjegyeit alkalmazza. Nemesen naiv alkotás. A szenvedés, a halál antropomorf kifejezése. Sammartino az abszolút felé törekedve mintha Rodint „előlegezte” volna meg.



Az anyag felületének kezelésében érhető tetten az olasz és a francia mester. Utóbbitól a Zúzott orrú férfi szoborfejet hozhatjuk példának. Ezzel kapcsolatban írja Rainer Maria Rilke, Rodin egykori titkára: ebből az arcból „nem cseng ki vád, nem fellebbez a világhoz; önnön lelkében őrzi igazát”. Mindez elmondható a holt Krisztus arcáról? Az olasz mester szobrán az arcélek erősek, a zseniálisan megfaragott lepel alatt is az életet hirdetik. Ha levennénk a leplet, megdöbbentene a „súlyos, névtelen élet”, amely belőle árad. Vagyis a halál csupán maszk. Mozgás rejtőzik a vonalak rendszerében, a sík felületek hajlatában. Rilke Rodin-meditációjában lelhető az a legfontosabb megállapítás, amely végül mindkét alkotóra jellemző: nincs „nyugalom sehol, még a halálban sem, mert a bomlás (…) a holtat is alárendeli az életnek”.

Ezt az isteni „nyugtalanságot” érzékelheti a szemlélő a legegyszerűbb, csupán a szakrális funkciót szolgáló szentsírszobrokon is. A Lélek benső dinamizmusát, amely a harmadik nap egyetlen, győzelmes mozdulata.