Az Olvasó írja

A megszálló hadsereg nyomában érkező szovjet mérnökök ellepték az ózdi gyárat, és becsléseket végeztek az egyes üzemek gyártókapacitásáról; ezek alapján rótták ki a Szovjetunió számára „járó” háborús jóvátételnek az ózdi gyárra eső mértékét. Ez a „mérték” a becsült kapacitás száz százaléka volt… A kiszállításokat szovjet mérnökök és tisztek ellenőrizték.

A„nevezetes nap” késő délutánján vasúti szerelvény állt be a hengermű mellett húzódó iparvágányra. A vagonokból a magyar politikai rendőrség fegyveresei ugráltak ki, megszállták az üzemvezetőség épületét, és édesapám kivételével mindenkit eltávolítottak onnan. A főmérnöki irodában megjelent Gerő, aki akkor a Magyar Kommunista Párt második számú vezetője és közlekedési miniszter volt. Ez utóbbi minőségében udvariasan tájékoztatta hüledező édesapámat arról, hogy a Margit hidat újjáépítik. Majd átadott egy listát, amely a híd építéséhez szükséges acélanyagok fajtáit és mennyiségét tartalmazta. Mivel a termelés teljes mennyisége szovjet jóvátételre ment, arról érdeklődött: a szovjetek által megállapított gyártóteljesítmény növelhető-e olyan mértékben, hogy a híd építéséhez elegendő anyag elkészülhessen. Édesapám tisztában volt azzal, hogy a szovjetek alulbecsülték a gyártható mennyiséget, illetve hogy lehetséges olyan műszaki és szervezési intézkedéseket hozni, amelyek révén az anyagjegyzékben szereplő igény kielégíthető.

A pozitív választ hallván Gerő utasította apámat a gyártás megindítására, és személyesen őt tette felelőssé az ütemes szállítás megszervezéséért is. Utalt arra, hogy a dolog nem teljesen legális, és megtiltotta, hogy édesapám az ő utasítására hivatkozzon, ha a szovjetek egy esetleges lebukást követően „nehézséget támasztanának”. Arra a kérdésre, hogy miért nem a gyár igazgatóját vagy a durvahengerművet is felügyelő gyáregységvezetőt, esetleg az üzem vezetőjét bízza meg a feladattal, azt válaszolta, hogy ő ahhoz szokott fordulni, aki a feladatot ténylegesen meg tudja oldani, és úgy tájékoztatták, hogy ez az ember Temesszentandrási Guido.

A szállítások megindultak, de hamar bekövetkezett a lebukás: a szovjetek „kiszúrtak” egy szerelvényt, amely az illegális szállítmánnyal volt megrakva. Édesapámat a magyar politikai rendőrség miskolci részlegére hurcolták, velünk, négy kisgyermekükkel otthon lévő édesanyánk napokig semmit sem tudott róla. Pár nap után azonban váratlanul elengedték, sőt, ettől fogva már legálisan lehetett a hídépítéshez szükséges anyagokat gyártani. Jó okkal feltételezhető, hogy a szállítások elakadása miatt Gerő közbelépett.

Gerő egyébként nem volt hálátlan: nagy valószínűséggel az ő döntése alapján kapott édesapa Kossuth-díjat 1948-ban, hiszen a díj odaítélésének indoklásában szerepel, hogy a durvahengerműben „lehetővé tette a termelés nagymértékű fokozását”.

Édesapám az 1956-os forradalom idején Svédországban, a máig világhírű sandvikeni acélgyárban tartózkodott. A több nyelvet beszélő, immár Európa nyugati felén is ismert mérnöknek jó állást kínáltak, és felajánlották, hogy a budapesti svéd nagykövetség segítségével utánahozzák feleségét és gyermekeit. Nemet mondott, félig tréfásan arra hivatkozva, hogy „otthon is kell maradnia valakinek” – pedig csak jó hazafi volt, ahogyan jó keresztény is. Hívő katolikusként édesanyánkkal és 1954-től már nyolc gyermekével mindig ott volt a vasárnapi nagymiséken egy olyan városban, ahol mindenki ismerte, és ahol – a korra jellemzően – sokan sanda szándékkal figyelték. Hitét a gyakori pressziók ellenére sem volt hajlandó feladni.

1968-ban távozott Ózdról, akkor már az ÓKÜ főmérnöke volt. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság kohászati főosztályának éléről ment nyugdíjba hatvannyolc éves korában, 1979-ben. 1986. április 29-én hunyt el Budapesten.