Közelkép

Az átlag „hírfogyasztó” is elcsodálkozhatott a január 16-i hír hallatán:

„A Vatikán hosszú idő után először kényszerült nyilvános állásfoglalásra a katolikus egyház szexuális visszaélései miatt.”
Hosszú idő után kényszerült? És a katolikus egyháznak szexuális visszaélései vannak? Mit jelentsen ez?

Immár évek óta tudhatja mindenki, hogy a Szentszék (Vatikán) előírása szerint a püspöki konferenciáknak szinte mindegyike nyilvánosságra hozza – és nem akarja eltussolni – azokat a szomorú eseteket, amikor papok estek szexuális visszaélés bűnébe. Van, ahol évtizedekre visszamenően megtették ezt, és az áldozatoknak anyagi kárpótlást fizettek. Nagy tudatlanság, illetve rosszindulat kell tehát a fenti megfogalmazáshoz.

Nehezen viselem a rohammunkát és a kampányokat. Mind a kettőben felfedezem a jó szándékkal való visszaélést. Kicsit ugyan, de hazugok. Kicsit ugyan, de Isten majmává teszik a legjobb szándékokat is. Most leszállított áron, olcsón lehet hozzájutni a legbecsesebb értékekhez. „Kampányka” kísértő nagy kópé. „Olcsó, de haszontalan holmi. Vedd meg ma, mert most nyomott áron juthatsz hozzá! Köszönöm, nincs szükségem rá. És ha engedek az árából? Ha nem kell, ingyen sem kell.” Boldogok azok, akik örömmel tudnak sétálni azok között a holmik között, amelyekre semmi szükségük. Hát még milyen boldogok azok, akik meg tudnak válni azoktól a tárgyaktól, amelyeket meg sem kellett volna venniük.

Varga László kaposvári plébános a szálkáról és gerendáról s a gyógymódokról

A keresztények szembetegsége, avagy Szálka vagy a szememben, kedves testvérem címmel a kaposvári püspökség nagytermében rendezett szeretetszemináriumot a Szent Imre-templom családos közössége. A meghökkentő című, ám gyakran tapasztalt jelenségről szóló előadást Varga László plébános, püspöki helynök tartotta, aki szívesen válaszolt kérdéseinkre.

– Minden keresztény szenved ettől a „szembetegségtől”?

– Mivel vagyunk elfoglalva mi, keresztények a hétköznapokban? – kérdezhetnénk oly gyakran. Legtöbbünket az izgatja, hogyan kell kinéznünk nekünk vagy a másik embernek, és milyen elvárásoknak kell megfelelnünk. Egy egész életet el lehet tölteni annak hangoztatásával, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak és a társadalomnak. Ismerjük a hiányosságaikat, és természetesen tele vagyunk a jobbításukra vonatkozó ötletekkel. Ám az evangéliumokat olvasva számomra sokkal fontosabb az a kérdés, hogy vajon mi foglalkoztatja Jézust velünk kapcsolatban? Úgy tűnik, a „hogyan nézzünk ki?” kérdés helyett őt inkább az izgatja, miként nézünk a többiekre, a világra. Mi az, ami szemet szúr nekünk? „Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből” (Mt 7,3.5) – olvashatjuk a Bibliában, de Gyökössy Endre találó gondolata is eszembe jut: „Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb. Amire nézek, az vagyok!” Jézus boldognak mondja a tiszta szívűeket, mert ők meglátják Istent. A tiszta szívűek pedig pontosan tudják az igazságot: mindig azt látjuk, amit készek vagyunk látni!

Beszélgetés Schönberger Jenő szatmárnémeti megyés püspökkel

Remete Szent Pál emléknapjának előestéjén, január 14-én Schönberger Jenő szatmárnémeti megyés püspök mutatott be szentmisét Budapesten, a pálosok Gellért-hegyi Sziklatemplomában. A szerzetesek – hagyományosan – ezen alkalommal újították meg fogadalmukat. Hasonló fogadalommegújításra került sor Schönberger püspök jelenlétében január 15-én a pécsi pálos templomban. A rendalapító Boldog Özséb atyára ugyancsak januárban emlékeznek az egyetlen magyar alapítású középkori szerzetesrend tagjai és lelki támogatói.

– A pálosok ünnepei mellett január 25-éhez kötődik a naptárban Szent Pál megtérése. Püspök úr, hogyan gondolkodjunk a megtérésről?

– Magyarul pálfordulásnak is nevezzük ezt a napot. Lehet, hogy emiatt sokan félreértik Szent Pál magatartását. Ő ugyanis nem „fordult”. Nem arról van szó, mintha azelőtt Isten ellen dolgozott volna, attól kezdve meg Isten ügyéért. Korábban is Isten ügyéért dolgozott, csakhogy valami lényegeset nem ismert föl.

Találkozás Fekete Ágnes lelkésszel

Talán mindannyian ismerjük a tréfás magyarázatot, amely szerint feltámadása után Krisztus azért az asszonyoknak jelent meg először, mert így biztosra vehette, hogy egy órán belül minden jeruzsálemi tudni fogja a hírt. Egyetlen humorérzékkel rendelkező nő sem sértődik meg ezen, ám komolyra fordítva a szót, még ma is kérdés (pontosabban ma kérdés csak igazán): nekünk, nőknek hol a helyünk az egyházban, és mi a feladatunk benne. Fekete Ágnes református lelkésznővel őszintén beszélgettünk hagyományról, útkeresésről, a megváltozott világról és természetesen a nők helyzetéről egyházainkban.

– Hogyan lett Önből lelkész?

– Buzgó református családba születtem. Ugyanakkor, amikor a szüleimnek bejelentettem, hogy lelkész szeretnék lenni, le akartak beszélni a döntésemről, mondván: ez nem nőnek való pálya. Magam is megriadtam, de a végső elhatározás előtt sok megerősítő igét kaptam arról, hogy Isten nem azt nézi, ki mennyire tökéletes. Abban az időben, a nyolcvanas évek elején sokunkban – bennem is – volt egyfajta világmegváltó tűz. Szerettünk volna kitörni a rendszerből, szerettük volna megosztani a jó hírt az emberekkel. Úgy éreztem, nincs annál nagyobb dolog, mint hogy az életemet Istennek szentelhetem, és nincs fontosabb ezen a világon, mint hogy Isten szeretetéről beszéljek.

– Miért és mikor határozott úgy a református egyház, hogy megnyitja a nők előtt a lelkészi pályát?

– A XX. század elején engedélyezték először, hogy nők tanuljanak a teológián. Akkor ez nyugati mintára, és elsősorban a belmissziói mozgalmak hatására történt. A kommunizmus idején viszont a lelkészhiány problémájának meg¬oldásaként szükség volt képzett emberekre, nőkre is. Az első lelkésznőt Novák Olgának hívták. Be kell vallanunk, hogy sok esetben olyan helyekre küldték a nőket, ahová a férfiak nem mentek volna. Falvakba, embert próbáló körülmények közé. Ezek a nők valódi úttörők voltak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy háromszor annyit kellett bizonyítaniuk, mint egy férfinak. Az első időkben ők vagy egyedülálló nők maradtak, vagy lelkészfeleségek lettek. Legtöbbjük hitoktató vagy segédlelkész maradt. Szentségeket kezdetben nem is szolgáltathattak ki. Ezt a kérdést csak 1985-ben rendezte a református egyház, akkor mintegy visszamenőleg felszentelték az összes lelkésznőt, aki még élt.

Lehullt az esztendő már néhány hete. Sok mindenre fény derült, de több a titok. Belső tájakról ritkábban érkezik hír, s legtöbbször, ha a múltról beszélünk, nosztalgiák vagy nekikeseredések kísérnek: kinek hogy hozta az idő, a rettenetes zsarnok.

A történelem az ember cselekvő jelenléte. Nemegyszer balgán, megfontolatlanul: mit „százakon épít”, egyetlen órában képes lerombolni. Nincs jelenünk, csak múltunk és talán jövőnk – hallatszik gyakran, s ezzel a kocka el van vetve.

A II. vatikáni zsinat rendelkezése alapján lehetővé vált, hogy az egyes nemzetek saját nyelvükön tarthassák meg a szentmiséket. Akkor a győri bencés templomban országosan szinte elsőként Horváth Ciprián és Cziráki László bencés tanárok szervezésében minőségileg megújított szentmiséket mutattak be. Hozzájárult ehhez az azokban az években komponált csodálatos Kodály-mise is, melynek győri bemutatóját Teodóz atya vezényelte.

Könyvajánló

A történészek és az érdeklődők egyaránt jól ismerik és nagyra becsülik a „kiváló magyar bizantinológus”, Moravcsik Gyula gyűjteményét, melyben az Árpád-kori magyar történelemre vonatkozó bizánci forrásokat tette közkinccsé. Moravcsik tervbe vette, hogy a későbbi korok irodalmát is ismerteti, de erre 1972-ben bekövetkezett halála miatt már nem volt lehetősége. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 1984-ben jelent meg. Moravcsik úttörő munkájának folytatására ugyanakkor mind ez idáig várni kellett. A feladatra Baán István, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára, bizantinológus vállalkozott.