Üldözők és üldözöttek a damaszkuszi úton
Crac des Chevaliers
(Fotó: Major Balázs; képgaléria)

 

Mi a helyzet Szíriában, hogyan lehet bejutni az országba, illetve mozogni odakint?
– Négy éve dúl a háború, ami több százezer ember halálát okozta, és generációkra előre tönkretette ezt a nemrég még gyorsan fejlődő, nagy reményű országot. Szíria számos, egymástól elszakított régióra esett szét, mindegyiket sajátos állapot jellemzi, amely a harci cselekmények révén egyes helyeken nagyon gyorsan változik. A legstabilabb és legnyugodtabb vidék a kormány hátországának számító tengerparti régió, amelyet a kormánykatonák mellett egy hatalmas hegylánc is véd az ország belsejéből támadó milíciáktól. Ez a terület évezredek óta a különböző üldözött vallási kisebbségek menedékhelyeként szolgált, így nem meglepő, hogy itt az egymással egyébként kiválóan együtt élő alavita és keresztény népesség alkotja a lakosság abszolút többségét. Ugyan a háború jórészt elkerülte ezt a vidéket, de gyakorlatilag nincs olyan család, amelyet ne értek volna súlyos veszteségek, hiszen csak a kormánykatonák közül több tízezren estek el eddig. Az általános elszegényedés mellett az egyik legszomorúbb látvány a háborúban elesett fiatal katonák és családapák százainak poszterei, amelyek minden településen emlékeztetnek a sokszor csak néhány tíz kilométerre zajló összecsapásokra. Sajnos a mi ismerőseink, munkatársaink közül is jó néhányan már csak a plakátokról néznek vissza ránk. Az általunk kutatott Margat vára ennek a régiónak a központjában található, jól őrzött, biztonságos területen; aki Bejrútból egyenesen a szíriai partvidékre jön, az a fent említettek és a számos katonai ellenőrzőpont mellett nemigen fog más háborús jellegzetességgel találkozni.
A partvidék szélén álló másik keresztes vár, ahol szintén dolgoztunk és most is segítünk, már nem volt ilyen szerencsés. Azt két évvel ezelőtt fundamentalista muszlim milicisták foglalták el, akiktől csak fél éve sikerült visszafoglalni e világörökségi helyszínt. Addig a „demokraták” onnan lőtték a szomszédos völgy keresztény településeit, hogy lehetetlenné tegyék az életet, illetve hogy ezzel provokálják ki a kormányhadsereg támadását. Mert akkor ki lehet tenni a YouTube-ra, hogy a gonosz kormány az ország kulturális öröksége ellen is hadat visel. Az a kérdés persze fel sem merült, hogy ugyan miért használnak védőpajzsként egy stratégiai jelentőséggel nem bíró műemléket. A vár maga a körülményekhez képest egyébként viszonylag jól átvészelte a harcokat, bár az is igaz, hogy ezt a híres erődöt kitűnően megépítették a johannita lovagok. Innen Damaszkuszig az autópályát szigorúan ellenőrzi a hadsereg, de a fővárosba behajtásnál mindig csak a belső úton érdemes menni, ugyanis az egykori főútra tévedő civil járműveket gyakran veszik célba a közelben tanyázó ellenzéki milíciák.
Damaszkusz belvárosa és a központi kerületek nagyon nyugodtak, és az alkalmanként a civil területekre kilőtt ellenzéki rakétákat leszámítva teljesen biztonságosak. A háborúban edződött lakosok, akiknek egyébként sincs nagyon hova menniük, és nem akarják elhagyni a hazájukat, próbálják úgy élni az életüket, ahogyan megszokták. A külvárosok nagy részében viszont szinte állandóan folynak a harcok, amit néha a belvárosból is hallani. A kormány ellenőrzése alól kikerült területek képe szintén igen vegyes. Egy részük a kormánycsapatok és a különböző milíciák közti harcok színtere, ahol az ellenzéki és mindenféle szabadcsapatok egymás ellen is háborút viselnek. És akkor még nem is beszéltünk az Iszlám Állam vagy a hozzá hasonlóan szélsőséges hadseregek által megszállt területekről, ahol elképesztő állapotok uralkodnak.

Mi lehet a megoldás?
– Mindenekelőtt józanul felmérni a helyzetet és az erőviszonyokat. Ugyan 2011 óta sokszor és sokan megjósolták már a szíriai kormány bukását, de aki helyesen gondolkodott és behatóbban ismerte a terepet, láthatta, hogy ez mindenféle nemzetközi nyomás és külső machináció ellenére sem fog bekövetkezni. A kormány mögött még mindig masszív tömegek állnak. Ezeknek az embereknek az életük múlik azon, hogy a szélsőségesek ne vegyék át a hatalmat. Szíria alavitái és keresztényei szinte egy emberként védik magukat. Nem az elnököt és nem a Baasz pártot! Ezek a katonák a családjaikért harcolnak, mert ha áttörnének a fundamentalisták, nem lenne hova menniük. Ötmillió emberről van szó, akik még otthonról tartják a frontot. Körülbelül a fele keresztény, a másik fele pedig alavita. Nem akarok patetikusan fogalmazni, de ők jelentik Európa utolsó védvonalát. Ha elesnek, akkor az Iszlám Államnak nevezett terrorszervezet kijut a Földközi-tenger keleti partvidékére is. A líbiai partoknál már jelen van, és látjuk, milyen eredménnyel. Iszonyatosan felpörgött az embercsempészet, melynek célpontja Európa. Ezzel egyébként közvetetten a terrorizmust is finanszírozzák, hiszen az Iszlám Állam közvetítői díjként legalább a negyedét leszedi a „viteldíjnak”. Közben pedig a terroristák a markukba nevetnek, mert nyomon követhetetlenül áramlanak Európába a kiképzett ügynökeik. A szíriai menekülteken túl még mintegy kétszer annyi egyéb nációjú migráns áradata érte el a kontinenst, s ez, mint láthattuk, körülbelül egy hónap alatt teljesen szétzilálta az Európai Uniót. Egymással marakodnak az országok, ahelyett, hogy egységes stratégiát dolgoznának ki.
Tüneti kezelésként lehet több segélyt adni a Szíriával határos országokban élő több millió menekültnek. Az egyedüli hatékony megoldás viszont az, ha Szíriában helyreáll a rend, hogy több embernek már ne kelljen elmenekülnie, a közel tízmillió otthonát vesztett pedig – akiknek eddig még csak egy töredéke indult el irányunkba – gondtalanul hazatérhessen. Ott kell segíteni, ahol a legnagyobb szükség van rá. Az elmúlt négy évet, valamint a nagyhatalmak és környékbeli szövetségeseik egymásnak feszülését elnézve nagyon hosszú folyamat lesz, míg egész Szíriában rendeződik a helyzet. Ugyanakkor az is biztos, hogy ezt a kérdést tárgyalásos úton már nem lehet megoldani, egyes szélsőséges csoportok pedig eleve tárgyalásképtelenek. Nem véletlen, hogy az elmúlt hetekben nem találkoztam olyan szíriaival, aki – felekezetétől függetlenül – ne örült volna az orosz beavatkozásnak. A látványosan hatékony és aktív katonai beavatkozás eredményeképpen a helyiek számára először csillant fel a remény, hogy belátható időn belül legalább az ország fővárosában és nyugati régióiban normalizálódhat a helyzet, és elkezdődhet az újjáépítés. Ám ez is nagyon hosszú és keserves folyamat lesz. Anyaintézményem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, amely az egyház felsőoktatási intézményeként alapfel­adatának tekinti a vallások és civilizációk közti párbeszédet és együttműködést, a maga területén, elsősorban az oktatásban nyújt segítséget. Fizikailag is jelen vagyunk, részt veszünk az értékmentésben, a kinti kollégákat és a hallgatókat pedig a legújabb technológiákra képezzük, amelyek segítségével hatékonyabban tudják menteni a páratlanul gazdag, de gyorsan pusztuló kulturális örökségüket. Szíriai programjainkkal és a helyreállítási munkákkal igyekszünk minél több embernek munkalehetőséget is biztosítani.

Hogyan néz ki ma Szíria társadalma? Európából nézve teljesen áttekinthetetlen ez a polgárháborúval nehezített helyzet…
– Mindenekelőtt nagyon óvatosan bánnék a polgárháború kifejezéssel. A szíriai helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Mindenekelőtt látni kell, hogy az országot a nagyhatalmak és a regionális középhatalmak is saját politikai befolyásuk növelésére használják, s ennek keretében az általuk pénzelt milíciák is vívják egymással a harcukat. És akkor még nem beszéltünk a több tízezer külföldi harcosról, elsősorban iszlamistákról, akik nem szokványos szereplői egy „polgárháborúnak”. Ennek eredményeképp ma több száz autonóm fegyveres csoportot tartanak számon, amelyek egymással is harcolnak. Ráadásul jelentős részük semmiféle ideológiai vagy politikai célt nem képvisel. Olyan, zsákmányra hajtó helyi potentátok, hadurak, törzsi vezetők köré szerveződtek, akiket nehéz lesz rávenni arra, hogy lemondjanak a saját adóztatás jogáról, az emberrablásról. Sokszorosan nagyobb vagyont harácsolnak össze most, mint a békeidőben, amikor még létezett egy állam, amely az egész rendszert felügyelte.
A felszín alatt korábban is meglévő felekezeti és társadalmi törésvonalak a hosszú háborúban természetesen sokszor áthidalhatatlan szakadékká nőttek, és ez az, amit csak nagyon hosszú távon lehetne orvosolni. Biztató, hogy a vendégszeretetükről és segítőkészségükről híres szírek többsége az elképesztően nehéz helyzet ellenére is ragaszkodik több ezer éves civilizációs gyökereihez, és nem fogékony a szélsőségekre. A helyi szunnita muszlimok nagy része például most is békében él a keresztényekkel és a más felekezetbeliekkel. Talán ezért is volt szükség az elképesztő mennyiségű idegen (például csecsen, jemeni, tunéziai, líbiai) fundamentalista harcos behozatalára, ami jóvátehetetlen veszteségeket okozott többek közt a helyi keresztény közösségeknek. Persze erről nagyon keveset hallunk. Nem találkoztam még hivatalos felszólalással vagy oknyomozó kutatással az ügyben, hogy hová tűnt Aleppó több százezresre becsült keresztény közössége. Csöndben megjegyzem, hogy őket nem az Iszlám Állam „tüntette el” a városból, hanem olyan ellenzéki csoportok és milíciák, amelyek egy jelentős része a nyugati hatalmaktól vagy regionális szövetségeseiktől kapta a fegyvereket. A Krisztus korabeli arámi dialektust beszélő Maalúla lakóit sem az Iszlám Állam fegyveresei kezdték lefejezni, mert nem voltak hajlandóak áttérni az ő „iszlámjukra”. Mindezek ellenére a háborúban kivérzett partvidék keresztény és alavita többségű lakossága több mint kétmillió belső szunnita menekültet lát el úgy, hogy ők szinte semmilyen külső segítséget nem kapnak ehhez. Még hallani sem nagyon hallunk erről a drámai helyzetről, miközben a híradásokban rendszeresen megemlítik a hasonló létszámú menekültet eltartó Török­ország humanitárius nagyságát, jóllehet az virágzó gazdaság és óriási külföldi segélyek mellett teszi ugyanezt.

Arabista régészként, egyebek mellett Margat várának kutatójaként, feltárójaként hogyan éli át mindazt, ami immár négy éve zajlik Szíriában? Számtalan műemlék megsérült, elpusztult. Elég, ha csak Palmyra esztelen rombolására gondolunk… Nem félti Margatot?
– Az igazi veszteség nem az, hogy lassabban halad a margati munkánk, vagy hogy rengeteg műemléket elpusztítanak, hanem az, hogy ott egy egész világ omlott össze. Emberek tízmillióinak élete vált lehetetlenné – ha Szírián túl Irakot és az egyéb arab területeket is nézzük. Nekem a második hazám pusztult el. Az itthoni munka mellett húsz éve élek és dolgozom Szíriában, rengeteg barátom van ott, családok, ahol családtagként, testvérként tartanak számon. Az a világ, amit húsz év alatt megismertem, megszűnt. Nincs már, és nem is lesz többé. Az emberi veszteségek okozta eleven sebek miatt sokszor szinte áthidalhatatlanul mély árkok keletkeztek.  És ehhez adódnak még a kulturális, régészeti károk, például a világörökségi helyszín Palmyra, amely Szíria legfontosabb turisztikai célpontja volt és az ország identitásának egyik kifejezője. Itt mostanra minden fontosabb objektumot felrobbantott és eldózerolt az Iszlám Állam, köztük a hatalmas Baal-templomot, amely körülbelül háromszáz évig volt „pogány” szentély, majd kétszáz évig keresztény templom, és végül több mint egy évezreden át muszlim mecset. Persze szomorú lenne elveszteni Margat várát. A missziónk által feltárt páratlan falképeket bizonyára elsőként vernék le, sőt magát a templomot is felrobbantanák. Függetlenül attól, hogy azt később 1285 májusának végétől egészen 1958-ig mecsetként használták.
Margat szerencsére viszonylagos biztonságban van. Az orosz katonai beavatkozás óta még kevésbé valószínű, hogy a kormányhadsereg elbukna. Mint említettem, az elnöknek eddig is komoly hátországa volt, amelyhez nemcsak az életüket féltő alaviták és keresztények tartoznak, hanem a szunnita muszlimok milliói is, akik lehet, hogy nem rajonganak Bassár el-Aszadért, de nem látnak más alternatívát, viszont szeretnének ismét békés körülmények közt élni egy perspektívákat kínáló országban. Olyanban, mint amilyen 2011 tavasza előtt volt Szíria. Az itteni „arab tavaszt” szponzoráló külső hatalmak nem építettek fel életképes és elfogadható alternatívát, és ezt a most ismét tömegével érkező fegyverszállítmányok sem tudják pótolni.

Damaszkuszban is vannak régészeti „érdekeltségeik”. Ott még viszonylag ép az óváros?
– Az ugyancsak világörökségi helyszínként számon tartott damaszkuszi citadellában kollégáink geofizikai kutatásokat végeztek. Az aszfaltréteg alatt eddig nem ismert épületeket, középkori paloták nyomait mutatták ki. Hazai cégek bevonásával munkatársunk vezetésével készült el az egyik XIV. századi, mamlúk kori boltozott teremsor szigetelése. Az elvégzett munka kiváló minőségét tanúsítja, hogy a szigetelés még mindig sértetlen, holott időközben jó néhány aknagránát-belövést kapott. Sajnos Damaszkusz óvárosát sem kerülik el a bombák. Magában az óvárosban azonban nem látni háborús sérüléseket, csak a rengeteg katonai ellenőrzőpontot, amelyek eddig hatékonyan megakadályozták, hogy ide is átterjedjenek a harci cselekmények, vagy a történelmi épületek közt robbantsanak.

És Aleppó?
– A belvárosnak teljesen vége, Sztálingrádnál is gyászosabb kinézetű rommezővé vált. A „demokratikus erők” ugyanis azt a taktikát alkalmazzák, hogy precíziós műszerekkel bemérnek alagutakat, két-három kilométer hosszan behatolnak az óváros alá; hadd ne mondjam, hogy közben mennyi régészeti emléket elpusztítva. Aztán, beérve a lakónegyed alá – ahol mondjuk a szír hadsereg pihenőhelye vagy kórháza van –, telerakják az alagutat robbanószerrel… Egész épülettömbök tűnnek el így. Csak két-háromszáz méteres kráterek maradnak a robbantások után, még az alapfalak is kirázódnak a helyükről. Erről megint csak kevés szó esik a világsajtóban.

A műtárgyak, a megmaradt épületrészek, a múzeumok szabad prédává váltak?
– Minden terület, amely kikerült a kormány ellenőrzése alól, veszélyeztetett. Ezeken a helyeken gyakorlatilag megszűnik az állam, és – hacsak nem kerülnek olyan jól szervezett csoportok kezébe, mint az Iszlám Állam – a helyi közösségeknek kell megszervezniük minden közszolgáltatást. Például a kórházak működését és még sorolhatnám. Sokfelé a fegyveres milíciákba tömörülő helyi közösség próbálja megvédeni a gabonatárolókat, az élelmiszerraktárakat és a műemlékeket. Máshol egykori régészeti inspektorok igyekeznek rábeszélni az ottaniakat, hogy ne ássák szét a területüket. De mindenki az életéért harcol, és ebben a helyzetben próbál minimális bevételre szert tenni. Az öt-tíz-húsz dolláros tárgyak aztán több tízezrekért kelnek el a műkincskereskedőknél, leggyakrabban Nyugaton. Az értékek jelentős része Törökországon keresztül áramlik ki az országból. Az állami fennhatóság alól kikerült területeken szisztematikus a fosztogatás. A legnagyobb vesztséget talán nem is az ismert és korábban már többször dokumentált műemlékek, múzeumi tárgyak elpusztítása, elrablása jelenti, hanem azoknak a történelmi-régészeti emlékeknek a pusztulása, amelyekről nem tudtunk, és már soha nem is fogunk tudni. Sajnos e rablógazdálkodás a háború fontos anyagi bázisa lett.

Mit tud kezdeni Európa a menekültek, bevándorlók százezreivel?
– Véleményem szerint és az eddig látottak alapján nem sok valóban előremutató és hatékony lehetőség kínálkozik. Az egyedüli értelmes megoldás az lenne, ha a menekültválság origójában, azaz Szíriában kezelnénk a problémát. Emellett azonnali tüneti kezelésként növelni kellene például a Szíriával határos országokban levő menekülttáborok támogatását, hogy az ott élőket már ne tudják mindenféle hagymázas ígéretekkel útra csábítani az embercsempészek. Mindemellett leg­alább ilyen fontos lenne világos üzenetet küldeni annak a körülbelül hetvenszázaléknyi nem szírnek – akik többsége vélhetőleg vegytiszta gazdasági bevándorló –, hogy rájuk nincs szüksége Európának, de legalábbis nem a közép-európaiak feladata segíteni rajtuk. Ellenkező esetben ne lepődjünk meg, ha a szíriai polgárháború megszűnése esetén is tovább fognak özönleni a közel- és távol-keleti, illetve az afrikai migránsok. Emellett hasznos lenne végre olyan képet sugározni Európáról, hogy készséggel segítünk a rászorulóknak, de csak azoknak; a többieket pedig képesek vagyunk kiszűrni, és ezt következetesen meg is tesszük. Ez regisztráció nélkül nem megy. Olyan nincs, hogy egy menekült ne regisztráltassa magát. Az alapszabályokat mindenkinek be kell tartania. A potenciális migránsok felelőtlen biztatása mellett jó lenne felhagyni a „belső piacra” szánt félrevezető szólamokkal is. Aki a mostani kontrollálhatatlan migránsáradatban magasan kvalifikált jövőbeni européereket lát, az nézzen körül jobban a menekültek között, meg azokon az elmaradott vidékeken is, ahon­nan a szerencsétlenek zöme érkezik huszonöt vagy harminc évesen, végzettség és nyelvtudás nélkül. Tekintettel arra, hogy a migránsok abszolút többsége szunnita muszlim, érdemes lenne elgondolkoznunk az eddigi évtizedek európai integrációs „sikertörténetein”, amelyek lassan rendszeres külvárosi zavargásokban öltenek testet Európa nagyvárosaiban, és szép számmal ontják az önkénteseket az Iszlám Államnak. Akik aztán – a szervezet által bevallottan – visszatérnek, hogyha eljött az ideje, itt hajtsanak végre katonai akciókat. A helyzet ráadásul most ennél is összetettebb, hiszen míg korábban a bevándorlók kontrolláltan és évtizedek alatt apránként érkeztek Európába, addig most néhány hónap leforgása alatt közel egymilliós migránstömeg áramlott a kontinensre. Integrációjuk az eddigieknél sokkal komolyabb kihívások elé állít mindenkit. Nyugodt szívvel kijelentjük, hogy „meg tudjuk oldani”, holott még azzal sem vagyunk tisztában, hogy kikkel van dolgunk, és mit kellene tennünk. Ahhoz előbb ismernünk kellene a migránsokat és a kulturális hátterüket. Meg persze a saját gyökereinkkel sem ártana tisztában lennünk, ha maradtak még olyanok… Csak ezután következhetne olyan alapvető európai értékek megtanítása, mint a sorban állás, a regisztrálás, a nők egyenjogúsága és a többi, amit sokszor a több nemzedék óta itt élő Európán-kívüliek sem éreznek a magukénak.

Politikailag ugyan nem korrekt a „válogatás” emlegetése, hiszen a segítségnyújtás, a védelem soha nem lehet kizárólagos, de a szír keresztények pozitív diszkriminációját mégiscsak elfogadható megoldásnak tartom a befogadás szempontjából…
– Ha nem lennék hívő, hanem csak egy egyszerű vallástalan állampolgár, akkor is azt mondanám, hogy a kulturálisan hozzánk közelebb álló, beilleszkedni könnyebben képes keresztényeket kellene előnyben részesítenünk. De az európai jogrend nem így működik, egyetlen országnak sem engedi, hogy kiválogassa a keresztényeket. Emellett sok mindent ez nem oldana meg, mert a mostani migránsözönben nagyítóval is alig találni keresztényeket. A többségük ugyanis nem hagyta el a szülőföldjét, hanem családját, közösségét védve otthon maradt. Aki pedig tehette, az már más utakon jóval korábban megérkezett. A keresztények minden közel-keleti országban a tanult középosztályba tartoznak, egy részük az elmúlt évtizedekben máshol is szerzett állampolgárságot. Általában van annyi félretett pénzük és valamilyen rokoni kapcsolatuk a kiterjedt nagycsalád Európában élő tagjain keresztül, hogy ne gumicsónakban kelljen átkelniük az ígéret földjére. Egy másik alapprobléma – ami egyébként minden kötelező vagy önként vállalt kvótarendszer végzete is –, hogy hiába választanának vagy sorsolnának ide muszlim vagy keresztény családokat, úgysem maradnának itt. Hamar továbbmennének Európa gazdagabb országaiba. Sajnos a migránstömeg nagy része szinte semmit sem tud a valódi Európáról és a reális lehetőségekről, irreális elképzelésekkel keresik a jobb élet lehetőségét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.