Katalin önként jelentkezett a sebesültek ápolására, az utcán heverő meglőtt civilek, katonák ellátására. Nem volt egyedül, iskolatársai a háttérből segítették: ápolták, bújtatták a sebesülteket. A diáklány 1956. október 23-án vért adott a Karolina úton, aztán felhúzta a vöröskeresztes karszalagot, és ápolónőként dolgozott a Tétényi úti kórházban. November 7-én betegért ment ki a mentőszolgálat. Katalin is velük tartott, hogy egy sebesült kisfiút vegyenek fel. Hárman voltak a mentőautóban, egy munkáslány, ő és a sofőr. Amikor a kilencéves sebesült fiú már bent feküdt az autóban, a sofőr egy kis utcába igyekezett, hogy meghúzódjon, amíg a harcok elcsitulnak, de vesztére szembe találta magát egy orosz tankkal. Az, amikor észrevette a mentőautót, géppuskasorozatot adott le rá. A mentőben fekvő gyereket fejlövés érte, azonnal meghalt, egy másik golyó Katalint találta el, aki maradék erejével kúszva próbált menekülni, de újabb lövést kapott. Ő is meghalt.
Mindez a Dohnányi Ernő utca és a Liszt Ferenc tér sarkán történt, ahol ma már emléktábla hívja fel a figyelmünket a tragikus eseményekre. Katalin egykori gimnáziumi osztálytársai, barátai domborműves emléktáblát avattak azon a helyen, ahol a fiatal lányt a végzetes lövések érték.
A domborművet Meszlényi János, Magyar Katalin osztálytársa készítette, a márványlapot Kampfl József faragta, 2012-ben.
„Mi a művészeti gimnáziumban osztálytársai, iskolatársai, többen utolsó napjainak is tanúi voltunk. Mindannyian őrzünk egy darabkát a lényéből. Katalin azon kevesek közé tartozott, akik 1956-ban önkéntesnek álltak be a mentőszolgálathoz, és egyaránt mentették mindkét harcban álló oldal sebesültjeit.
Ő sem kerülhette el egy szovjet tank mentőkocsinak szánt géppuska sortüzét. Sorsa vegytisztán mutatta ki egy embertelen rendszer emberellenességét. Tizenhat esztendősen érte a halál, és mi egyre inkább úgy érezzük, minden nappal, amit azóta megéltünk, tartozunk neki” – mondta ifj. Koffán Károly, egykori osztálytárs.
Ágh István Kossuth-díjas költő október 25-én megsebesült a Kossuth téri véres lövöldözésekben, Katalin őt is ápolta a kórházban. A költő verset írt a bátor, önfeláldozó diáklányról, Magyar Katalin címmel. „Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik / barna homállyá, valahol fényes földi / lakk pácolja nyakcsigolyáit. / Nem látom, mintha látnám ballonkabátba / csavartan, homlokán csuklya gyapja, / szelíd arcával lepke-bárány, / Jeanne d’Arc és Zója negatívja / hanyatt a pesti járdán” (részlet a versből).
A forradalmakat szinte mindig fiatal értelmiségiek kezdeményezik, így volt ez 1956-ban is. Budapesten a műegyetemisták voltak azok, akik október 23-án békés felvonulást tartottak a belügyminisztérium engedélyével. Az egyetemi ifjúság a Bem-szobornál rendezett tüntetéssel Lengyelország iránti szolidaritását akarta kinyilvánítani, és egyúttal nyilvános hangot adni követeléseinek. Sem az egyetemisták, sem a kormány rendőri szervei nem gondolták, nem is sejtették, hogy a nemzeti színű és vörös zászlók alatt békésen vonuló diáksereghez órákon belül csatlakozni fog Budapest népe, majd az egész ország, és a néhány órára tervezett tüntető felvonulás véres forradalomba és szabadságharcba torkollik.
Déry Tibor azt írta az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai számában, Barátaim című cikkében: „(…) A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a »suhanc« szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam, remélem: ’48 ifjúsága után támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is.”
