Közelkép

„Jóságos Isten, áldott szívű kertész –…Dudvának hívnak. Mindenek gyűlölnek:/ megtűz a Nap és kínoz a hideg, mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,/ s én – mégis élni, élni akarok! Mert, látod, mégis szép a madárének/ és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög, a kis méhecske énnekem is zümmög,/ és élni, élni, élni akarok!…”

Hetekkel ezelőtti rádiós beszélgetésünket Dsida Jenő versével kezdtük, barackot nyomva a halálos kórnak az életre árnyékot vető fejére. Hatvannégy esztendő alázatos tudása és szerénysége áradt gondolataiból – akár a fenti sorokból–, miközben pucérra vetkezett a lelke. Ulbrich András a modern kori keresztes lovagok egyikeként bölcsészetből építette várát, amelybe visszavonulva a békét, a tisztaságot és a világ szépségét kereste a hit erejével.

A Margit híd történetéhez

Augusztus 15–22-i lapszámunkban hosszan foglalkoztunk a Margit híd felújításával, történetével. A cikk egyik történetének Temesszentandrási Guido kohómérnök volt a főszereplője. Az alábbiakban családi forrásból teljesebb képet kaphatunk a második világháború utáni évek történetének e tanulságos epizódjáról.

Édesapám az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) durvahengerművének műszaki vezetője, főmérnöke volt. (Az ÓKÜ igazgatói posztját a kor divatjának megfelelően egy képzetlen kommunista káder töltötte be.) Apa az ÓKÜ elődjénél, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. ózdi gyáránál eltöltött évek tapasztalatai révén tökéletesen ismerte a hengerművet, közel másfél évtizedes szakmai gyakorlattal rendelkezett, és ekkor már a magyar acélipar elismerten első számú üzemi hengerész szakembere volt. Emiatt csöppent bele a történetbe, továbbá azért, mert a híd újjáépítéséhez alkalmas szerkezeti anyagot Magyarországon csak náluk, Ózdon gyártották.

Egri László orvos, diakónus a test és a lélek betegségeiről

Amikor beszélgetünk, éppen ötvenedik születésnapját ünnepli (az interjú szeptember 23-án készült). Úgy képzelem, egy ilyen évforduló kapcsán az ember mindenképpen készít valamilyen összegzést, hiszen már jócskán előrehaladt az általa választott úton, már sok mindenre visszatekinthet, sok döntése beérett, már vált valakivé – de még hosszú aktív időszak elé néz, még sokat vár magától és sokat várnak tőle. Önt hogyan érintette, miről gondolkodtatta el ez az esemény? Mi az, amiért leginkább hálás az elmúlt évtizedekből?

– Többször jutott már eszembe, milyen érdekes, hogy az őszi napéjegyenlőség napján születtem – mintha az egész életem valamiféle egyensúlykeresés jegyében telne. Az orvosi, a diakónusi és a lelkigondozói feladatok között egyensúlyozok, amelyek közül időszakonként hol az egyikre, hol a másikra jut több idő és erő, de úgy, hogy közben a többi terület is jelen van életemben.

Azt vet­tem ész­re, hogy kö­rü­löt­tem meg van­nak ke­se­red­ve az em­be­rek; tel­je­sen ki­ég­ve, ked­vet­le­nül pró­bál­nak helyt­áll­ni a min­den­nap­ok­ban, min­dig a má­si­kat hi­báz­tat­ják, ahe­lyett, hogy sze­re­tet­ben él­né­nek. Azért imád­koz­tam, hogy a re­mény­te­len­ség he­lyett a bi­za­ko­dás, a szo­mo­rú­ság he­lyett az öröm köl­töz­zön a szí­vek­be, ez ala­kít­sa a csa­lá­di, ba­rá­ti, mun­ka­he­lyi kap­cso­la­to­kat. Mennyi­vel más­ként él­het­nénk így… Egy kö­zép­ko­rú nagy­ka­ni­zsai as­­szony val­lott ek­képp, Medjugorjéből ha­za­fe­lé tart­va.

A hit út­ja

A hit sok­kal több an­nál, mint hogy va­la­ki rá­ta­lál „a he­lyes vi­lág­né­zet­re”. Eg­zisz­ten­ci­á­lis vál­to­zást ered­mé­nyez, ame­lyet a Szent­írás csak­is a le­he­tő leg­erő­tel­je­sebb ké­pek­kel tud le­ír­ni: „élet a ha­lál­ból” (Jn 5,24; Róm 6,13), „fo­gan­ta­tás” és „új­já­szü­le­tés” Is­ten élő és ro­mol­ha­tat­lan sza­va ál­tal, víz­ből és Szent­lé­lek­ből (vö. 1Pt 1,23; Jn 3,5–7).

Jé­zus a mag­ve­tő pél­da­be­széd­ében az ige­hir­de­tés ha­tá­sá­ra tá­madt hi­tet a föld­ben ki­csí­rá­zó mag­hoz, egy új élet kez­de­té­hez ha­son­lít­ja (Mt 13,18–23). Eb­ből a pél­da­be­széd­ből ki­tű­nik, hogy a hit a kí­vül­ről jö­vő is­te­ni ke­gye­lem aján­dé­ka, ugyan­ak­kor kez­det­től fog­va sé­rü­lé­keny és fe­nye­ge­tett va­ló­ság. Kül­ső erők és a rossz­ra haj­ló em­be­ri ter­mé­szet egy­aránt az el­len ha­da­ko­zik, hogy a csí­rá­zó hit meg­gyö­ke­rez­zen, szár­ba szök­ken­jen, és gyü­möl­csöt hoz­zon. El­gon­dol­kod­ta­tó, hogy a pél­da­be­széd sze­rint a ki­csí­rá­zott ma­gok­nak csu­pán egy­har­mad ré­sze jut el ab­ba a sza­kasz­ba, hogy hi­va­tá­sát be­tölt­ve – kü­lön­bö­ző mér­té­kű – ter­mést hoz­zon Is­ten or­szá­ga szá­má­ra.

Szent és pro­fán fé­nyek a vá­ros­ban

A Te ar­co­dat ke­re­sem – sum­máz­hat­nék né­hány sze­szé­lye­sen szép pé­csi nap után a Mű­vé­sze­tek és Iro­da­lom Há­zá­ban ren­de­zett ki­ál­lí­tás cí­mé­vel, hi­szen lép­ten-nyo­mon utol­ér­tek a szak­rá­lis él­mé­nyek, s ké­zen fog­va ve­zet­tek az ég fe­lé. Az egy­ház­ze­nei fesz­ti­vál ide­je alatt pap­szen­te­lést tar­tot­tak a szé­kes­egy­ház­ban, új­mi­sé­re hí­vott a gyár­vá­ro­si temp­lom ha­rang­ja, s a har­minc­öt éves Pé­csi Nyá­ri Szín­ház egyik pro­duk­ci­ó­já­nak is tap­sol­hat­tunk a hűs éj­sza­ká­ban. Mind­eköz­ben pe­dig szün­te­le­nül ke­res­tük Nagy La­jos ki­rály, Janus Pan­no­ni­us, Ba­bits, a Zsolnayak, Kodolányi, Weöres Sán­dor, Takáts Gyu­la, Várkonyi Nán­dor, Martyn Fe­renc, Victor Vasarely, Csor­ba Győ­ző és Tüs­kés Ti­bor lá­ba nyo­mát. Azt a gaz­dag szel­le­mi kö­ze­get, amely nél­kül nincs vá­ros, nincs iro­da­lom és mű­vé­szet. Hogy is ír­ta a re­ne­szánsz pé­csi püs­pök Pan­nó­nia di­csé­re­te cí­mű epig­ram­má­já­ban? „Ed­dig Itá­lia föld­jén ter­met­tek csak a köny­vek, / S most Pan­nó­nia is ont­ja a szép da­lo­kat. / Sok­ra be­csül­nek már, a ha­zám is büsz­ke le­het rám, / Szel­le­mem egy­re di­csőbb, s ál­ta­la hí­res e föld!”

Ami­ről egy táj­ház be­szél

A nyelv­újí­tó Ka­zin­czy Fe­renc, ami­kor sá­tor­al­ja­új­he­lyi vi­rág­ko­rá­ban a ha­zai is­ko­la­ügy­ben pa­pír­ra ve­tet­te so­ra­it, a hely­is­me­ret fon­tos­sá­gát is hang­sú­lyoz­ta. A szü­lő­föld, az eu­ró­pa­i­ság össze­kap­cso­lá­sá­ban ma sem te­he­tünk mást, hi­szen az új és újabb nem­ze­dé­kek­nek is tud­ni­uk kell, hogy azért va­gyunk a vi­lá­gon, „hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk ben­ne” – amint Ta­má­si Áron hir­de­ti…

Fo­ga­dó-sze­re­tet­tel tá­rult meg Balatonakali táj­mú­ze­u­má­nak ka­pu­ja, a tár­gyi és szel­le­mi kul­tú­ra ér­té­ke­it be­mu­ta­tó há­zé, amely a ma­gyar ten­ger észa­ki tér­sé­gét hoz­za lé­lek-kö­zel­be: a né­pi men­ta­li­tást, a gaz­dál­ko­dást, az épít­ke­zést, a nép­mű­vé­sze­tet, és nem utol­só­sor­ban a val­lá­sos éle­tet. A ka­put nyi­tó gaz­da: Limbacher Gá­bor mú­ze­um­igaz­ga­tó, nép­rajz­ku­ta­tó fo­gad. ő en­nek a gyűj­te­mény­nek szor­gos „ki­gon­do­ló­ja”, és fe­le­sé­ge, Len­gyel Ág­nes, a szak­mai-szel­le­mi társ. Ka­zin­czy alig­ha­nem kö­szö­nő szép­le­ve­let ír­na ne­kik, lát­va a gaz­dag, foly­ton gya­ra­po­dó gyűj­te­ményt.

Erdő Péter bíboros első királyunk máig ható művéről

Amikor Szent Istvánra gondolunk, legendák, krónikák, történeti tanulmányok és néphagyományok szövedékén át sejlik fel előttünk alakja. Hogy milyen személyes tulajdonságokkal bírt első királyunk, azt ezer év távlatából aligha tudhatjuk. Ám a róla alkotott képünkre minden bizonnyal a valóság is rárajzolta vonalait. Erdő Péter bíboros prímással, esztergom–budapesti érsekkel a történeti Istvánról és a szentként tisztelt legendás uralkodóról beszélgettünk.

– István király 997-ben vette át apjától a hatalmat. Vajon mekkora területet uralt ekkor, és a magyar nép mennyire volt egységes, mennyire volt keresztény?

– Sok a kérdés ezzel kapcsolatban. A történészek például azt írják, gondolom, Szent István harcainak történetéből levezetve, hogy Géza nagyfejedelmi uralma ugyan az egész országra kiterjedt, a gyakorlatban azonban bizonyos hercegségek területén ezt nem közvetlenül gyakorolta. Kétségtelen, hogy Szent Istvánnak volt még háborúja Koppánnyal, ami sokkal inkább dinasztikus kérdés volt, mint a kereszténység és a pogányság harca. Ez a győzelem tette lehetővé, hogy Szent István uralma vitathatatlanná váljon, és a délnyugati országrészre is kiterjedjen. Délkeleten pedig az Ajtonnyal és az erdélyi Gyulával való összetűzései tartományaik önállósági törekvései miatt robbantak ki. Legyőzésükkel Szent István uralkodói hatalma az egész országban egyértelművé vált, saját fennhatósága alatt egyesítette a magyar szállásterületeket, illetve a szövetséges népek és törzsek területét.