Közelkép

Megújult a püspökszentlászlói barokk kastély – Véget ér az aszfaltozott út. Egyre beljebb fogadnak a hegyek. Ölelnek. Lassan haladunk a gödrökkel, hepehupákkal teli földúton. Mintha ez a külső körülmény éppenséggel szükséges lenne, hogy a közeledő ember lelassuljon mozgásában, ritmusa hozzáigazodjon a Mecsek belső, egyre csodálatosabb természeti világának csöndes, biztos üteméhez. A lélek légvétele felveszi az őszi, napfényes színek harmónia-ütemét. Jó itt lenni! – sóhajtok fel, mélyen nyelem a Zengő-hegy ölében a sűrű levegőt, jó mindenütt ott lenni, ahol a lélek istenközelségét nem zavarják meg zajos, túlhajtott külső körülmények. Az ember odatalál önmagához. S ennek az odatalálásnak a középpontjában Isten áll. Nincs az az emberi fantázia – hacsak nem bújik bele az önhomályosítás nyomorult kis kényszerébe –, amely másféle valóságra juthatna.

Sokszor csak ülünk a metrón, és bámulunk unott arccal a semmibe, vagy megyünk át az aluljárón, amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne kelljen nézni senkire, és még annyira se kelljen szólni senkihez. Történeteket viszünk magunkkal, és azok is mind történetet hordoznak, akik az utcán szembejönnek velünk. Némelyek szépet, mások kevésbé szépet, olykor egyenesen szomorút, mégis megindítót. A busz vagy a villamos ablakán kifelé nézegetve gyakran gondolkodom azon, hogy vajon az meg az az ember boldog-e? Vajon mi történt ma vele, egyáltalán: mi mindent kellett már megélnie? Néhány napja, már nem is tudom, min járt épp az eszem, amikor a Deák téren suhantamban megszólított egy fiú. „Volna számomra öt perced?” – kérdezte. Nem kérek több szórólapot, és most nincs nálam pénz, hogy adakozzak – indult be a hárító mechanizmus, de csak annyit mondtam: „Bocs, sietek.” Aztán mégis megálltam, és pillanatok alatt egy egészen különleges kezdeményezés részesévé váltam.

Szabadka utcáit járjuk Bogner István nyugalmazott egyetemi tanárral. Kísérőm a város minden zugát ismeri. Őt pedig, bárhol járunk, szeretetettel köszöntik. A lokálpatrióták magával ragadó szenvedélyével mesél szülőhelyéről, miközben Kosztolányi lábnyomában iparkodunk. Látogatásom célja azonban nemcsak az, hogy bepillanthassak a Magyarországtól lassan száz esztendeje elszakított szecessziós város életébe. Halottak napja közeleg, s ez a nap az itt élők számára különösen fontos. Ekkor emlékeznek az 1944–1945 folyamán ártatlanul meggyilkolt városlakókra is.

Major Balázs arabista-régész Szíriáról és a menekültekről – „A szíriai munkánk folytatását mindenekelőtt morális kötelességnek tartom. Közel húsz éve érkeztem először ebbe az országba, ahol tanulmányaim egy részét végeztem, és ahol 2000-ben elindítottuk a Szíriai–Magyar Régészeti Missziót. Ha a boldog békeidőkben ott voltunk, ki kell tartanunk a barátaink, kinti kollegáink és szíriai hallgatóink mellett a nehézségek idején is” – mondja a szíriai Margat váránál folyó – az országban dúló polgárháború miatt jócskán lelassult – munkálatokról Major Balázs régész, aki szíriai és iraki kurdisztáni kutatási programja okán rendszeresen visszajár a térségbe. Abban maradtunk, hogy a projektek újabb fázisairól következő hazatérése után szólunk részletesebben. Most adta magát az aktuális fő téma: „második hazájáról”, a közel-keleti harcokról és a kialakult migránshelyzetről kérdeztem.

Önkéntes ápolónőként hősi halált halt az 1956-os forradalomban – Egy kedves arcú, szép fiatal lány néz ránk erről a kissé homályos fényképről. Magyar Katalin tizenhat éves volt 1956-ban, láthatóan tele reményekkel, fiatalos nyíltsággal. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója volt, úgy élt, mint a legtöbb diáklány, egészen addig, amíg egy orosz harckocsi géppuskása a pesti utcán orvul le nem lőtte. A magyar forradalom és szabadságharc egyik legendás hőse volt. A belvárosi harcokban áldozta fel életét a forradalom utolsó napjaiban.

A magyar nyelv nyomában egy moldvai csángó faluban – Hatalmas port ver fel a kisbusz, amikor végigszáguld a falu kavicsos-poros „főutcáján”. Esteledik. A falubeliek már hazafelé tartanak. Egy ember útnak indítja a tehenét, az már magától hazamegy. Egy meseszép szőke lány az ökröt vezeti, az ökör a szekeret húzza, a szekéren az anyja, a nagyanyja és a kistestvére ül, mellettük a szerszámjaik pihennek. Mára véget ért a munka. „Szóljatok a gyerekeknek, hogy holnap jöjjenek!” – mondja az egyikünk. „Nem is kell azokat hívni! Mikor meglátnak tikteket, mikor eljön az a kocsi, már tudják, mi lesz” – válaszolja legyintve egy fiatalasszony. A káposztásmegyeri Szentháromság-plébánia karitászcsoportjával Csángóföldön, Moldva legkeletibb csángó településén, a Bákó megyei Magyarfaluban járunk.

Pontosan ötven év a korkülönbség Kapás László és Sztankó Attila atya között, s mindkettőjük életében kiemelkedően fontos helyszín Zebegény. Az előbbi harmincöt év itteni plébánosi szolgálat után vonult nyugdíjba, az utóbbi, a váci Hétkápolna-kegytemplom korábbi lelkésze pedig épp három hónapja vette át tőle a feladatot.

A címben szereplő szót 2012-ben hallottam először Rómában, a Pápai Missziós Művek éves nemzetközi konferenciáján. A kenyai igazgató nagy lelkesedéssel számolt be a hazájában megvalósuló együttműködésről, a harambee-ról. Nagyon szerettem volna valami közelebbit megtudni minderről, így amikor egy volt osztálytársam, Peddy Castelino verbita szerzetes, aki a kenyai–tanzániai rendtartományban szolgál, egy napra Budapestre látogatott, megragadtam az alkalmat, hogy megismerkedjem ezzel az érdekes és értékes szokással.