Közelkép

Közvetlenül az úgynevezett C8, vagyis a nyolctagú bíborosi tanácsadó testület első összejövetele előtt, október 1-jén jelent meg Ferenc pápa második nagyobb interjúja, ezúttal a La Repubblica című olasz napilapban. Mind össze két héttel előzte meg az Antonio Spadaro jezsuita által készített hosszú beszélgetés. A La Repubblica főszerkesztője, Eugenio Scalfari is a Szent Márta-házban találkozott a pápával, aki nemrég a lapban válaszolt a magát ateistának valló újságíró kérdéseire.

A szentatya hangsúlyozta, hogy a megújulás vonatkozásában a tavaly nyáron elhunyt jezsuita bíboros, Carlo Maria Martini tapasztalatához tartja magát, aki ezt mondta: „Tudom, hogy az ebbe az irányba vezető út hosszú és nehéz. Határozottan és kitartóan kell előrehaladni.”

Részletek Ferenc pápa La Repubblica-beli interjújából (…)

Ezekben az években a világ legsúlyosabb baja a fiatalok munkanélkülisége és a magukra hagyott idős emberek magánya. Az öregeknek gondozásra és társaságra, a fiataloknak pedig munkára és reményre van szükségük, de egyik sincs nekik, s az a baj, hogy már nem is keresik. Ki vannak dobva a jelenbe. Mondja meg: lehet-e így élni, kidobva a jelenbe? A múltra irányuló emlékezés nélkül, a vágy nélkül, hogy megvalósítsak egy tervet, jövőt építsek, családot alapítsak? Lehet így tovább élni? Szerintem ez a legsürgetőbb probléma, amellyel az egyháznak szembe kell néznie.

– La Repubblica (LR): (…) ez elsősorban politikai és gazdasági kérdés, amely az államokra, a kormányokra, a pártokra, a szakszervezetekre tartozik.

– Nyilvánvalóan igaza van, de az egyházra is tartozik, sőt főleg az egyházra, mert ez az állapot nemcsak a testet, hanem a lelket is megsebzi. Az egyháznak az emberek lelkéért és testéért egyaránt felelősnek kell éreznie magát.

– LR: Arra kell ebből következtetnem, hogy az egyház nincs tudatában ennek a problémának, és Ön ebbe az irányba tereli?

– Nagyjából megvan ez a felelősségtudat, de nem eléggé. Szeretném, ha erősebb lenne. Nem ez az egyetlen előttünk álló probléma, de ez a legsürgetőbb és a legdrámaibb.

*

Az erőszakos térítés (prozelitizmus) bődületes szamárság, nincs értelme. Inkább meg kell ismerni, meg kell hallgatni egymást, igyekeznünk kell egyre jobban megismerni a körülöttünk lévő világot. Előfordul velem, hogy egy találkozás után ismét szeretnék találkozni, mert új gondolatok ébrednek, új igények fogalmazódnak meg bennem. Ez a fontos: megismerni egymást, meghallgatni egymást, tágítani a látókörünket. A világot átszelő utak közelítenek egymáshoz és távolodnak egymástól, de az a fontos, hogy a Jó felé vigyenek.

Szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk idén kora ősszel ismét útnak indult, hogy megismerje Magyarország egyik városát vagy tájegységét. Jártunk már Sümegen, Máriapócson, Tokaj- Hegyalján, Esztergomban. Ezúttal a Kaposvári egyházmegyébe utaztunk, és Somogyország dimbes-dombos tájain barangoltunk, ahol Lőrincz Sándor kaposvári újságíró, lapunk állandó szerzője kalauzolt bennünket.

Első utunk Andocsra vezetett. A mesebeli somogyi dombok közt meghúzódó község Mária-kegyhely. Ám nemcsak a Mária-ünnepek fontosak itt, hanem Assisi Szent Ferenc napja is, hiszen a faluban 1716-tól ferences szerzetesek szolgáltak, és több mint kétszáz éven át az andocsi búcsúk hagyományát is ők ápolták. Ma a hajdani ferences kolostor épületében őrzik a kegytemplom Mária-szobrának ruháit. A szobrot ugyanis időközönként más és más ruhába öltöztetik. Egy ilyen eseménynek éppen tanúi is lehettünk. Szalai Tamás plébános kísért bennünket a nem mindennapi ruhagyűjtemény darabjai között. Taszáron Balás Béla, a Kaposvári egyházmegye püspöke fogadott bennünket, aki a rá jellemző közvetlenséggel és nyitottsággal késő estébe nyúlóan beszélgetett velünk, és válaszolt a kérdéseinkre.

Aki nem fukarkodik az örömmel

Indulunk. Még egy pillantás az égre – égre-földre, eme egyetlen kettősségre –, s már odagondolunk. Szép napunk ígérkezik, szüretre való. Amint elérjük Káptalantótit, mintha éreznénk már a fürtök illatát, látnánk a fehér szemeken áttűnő reggeli napfényt, mindenestől a szőlő békés gazdagságát. Megérett, szüret, betakarítás. Az egyik legszebb, természetben elképzelhető emberi foglalatosság. Jávor Béla barátunkhoz igyekszik a társaság, a Csobánc ölére. Immár hagyományos fölvonulás ez, egyszerre munka, összejövetel, közös öröm, hogy aztán a pincében darálás és préselés után a hordókba folyjék a nedű. Még egy pillantás az égre, s a nap és a felhők ellenőrzése mellett léleknézés is ez egyben. Mint Béla mondja: „A szőlőmunkás Krisztus vérét termeli. A mi urunk, Jézus Krisztus a bort és a kenyeret választotta önmaga megmutatására. S ez felemelő érzés. Ha nem is gondolunk rá mindig, akkor is felemelő érzés. Átsugárzik a szőlőműves életén…”

Szabó úr, a vincellér – nagy tudás, komoly mesterség az övé – a pince előtt várja, hogy hordani kezdjük a hegyoldalból az olaszrizlinget. Hátamon a puttony, Pali barátommal évek óta miénk e tisztség, a többiek meg beállnak a sorok fölső végénél, két oldalról fogják kézbe, s emelik le ollóval az egészséges fürtöket. Szabó Imrét kérdem a termés felől. „Jó közepes eredmény várható. A lékinyerés – fogalmaz szakmai nyelven – megfelelő lesz, a cukorfok nem mutat valami túlságosan fényes arcot. Kevés volt a napsütéses órák száma, s a tíznapos esős idő kilúgozta a cukrot a szőlőből.”

A csángó Petrás Incze János jubileuma

Világárvaságban ha népet keresünk, első helyen a csángó magyarokat találjuk. Így írják tanulmányok, könyvek szerzői, így tapasztalja az odalátogató. Az ember ott a legfájóbb magyar. Ez a címe annak a versválogatásnak, amely róluk szól. (A kötet 2001-ben jelent meg.) Népdalaik, balladáik is arról a bánatról, szenvedésről tanúskodnak, amely életük gyászruhája. Színei, szabása a szigorú benső fegyelemé. Táncaik is. Lelkiségükhöz liturgiát lehet igazítani. Veszély, elmarasztalás a sorsuk, Isten erős gondoskodása, ha elmaradna, mi lenne velük? Tán ezért sóhajt így fiatal költőjük, Iancu Laura: „Úgy félek, Uram, / Hogy elfáradsz.”

„Csalhatatlanul magyarok régi hazája ez” írta Moldváról Jerney András utazó, amikor az ősök földjét kereste, „kunokat és besenyőket a csángókban”. Ő is találkozott azzal a klézsei plébánossal, minorita szerzetessel, akit Petrás Incze néven ismer a néprajz- és zenetudomány, de az irodalom is. Kétszáz esztendeje született Forrófalván, a Szeret völgyében, kántorcsaládban. A kézdivásárhelyi minorita gimnáziumban érettségizett, aztán Egerbe került a minoritákhoz. A neves papneveldében alapos egyházi és világi műveltséget szerzett. Nemzeti öntudata rendíthetetlenné vált. 1836-ban szentelték pappá. Lelkipásztori munkáját csángóföldön kezdte. Mintha most is hallanám Domokos Pál Péter, mindeddig az egyetlen Petrás Incze-életrajzíró hangját 1979-ből, amikor könyve („…édes Hazámnak akartam szolgálni…”) a Szent István Társulatnál megjelent. Hosszú beszélgetésünkkor elmondta, hogy ő Petrás, a leg első magyar népdalgyűjtő életművének méltó megírására nem vállalkozik. Élete alkonyán világosan látja, hogy ez a munka meghaladná képességeit. Azonban összegyűjtötte a kiváló minorita általa elérhető minden írását, saját kezével írt tudósításait, a hozzá küldött leveleket. Állította, hogy mind ezekből összeáll Petrás Incze János hiteles életműve. Az életrajz rövid összefoglalását hallhattam, a küzdelmes munkát, végül a tragédiát: a szerzetest 1886-ban rablógyilkosok megölték. Máig nincs adat, kik és miért…

Kossuth Lajos szavai évtizedekkel az 1849. október 6-i események után íródtak, jól szimbolizálva azt az ördögi megtorlást és bosszúhadjáratot, amelyet példamutatóan viseltek a honvédtisztek. A politikai és történelmi helyzet vértanúkká avatta őket. De vajon csupán a külső körülményeken múlott mindez? Lehetnének-e százhatvannégy éve egy nemzet példaképei az aradi kivégzettek, ha áldozatvállalásuk mögött nem állna ott saját személyiségük és hitük? Tanulságos lenne belelátnunk azokba a lelki mozgatórugókba, melyeknek éppen a kereszténységük adott erőt. A keresztény mártíromság példáját maga Krisztus adta önkéntes kereszt halálával, melyet ártatlanul vállalt az igazságért.

A hit útja

A megtérés a szemek megnyílásának ideje. Kinyilatkoztatás, igazi világosság éri el szívünket, gondolatainkat: Isten szemszögéből, sőt, az ő szemével kezdjük látni a világot. Feltárul előttünk az Igazság szépsége és a bűn rútsága, a teremtés gyönyörűsége és az erkölcsi romlás perverz, önpusztító volta. A frissen megtért ember felfedezi, hogy a Szent írás bölcsessége és a való életből merített egyéni tapasztalatai kölcsönösen visszaigazolják egymást. Ezért van az, hogy az új hívő szinte irritáló módon mindentudónak tűnik a külső szemlélő számára. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen a „világ világossága” borította el fényességével, s a megtérés első hónapjai alatt többet tudott meg Istenről, a világról és önmagáról arról, ahogyan a dolgok valójában vannak –, mint egész addigi élete során. Ez a fázis nagyon fontos, mert ekkor égnek bele a szívbe azok a megtartó igazságok, amelyek minden további fejlődés és építkezés alapjául szolgálnak.

Ifjúságunk a legfrissebb adatok tükrében

A közelmúltban láttak napvilágot a – Kopp Mária segítségével indult – negyedik magyarországi ifjúságkutatás eredményei, amelyek szerint a bizonytalanság az egyik leg – meghatározóbb tényező a 15–29 éves korosztály életében. Változékony világunkban a fiatalok nehezebben köteleződnek el, kevésbé kötnek házasságot, kevésbé vállalnak gyermeket, bizonytalanok a továbbtanulással, a munkával, a menni vagy maradni kérdésével és a jövőjükkel kapcsolatban. Ugyan akkor vágynak a rendezettségre, nem keresik a változást, bár az mindig megtalálja őket. S van itt még egy fontos dolog: a vallás egyre kisebb részük számára bír jelentőséggel.

Legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ha jó barátunktól, ismerősünktől meghívást kapunk, örömest megköszönjük azt, de nem rögzítjük mindjárt a látogatás pontos idejét, körülményeit. Hiszen előbb meg kell beszélnünk házastársunkkal, a családdal.