Feladni lőállásainkat

 – Ön is érzékelte azt, hogy háromszor annyit kell bizonyítania?

 

 – Ezt a fajta nyomást én már kevésbé éreztem. De fiatal lelkésznőként engem is bedobtak a mély vízbe. Tizenkét évet szolgáltam Baja mellett. Több falu is hozzám tartozott. Ez is olyan hely volt, ahová férfi nem ment volna. De nem ért hátrányos megkülönböztetés azért, mert nő vagyok. Igaz, egy felvidéki származású bácsi egyszer megjegyezte: Bezzeg a régi időkben, a tiszteletes kikönyökölt a szószékre, zúgott a hangja és megpödörte a bajuszát…

 

 – Nem bántódott meg?

 

 – Nem, mert értettem, hogy mi fáj és mi hiányzik a bácsinak. Az ő egyházképéhez szorosan hozzá tartozott a férfias erő és egy bizonyos társadalmi berendezkedés, amelyet már nem talált maga körül. A női lelkészséggel egyszer s mindenkorra véget ért egy korszak. Ugyanakkor, amikor a református egyház engedélyezte a nők lelkésszé válását, sajnos ezt teológiailag, antropológiailag, szociológiailag egyáltalán nem gondolta végig. Nem tettük fel a kérdést: milyen egyházat szeretnénk?


Vagyis?

 

 – Nem arra fektette az egyház a hangsúlyt, hogy miképp tud együttműködni a gyülekezetben férfi és nő, hanem felszentelte a nőket, és rájuk adott egy férfi ruhadarabot. Ráadásul a nők benne maradtak egy férfihierarchián alapuló rendszerben, amelyben ők nem igazán juthatnak előbbre. Hiszen nagy, fontos gyülekezet élén a mai napig sem állhat nő. A legtöbb gyülekezet egyfajta degradálódásként éli meg, ha női lelkészt kap. Egyházunkban létezik egy olyan vélekedés is, amely szerint, ahol nő a püspök, ott előbb-utóbb eluralkodik a liberalizmus és az anarchia. A női lelkész ebben az értelmezésben az egyház szabadelvű modernizációját testesíti meg, ez pedig a társadalom széteséséhez vezet. Pedig az utat fordítva kellene járnunk: a társadalomban történt változások a nőket arra sarkallják, hogy keressék a helyüket a megváltozott világban, és részt vállaljanak a gyülekezet életében. A gond az, hogy ma minden felekezet identitásválsággal küzd, s ilyenkor mindig felerősödik a fundamentalizmus. A mi egyházunkban, ahol nők már száz éve lehetnek lelkészek, akadnak, akik egyetlen kiragadott Pál apostoli idézet alapján olyan nézeteket vallanak, hogy a nők ne szóljanak bele a gyülekezet életébe. Furcsa érzés ezt hallani. Mert egyrészt szívesen elhallgatok, ha ezzel valakinek örömet szerezhetek, másrészt az nem visz előrébb, ha kiragadott bibliai részekkel akarjuk megoldani a kérdéseket. Akkor egy sor hasonló megállapítást tehetnénk például a férfiak öltözetéről, a körülmetélésről és így tovább. Nem jó ez az út. Kár, hogy belekényszerülünk egy furcsa „amazonlétbe”, holott már rég nem harcolnunk kellene egymás ellen, hanem együttműködnünk egymással és egymásért.

 

A katolikus egyház tehát jól teszi, ha a paphiányt nem a nők felszentelésével kívánja megoldani?

 

 – A különböző egyházakban mást és mást várnak el a lelkésztől, a paptól. A katolikus egyházban a pap közvetíti a szentségeket. A református egyházban a szentség a közösségben valósul meg. Az áldozópap fogalmának vallási elgondolásába nehezen fér bele a nő. Ha beszélünk is papnőkről, személyükhöz egészen más fogalmak tapadnak. Pál is utal a korinthusi levélben a papnőkre mint kultikus paráznákra. A katolikus egyházban ezért jó érvek szólnak a női papság ellen. Viszont úgy látom, hogy miközben ezeken a kérdéseken gondolkodunk, elmegyünk a lényeg mellett: a fő kérdés nem ez, hanem katolikusoknál, reformátusoknál ugyanaz: hogyan tud együttműködni a férfi és a nő? Egyébként II. János Pál pápa enciklikája (A férfi és nő együttműködéséről az egyházban és a világban) éppen erről szólt. Én nagy érdeklődéssel és örömmel olvastam ezt az apostoli levelet. Tehát a gondolkodás elkezdődött, ám a gyakorlattól még messze járunk, úgy látom, mindannyian. Jó lenne, ha végre valóban az együttműködésről lenne szó, és nem kényszerülnének bele a férfiak az egyházi karrierizmusba, a nők pedig abba, hogy hátulról, titokban dirigálják őket.

 

Ön hogy látja, mi lenne a nő és a férfi alapvető feladata egy gyülekezetben, egy közösségben?

 

– Nagyon egyszerűen fogalmazva a férfi szétszedve elemzi a világot, a nő pedig, még ha időnként felszínesen is, de összerakja, és az egységet keresi. Az egyik az erdőt látja inkább, a másik a fát. Mindkét viszonyulásra szükség van. Mi, nők sokat tehetünk azért, hogy az emberek képesek legyenek megfogni egymás kezét, meg tudjanak bocsátani egymásnak. Több mindenre tudunk figyelni, és észrevesszük az apróságokat is. Ez minden közösségben fontos.

 

A lelkész és a lelkészné (aki nem egy esetben maga is lelkész) nem töltik be ezt a fajta kettős küldetést?

 

– Nehéz kérdés ez, hiszen nem egyformák a lelkészházaspárok sem. Van, ahol szépen együttműködnek a házasfelek a gyülekezetben, de nem tagadhatjuk, hogy rengeteg a problémánk. A világban válságos időket élnek a házasságok, ez alól a keresztyén, s így a lelkészházasságok sem kivételek. Sok a válás, sok lelkészfeleség nem szeret a parókián lakni, nem kíván állandóan a gyülekezet szeme előtt lenni. Erkölcsileg túlságosan magasra tettük a lécet, sok az elvárás egy lelkész, egy lelkészházaspár felé. A magas lécek pedig állandóan leverődnek, ráadásul sokszor titokban: mégis azt mondjuk: átugrottuk őket. Egyenesebb lenne beismerni: a lelkésznek is lehetnek gondjai, házassági problémái, nehezen kezelhető kamasz gyerekei. Vagyis, a lelkész is ember. Ám megeshet, hogy ez a probléma katolikus körökben is ismerős.

 

Egészen biztos, csak nálunk más nevük van a léceknek…

 

– Ebből is látszik, hogy a problémáink is ökumenikusak.

 

Ön sokat mozog katolikus körökben, vannak katolikus barátai, résztvevője katolikus kezdeményezéseknek. Hogyan lát bennünket, melyek a szembetűnő különbségek köztünk és a reformátusok között?

 

– Ma a legnagyobb különbség szerintem abban van, ahogyan megéljük az egyház valóságát, tudományosan fogalmazva: az ekkleziológiában. A gyakorlat szintjén ez úgy néz ki, hogy a katolikusok sokkal alázatosabban viszonyulnak helyzetekhez, mint mi. Ha egyszer a püspök mond valamit, akkor azt lehajtott fejjel elfogadják. Ezt nagyon tisztelem magukban, mi inkább öntörvényűek vagyunk. Van egy pszichológiai kísérlet, amelyben üvegeket helyeznek el egy teremben egy vonal mentén. Bekötik az emberek szemét, és addig a legtávolabbi pontig kell elmenniük a helyiségben, ahol még úgy érzik, hogy nem borítják fel az edényeket. Tapasztalataim szerint a katolikusok sokszor nemhogy a falig nem mernek elmenni, de már sok méterrel a vonal előtt megállnak. A protestánsok sokkal messzebb merészkednek, tágabban értelmezik a cselekvési terüket. A katolikusok könnyebben beletörődnek bizonyos helyzetekbe, mondván, nem tehetünk többet. Mi elmegyünk a határig. Néha még azon is túl. A katolikusok alázatosabbak a közösség tekintetében is. Nálunk mindenki nagy individuum. Viccesen azt mondhatnám, nekünk nincs pápánk, nálunk mindenki pápa. Ennek is megvannak a maga jó és rossz vetületei. Azt hiszem, mi tanulhatnánk egy kis fegyelmet és alázatot a katolikusoktól, a katolikusok pedig talán több bátorságot és tettvágyat tőlünk.

 

– Mi segíthetné elő még jobban a közös gondolkodást, az ökumenét?

 

– Az, ha a gyökerekhez vissza tudnánk menni. De a gyökerek nem a XVI. századot, hanem a VI. századot jelentik. Kálvin János számára az egyházatyák voltak mérvadóak. Folyamatosan őket idézi. Ha ide visszakanyarodnánk, megtalálhatnánk egymást. De ehhez mindenkinek fel kell adnia valamit. Nemrég egy katolikus imádságon vettem részt, ahol a rózsafüzért mondták. Megkérdeztem, miért nem zsolozsmáznak, azt együtt is mondhatnánk. Kiderült, hogy nem tudnak zsolozsmázni. Pedig a zsoltár közös örökségünk. Sajnos igaz, hogy a kommunizmus idején közelebb voltunk egymáshoz. Talán a közös ellenség jobban összerántott bennünket? Jó lenne, ha bizonyos kérdések felmerülésekor nem lőállásba helyezkednénk, hanem levetnénk az álarcainkat, és a dolgok mögé néznénk. Nem ezt tette-e Krisztus is?