Arcok, sorsok, történetek – ilyen az igazi Budapest!
Fotók: Szöllősi Mátyás

 

Szöllősi Mátyás író, költő, folyóirat-szerkesztő, fotós – szabadúszó. Barátaival nagyjából két évvel ezelőtt határozta el, hogy létrehoz egy „katalógust”, amelyben fővárosi arcokat, történeteket, pillanatokat, életeket, álmokat, vágyakat, olykor tragédiákat mutat be, vagyis voltaképpen azt, hogy Budapest telis-teli van színnel, csakúgy, mint az ott élő és az oda látogató emberek. 2013-ban, Buda, Pest és Óbuda egyesülésének 140. évfordulóján indult útjára a legnagyobb közösségi portálon, a Facebookon a Budapest Katalógus elnevezésű oldal, amelynek köszönhetően nap mint nap egy-egy újabb személyt ismerhetünk meg – a lehető legkülönfélébbeket.
BudapestKatalogusMátyás, az ötletgazda először arra gondolt, a főváros éjszakai életét mutatja be, hogy kiderüljön: nem is olyan félelmetes, mint sokan képzelik. Aztán arra jutott, hogy – a szintén a Facebookon található Humans of New York elnevezésű oldal által inspirálva – budapesti arcokon keresztül láttatja a várost. Megmutatja, milyen emberek élnek vagy fordulnak meg Budapesten, hogyan élik az életüket, merre járnak-kelnek, milyennek látják a fővárost, az egyes helyeket és persze a többi embert. Társaival teljesen spontán módon választja ki az embereket: járja az utcákat, és egyszerűen csak megszólítja őket. Persze egy-egy arc már maga is történet, nagyon beszédes, sok mindent elmond az emberről, de a megszólítottak nemritkán igen találó gondolatokat fogalmaznak meg, és rendkívüli, sokszor megható, esetenként megrázó élettörténeteket mesélnek.
Sokan gondolják azt, hogy nem szépek, róluk nem lehet jó képet készíteni, vagy nem tudnak mit mondani, és különben is, rájuk úgysem kíváncsi senki. Ám a projekt megálmodói bebizonyítják: ez nem igaz, minden ember ugyanolyan fontos és értékes. Már mintegy tizenkétezren követik a katalógus Facebook-oldalát, amelyen akár te is rátalálhatsz egy-egy ismerős arcra, de az is megtörténhet, hogy jöttödben-keltedben összefutsz azokkal, akik éppen arcokat keresnek, és te is bekerülsz a katalógusba. Az alkotók eddig több mint ötszáz fővárosi arcot és történetet mutattak már be. Ezek közül adunk most közre egyet-egyet. Kivétel nélkül mindegyikük különleges, és azt üzeni: nyisd ki a szemed, ne menj csak úgy el a másik mellett, nézz szét magad körül, mert életek járnak veled-melletted-körülötted!

Marika, Széchenyi István tér

Marika– Zabolán élek, Kovászna megyében. ’27-es vagyok, hét gyermekem van és több mint harminc dédunokám. A férjem huszonnyóc éve meghalt, egyidősek voltunk. Már huszonnyóc éve. Sajnos nyugdíjam nincsen. Egész életemben a mezőn dolgoztam. A gyerekek azért segítenek ezzel-azzal, adnak valamicskét.
– Mit csinál Budapesten?
– Ide most egy betegség miatt gyüttem, kezeltek a kórházban. Még nem tudom, hogyan jutok haza, mert nincsen pénzem. De majd csak lesz az valahogy. A jó Isten elrendezi majd azt is.

Bence, Bástya utca

BenceFura az az elnevezés, hogy látássérült, inkább úgy mondanám, hogy vannak gyengénlátók, alig látók, és vakok. Én látok valamilyen szinten, ez nagyjából két százalékot jelent, de attól függetlenül, hogy körvonalakat, esetleg színeket érzékelek, ezzel mégis a vakok közé tartozom hivatalosan. Születésemtől kezdve így van ez, látóideg-sorvadásom van. A családban öt felmenőig nem volt ilyen gond, de nekem a két testvérem is hasonló betegségben szenved, viszont a gyermekeik nem. A látásom az évek során folyamatosan romlik, és eljön majd az a pillanat, amikor már semmit sem fogok látni. De ezt az orvosok sem tudják biztosan, mikor lesz. Érdekes az, hogy bár volt, amikor több dolgot láttam, valahogy mégsem tudom őket feleleveníteni. Ez talán az univerzumhoz hasonlíthat; úgy értem, hogy az átlagember sem tudja elképzelni azt, hogy az univerzum mekkora, és hogy folyamatosan tágul, s hogy mennyi minden van benne. Pontosan így, a vak ember sem tudja, hogy milyen lehet a világot ép szemmel látni a maga szépségével, bár az is igaz, hogy vannak dolgok, amik nekünk szebbek és fontosabbak. Tényleg úgy van, hogy: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Béla, Nyugati tér

Bela– Költő vagyok, sportoló, és imádom az életet. Ötven évet kötelező penzumként éltem le, de utána rájöttem, hogy milyen jó is az élet, és mennyire szeretek itt lenni. Két trauma volt tulajdonképpen, ami rámutatott erre. Az első egy bénulás. Bekerültem a kórházba, de csak nem sikerült kideríteniük, hogy mi a bajom. Amint jobban lettem egy kicsit, saját felelősségre elhagytam a helyet, és magamtól próbáltam rendbe jönni. Azóta futottam már fél maratont, és harmadik lettem egy országos futóversenyen. A másik eset meg, amire a hangom is utal, hogy két éve gégerákot diagnosztizáltak nálam, és a két műtét sem oldotta meg a problémát, de még itt vagyok.
– Mivel foglalkozik egyébként?
– Az Akadémián vagyok mindenes, négy órában dolgozom, így délben, amikor a legszebben süt a nap, már szabad vagyok, olyankor szoktam elindulni futni.
– Mit csinált az elmúlt néhány napban?
– Az ünnepet a volt felségemmel töltöttem, akivel már külön élünk, de ilyenkor bepótoljuk azt a 364 napot, amit nem töltünk együtt. Szilveszterkor pedig szigorúan egyedül leszek. Felszállok 11-kor a villamosra, utazom és figyelem az embereket.

László, Műegyetem rakpart

Laszlo– Milyen a víz?
– Fantasztikus, ennél nem is kell több.
– Mi csinálsz, ha nem itt ejtőzöl?
– Tetoválok, bár most nincs stabil lakhelyem. Hét és fél évet ültem Vácon, Sopronkőhidán, elég kemény dolgok miatt.
– Hogy telt bent az idő? Miket csináltál?
– Tanultam, elvégeztem néhány osztályt, jártam pszichológiára, asztalosnak tanultam, és hát a tetoválás, az is a börtönből jön.
– Mi a legfontosabb számodra, amit bent megtanultál?
– Az, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Illetve, hogy alkalmazkodni tudni kell. De szerencsére nem olyan rossz helyek azok.
– Mik a terveid? Gondolom, erősen megváltoztatott a benti lét…
– Teljesen. Tényleg rendes életet szeretnék. Drogoztam is keményen egy ideig, megjártam mennyet és poklot, ahogy ezt mondani szokás. Az egyik fele belehal, a másik megtér. Nekem ugyan nincs kimondott istenképem, de hiszem, hogy van valami fölöttünk, mert megtapasztaltam.

Krisztina, Hunyadi tér

KrisztinaLehettem úgy tizenkét éves, amikor egyszer szabad kezet kaptunk az iskolában; egy házi dolgozatot kellett írnunk arról, ami szerintünk fontos. Úgy emlékszem, nem is gondolkoztam a témaválasztáson sokat – a közönyről kezdtem írni. Még ma is megvan a füzetem. Nem volt hosszú írás, de valahogy teljesen tisztán láttam – a tizenkét évesek tudásával –, hogy talán minden társadalmi törésnek, nehézségnek, deprivációs hatásnak a legfőbb oka az, hogy alapvetően képtelenek vagyunk megengedni magunknak a belehelyezkedést a másik nézőpontjába, képtelenek vagyunk és félünk közelebb engedni a saját helyzetünkön túli problémákat, mert ehhez készen kellene állnunk felelősséget vállalni magunkért, az életünkért. Azt hiszem, ez volt az első pont az életemben, amikor megfogalmazódott bennem, hogy valahogy az emberség-emberiesség hiánya az, amit sehogyan sem tudok érteni, így egyszerűen csak azon szeretnék dolgozni, hogy a lehető legtöbben képesek legyenek, legyünk újra kinyitni a szemünket, és látni. Csodás civil és társadalmi kezdeményezésekben vettem részt eddigi életemben, és hitem szerint, remélem, legalább ennyinek része lehetek még. Mert amit a legerősebben éreztem-tapasztaltam – minden negatív társadalmi utópia és elkeseredés okozta kiábrándultsággal szemben –, hogy minden ember csodálatos, a hibáival és leginkább a félelmeivel együtt. És ha felismerjük, hogy a különbözőségeink az egyetlen erőforrásaink ahhoz, hogy saját belső démonköreinken túljussunk, akkor boldogok lehetünk. Mert mikor ezt látjuk, megtaláljuk a helyünket, és minden képlet leegyszerűsödik. Elmúlik a félelem, és akkor válunk azzá, akik vagyunk. Emberré.

Még több arc és történet: facebook.com/budapestkatalogus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..