Embertárs

Az ember életének szépsége

Az ember életének szépsége

Fotó: Lambert Attila

 

Circumdederunt me gemitus mortis… Venite exultemus Domino – énekeltük, kedves testvérek, a temetési szertartás kezdetén, Marianne testvérünk koporsója mellett. Különös kettősség ez: a halál kínjai közepette is örvendezésre hív az Egyház, ami bizonyára sokaknak furcsa, olyannyira az, hogy a magyar szertartáskönyvbe sem merték betenni ezt az ősi imarészletet. Pedig örvendeznünk kell az Úrnak itt, a ravatalozóban is, mert mi nem a sír felől látjuk a jövőt, hanem a feltámadás felől a sírhelyet. Ez az az újszövetségi helyzetváltoztatás az, amely felülírja az e világi szemléletet.
Circumdederunt me. Marianne-t földi életében körülvették szülei, családtagjai, barátai, tanítványai, kollégái és sok-sok ismerőse. Ő ezekben a kapcsolatokban élt, mert szerették és szerethetett, irányított és irányították, nevethetett és nevetésre deríthetett. Haldokló ember még nem dedikált nekem könyvet, ő ezt tette, ilyen volt. Ha meglátta a másikat, vagy beleszeretett egy szép ügybe, magát elfeledve és felülmúlva csak a másikra figyelt. Most mi is, tőle tanulva, magunkról elfeledkezve érte imádkozunk, hogy Isten írja be nevét az Élők Könyvébe.
Circumdederunt me. Körülvették a szentek. Ágoston és Ambrus, Benedek és Gergely, Márton és Ferenc… Kutatta titkukat, eltanulta lelkiségüket, amit egy-egy korunkbeli jelenséggel érzékletesen kapcsolt össze, és így minket is egészen közel vitt ezekhez a nagy atyákhoz, őket pedig életünk részévé tette. Könyveinek talán ez a legelevenebb ereje. Egy alkalommal megszervezte, hogy a katakombákban misézzek. Lini, Cleti, Clementis, Xysti, Cornelii, Cypriani, Laurentii, Chrysogoni, Ionnis et Pauli, Cosmae et Damiani… recitáltam ott, a sírhelyek mellett felállított oltárnál a római kánon sorait, és megéreztem, ezek a távoli alakok és sorok milyen közeliekké lesznek a misében. Ma is, amikor e részt imádkozom, egybeér számomra az Egyház múltja és jelene. Ezt neki köszönhetem. Subvenite, Sancti Dei, occurrite, Angeli Domini, suscipientes animam eius, offerentes eam in conspectu Altissimi! – Jöjjetek, Isten szentjei, siessetek elébe, Urunk angyalai, fogadjátok az ő lelkét, és vigyétek őt a Fölséges színe elé!
Circumdederunt me gemitus mortis. Fél évvel ezelőtt aztán körülvették őt a halál kínjai. Láttuk, miként fogy el, miközben küzdött az élettel, szembenézett a halállal, lázadt, és korlátait, tehetetlenségét tapasztalva kemény lett. Halála előtt csak egy héttel hívatott, addig tiltakozott. Amikor viszont ezen utolsó találkozás alkalmával meglátott, katonás szólamban kérdezte: Viaticum van nálad? Mondtam: Igen. Majd ugyanígy folytatta: Pár nap múlva meghalok, temess el! Aztán, felvéve a szentségeket, egyik pillanatról a másikra szelíddé lett. Köszönte szülei, nagybátyja és mások jóságát, bocsánatot kért mindenkitől, kifejezte örömét, hogy megismerhetett. Az Eu­charisztia vétele szívébe írta a szentek törvényét: ahhoz, hogy éljünk, mindennap meg kell halnunk önmagunknak, így leszünk a szentek és egymás barátaivá. Barátimnak mondalak titeket – fordul tanítványaihoz szenvedésére készülve Jézus. Éppen ezért ma minket, értelmiségieket, akik a hit és a világ, az Egyház és a történelem egy-egy területével foglalkozunk, Marianne küzdelme azzal a kérdéssel szembesít, vajon amit kutatunk, meglátunk a szent dolgokból vagy azok környezetéből, belénk íródik-e, vagy megmarad csupán külső tényezőnek? A megragadott információ az Eucharisztia vételével egyesítve performációvá, bennünket belülről alakító eseménnyé lesz-e az életünkben? Nálad van-e a Viaticum, élsz-e az úton járók Eledelével?
Kedves testvéreim! Venite, exultemus Domino, mert a feltámadás oldaláról látva megérthetjük, hogy a test sírba helyezése számunkra már nem egy rideg gödör mélye, hanem Krisztus megnyitott oldalának képe, törékeny emberségünknek a végtelen szeretettel való találkozása. Hiszen a sír Krisztus ott nyugvása óta a paradicsom kapuja. És ez a kapu akkor kezdett kitárulni, amikor Krisztus az emberi lelkét az Atyának ajánlotta, mert ő saját magával együtt bennünket is elhelyezett az Atya örök jelenébe. A felajánlott zsengében ugyanis már ott az egész termés, az elsőként feltámadottban az emberiség egésze. Ehhez, azaz a paradicsomi állapothoz vezet vissza és előre a temetési szertartásban a holt anyag, a test és a föld szenteltvízzel való meghintése. A feltámadás ugyanis egy új teremtés: porrá leszünk, hogy semmisségünkből újjáteremtsen minket, kibocsátott Leheletével.
Venite, exultemus Domino, mert ő Marianne-t szeretetével körülvette, és csak ez után engedte, hogy a halál kínjaival is szembenézzen! Örvendezzünk, mert a feltámadás oldaláról nézve tárul fel számunkra igazán az ember életének szépsége, és erről az újszövetségi kilátóhelyről vesszük észre: ahhoz, hogy éljünk, egészen meg kell halnunk önmagunknak, ez vezet el az újjáteremtéshez.
Kedves testvérek! Marianne-ra való emlékezésünket és a Feltámadottba vetett hitünket Damasus pápa sírfelirata, éppen azok a sorok foglalják össze legjobban, amelyeket e jeles kutató és barát által ismerhettünk meg a katakombákról szóló művében:
Az, ki a háborgó tenger sós habjain is járt,
az, ki a földbe vetett, elhalt magot élni teremti,
az, ki megoldani képes volt a halál kötelékét
holtában, s három nap múlva a síri sötétből
újra az élőkhöz szólítani Márta fivérét,
feltámasztja, hiszem, Damasust is majd
a halálból. Ámen.

Blogot indítottak a váci kispapok

Blogot indítottak a váci kispapok

A papnövendékek szeretnék lehetővé tenni az érdeklődők számára, hogy betekintést nyerjenek az életükbe, megismerhessék a papi hivatásra készülőket foglalkoztató kérdéseket, s ezáltal képet kaphassanak a mindennapjaikban jelen lévő örömről, valamint a felmerülő nehézségekről is. Nem titkolt szándékuk a hivatásébresztés és a hivatásgondozás.
Az oldalon az érdeklődők tanúságtételeket, élménybeszámolókat, film-, illetve könyvajánlókat olvashatnak; megtekinthetnek kérdéssorozatokat és az atyák ezekre adott válaszait, valamint egyéb érdekességeket is találhatnak a kispapok életéről.
A blogot a Váci Egyházmegye papnövendékei szerkesztik; mindenki számára elérhető a Facebookon és az Instagramon is.

Forrás: Váci Egyházmegye

Aki legyőzte az anorexiát

Aki legyőzte az anorexiát

Fotó: Merényi Zita

 

Több ezer fiatal hallotta a tanúságtételed a közelmúltbeli eucharisztikus ifjúsági napon, a Forrásponton. Milyen út vezetett eddig?

– Kiskoromban sokat bántottak a külsőm miatt. Ennek következményeként anorexia alakult ki nálam, amelyet hat évvel ezelőtt diagnosztizáltak. A betegséget Isten segítségével és a Pure program (a tudatos életvezetés kialakítását és a nőiesség helyes megélését segítő, fiatal lányoknak szóló, keresztény szellemiségű program – a szerk.) által sikerült leküzdenem. Természetesen jártam terápiára, és nagyon sokat segített a családom is. A tényleges gyógyulásom azonban akkor kezdődött, amikor – bár testileg már épülgettem – lelkileg elértem eddigi életem legnagyobb mélypontját. Akkor Istenhez kiáltottam, és ő válaszolt. Sorra hozta az életembe azokat a megoldásokat és embereket, amelyek és akik által meg tudtam gyógyulni. Ilyenek voltak a családtagjaim, a Pure és a terápiát vezető orvos. Az anorexiából öt év alatt gyógyultam ki, de utána még sokáig nem beszéltem arról, hogy ez történt velem. Pedig megvolt bennem a szándék, csak makacsul azt mondogattam magamnak, hogy senki sem tudná levonni a történetem tanulságait, és valószínűleg nem mondanék semmi újat. Amúgy sem vagyok alkalmas erre, akkor most minek – gondoltam. Néhány hónappal később imádkozni kezdtem azért, hogy hadd legyek só és világosság az emberek életében, mert a barátaim többsége nem ismerte azt az Istent, akivel nekem kapcsolatom volt. Isten azonban egy kicsit másképpen gondolta ezt a dolgot, mint én. Így történt, hogy megkeresett a Pure: leültünk a vezetőkkel beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha a programban részt vevő lányoknak tanúságtételt tartanék arról, amin keresztülmentem. Igent mondtam, bár nagyon féltem. Úgy gondolom, ez mérföldkő volt az életemben: innentől kezdtem el felvállalni, hogy anorexiával küzdöttem és hogy Isten csodát tett az életemben azzal, hogy meggyógyított. A velem történtekről egy éve beszélek nyilvánosan, és fél évvel ezelőtt került fel a tanúságtételem a YouTube-ra, illetve akkor kezdtem el írni az Instagramon is. Rá kellett jönnöm, hogy rengeteg fiatalnak tudtam és tudok segíteni a történetemmel. Ha pedig Istennel képes vagyok erre, akkor miért ne folytatnám? Így jutottunk el a Forráspontig.

A szüleid tudtak arról, hogy gúnyolnak az iskolában?

– Szóltam a szüleimnek, ők pedig próbáltak támpontokat adni, segíteni abban, hogyan kezeljem a csúfolódásokat. Sőt, általános iskolás koromban anyukám még be is ment az iskolába, hogy elbeszélgessen azzal a lánnyal, aki bántott. Ám arra, hogy miként küzdjek meg ezzel lelkileg, sajnos nem tudtak tanácsot adni. Ez a helyzet már szakembert kívánt volna, de sem a szüleim, sem én magam nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a baj. Nem voltam képes kezelni magamban ezt az egészet. A felszínen letudtam a gúnyolódást azzal, hogy nyíltan felvállaltam: „Igen, én duci vagyok, és nincs ezzel semmi gond, ha csúfolsz emiatt, az csak téged minősít.” Ám közben a lelkem mélyén ugyanúgy bántott, amiket mondtak.

Mikor jutottál el odáig, hogy rájöttél, ez így nem mehet tovább?

– Két ilyen pont volt: az egyik a problémám tudatosítása, a másik pedig egy lelki történés. A tudatosítás alatt azt értem, hogy amikor a szüleim úgy látták, már nem tudtak hatni rám, hogy felhagyjak az önrombolással, elvittek pszichológushoz. A szakember szembesített azzal, hogy a tetteimnek következményei is vannak: ha így folytatom, akkor nemcsak családom nem lesz, hanem egészséges életem sem. Megfagyott bennem a vér. Nem is gondoltam volna, hogy az „ártatlan” fogyókúra miatt akár meg is halhatok. Ekkor jutott el a tudatomig az, hogy mit is csinálok igazából.
A fordulat szempontjából a másik meghatározó tényező az volt, amikor sok hónapi terápia után lelkileg is kezdtem érezni, hogy rossz nekem, amit teszek. Ekkor azt mondtam Istennek: nem bírom tovább, hogy két ember beszél a fejemben. Az, aki azt mondja, tovább kell fogynom, még nem tettem le eleget az asztalra, és ebben az állapotban még nem vagyok elég értékes, illetve az, aki már tudja, hogy ez egy betegség, egy olyan probléma, amit meg kell oldani, de tehetetlennek érzi magát. Ezt a két hangot egyszerre hallottam magamban, és egy idő után már nem tudtam hogyan kezelni. Akkor azt mondtam: Istenem, én már nem bírom tovább, de te igen, ezért ezt az egészet a kezedbe akarom adni. Ez volt az a pont, ami után gyökeresen megváltozott az életem.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Pure programmal?

– A programról az anyukám hallott először, és egy barátnőjével elhatározták, hogy indítanak egy Pure-csoportot Újpesten. Tizennégy éves voltam ekkor. Engem is hívtak, anyukám azt mondta, ez pont nekem való. A két év alatt, amíg a program tartott, annyi mindent kaptam, tapasztaltam, és annyira az életem részévé vált a Pure által közvetített élet- és szemléletmód, hogy ott ragadtam mint önkéntes. Úgy gondolom, amit képviselnek, az hatalmas érték a mai világban.

Mit gondolsz, miért nem mer segítséget kérni sok nehéz helyzetben lévő fiatal?

– Azt hiszem, nagyon sokan azonosulnak a problémájukkal, és nem tudnak mit kezdeni vele. Inkább beletörődnek a helyzetükbe, és maguk is azt gondolják például: „én vagyok az osztály lúzere, és ezt is érdemlem, mert nem vagyok értékes, és soha senki nem fog tudni elfogadni engem”. Ennek a hátterében egyébként nagyon gyakran családi okok állnak. Sokan szerintem bele sem gondolnak, hogy kérhetnek és kaphatnak segítséget.

Kihez tudnak segítségért fordulni ilyen helyzetben a fiatalok?

– Akit „csak” piszkálnak az iskolában, az még fel tudja ismerni a problémát, el tud indulni valamerre, például segítséget kérhet az osztályfőnökétől, a szüleitől, az iskolapszichológustól, vagy megkérheti a szüleit, hogy vigyék el egy szakemberhez. Akinél azonban a bántások hatására kialakult egy mentális betegség, az többnyire nincs tudatában annak, hogy mit is csinál, amikor például éhezteti, túlhajtja, esetleg hánytatja magát. Sőt, a következményekkel sem számol. Gyakran nem is maga a beteg az, aki kéri a terápiát, hanem a hozzátartozói.

Meddig egészséges a testünkkel, a külsőnkkel való foglalkozás?

– Meg kell találni az arany középutat, ami a mai világban szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Általában a két szélsőség jelenik meg a nők körében. Vannak, akik azt hiszik, hogy a sok sminktől vagy a kihívó öltözködéstől lesznek igazán értékesek, szépek, elfogadhatók. Mások viszont úgy érzik, az Egyház egyfajta prüdériát vár el tőlük, vagy esetleg úgy vélik, hogy nincs bennük semmi elbűvölő, ezért eszük ágában sincs megmutatni a szépségüket. Pedig Isten pont azért teremtette a nőket, hogy az igazi szépség nyilvánvalóvá váljék a világban. Ha egy nő elfogadja önmagát, és megtalálja az identitását Istenben, azzal rálép az igazi középútra, s így képessé válik arra, hogy jelenlétével Isten szépségét tükrözze. Úgy vélem, addig keressük a szélsőségeket, amíg nem találjuk azt a biztos pontot, ami nem más, mint Isten. A külsőnkkel foglalkozni addig egészséges, amíg az önértékelésünk a helyén van Istenben. Ez akkor szokott félrecsúszni, amikor nincs harmonikus kapcsolatunk sem önmagunkkal, sem Istennel, aki azt mondja: úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Isten számára igenis fontos, hogy mi, nők csinosak legyünk, hogy szépnek érezzük magunkat, mert azok vagyunk! Az ő szépségét közvetítjük a világban.

Imádkozó, cselekvő, bátor lelkiség

Imádkozó, cselekvő, bátor lelkiség

Fotó: Merényi Zita

 

A magyarországi Sant’Egidio közösségek tagjai és barátaik szeptember 29-én a budapest-józsefvárosi templomban Erdő Péter bíborossal ünnepeltek, aki megállapította: „Egyházunknak ma is nagy szüksége van az egész világ felé forduló figyelemre és komoly szeretetre.”
Az ünnepen ott voltak a budapesti, a pécsi, a monori és a győri közösségek tagjai és barátaik. Az a templom, amely minden évben otthont ad a közös karácsonyi ebédnek – ahol az Eucharisztia asztala Jézus születésének ünnepén az irgalmas szeretet asztalává válik, ahol Jézus tanítványai együtt ünnepelnek mindazokkal, akik szegények, és osztoznak a hajlékot kereső Szent Család sorsában –most a barátság ikonjává vált. Szegények és gazdagok, fiatalok és idősek, különféle népekhez és kultúrákhoz tartozók, hajléktalanok, szociális otthonokban élő idősek, a perifériák lakói gyűltek össze az evangélium körül, együtt hallgatták Isten szavát, és hálát adták azért az ötven évért, amelynek során a közösség a szegények barátjaként szebbé, jobbá tette sokak életét. Egy nagy nép ez, amelyben mindenkinek helye van. Ahogyan Ferenc pápa mondta: „Köztetek összekeveredik az, aki szolgál és az, akit szolgálnak… Ki a főszereplő? Mindketten, vagy jobban mondva: az ölelés.”
Ötven évvel ezelőtt indult útjára a Sant’Egidio közösség, amikor 1968. február 7-én az akkor még gimnazista Andrea Riccardi –a közösség alapítója, történész – az evangélium ösztönzésére először ment el barátaival egy római külvárosba, hogy összebarátkozzon az ott élő utcagyerekekkel. A közösség azóta nagyra nőtt, és több mint hetvenöt országban van jelen, Magyarországon 1989 óta.
A szentmisén a közösség pap barátai koncelebráltak. Jelen volt Sára Botond, Józsefváros polgármestere, diplomáciai testületek tagjai, a testvérközösségek, a testvéregyházak és különböző támogató szervezetek képviselői.
A szentmise kezdetén Michels Antal plébános üdvözölte az egybegyűlteket. Erdő Péter bíboros a hálaadó szentmise homíliájában gondolatait az evangéliumi szakasz köré fűzte, amely azt tanítja, hogy Krisztus Egyháza nem zárható földi határok közé. János apostol beszámol a Mesternek arról, hogy valaki Jézus nevében ördögöket űzött, és a tanítványok megtiltották neki ezt, mert nem tartozott a közösségükhöz. Jézus azonban azt válaszolja nekik: ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenünk, az velünk van. Jézus nem helyesli azt a szűkös gondolkodást, amely elutasítja és nem becsüli meg azokat, akik nem tartoznak közénk. A jó mindenütt megjelenhet, a Szentlélek pedig még az egyházi közösség látható határain túl is kifejtheti hatását. A Lélek ajándékát a keresztségben és a bérmálásban kapjuk meg eltörölhetetlenül, ugyanakkor a Szentlélek hatásai az emberi szívekben mutatkoznak meg. Ha elfogadjuk őt, akkor rajtunk keresztül meg tudja újítani a világot – hangsúlyozta beszédében a főpásztor.
A bíboros személyes hangon emlékezett vissza a Sant’Egidio közösséghez fűződő kapcsolatának kezdeteire: negyven évvel ezelőtt, római tanulmányai idején már hallani lehetett egy imádkozó, szegényeket segítő közösségről, később pedig arról is, hogy imádságos összejöveteleket tartanak a Trasteverében, és hogy munkájukkal a szegényeket, a betegeket, a hajléktalanokat és az üldözötteket igyekeznek segíteni. Hozzátette: „Korunk vértanúinak tisztelete és emlékezete is különleges fényben jelent meg ennek a közösségnek a körében. Egyházunknak ma is nagy szüksége van az egész világ felé forduló figyelemre és komoly szeretetre, arra az imádkozó és cselekvő, bátor lelkiségre, amelyet ez a közösség hazánkban is képvisel. VI. Pál pápa szentté avatására készülve az ő lelki örökségének számos értéke fedezhető fel ma is e közösség munkájában.”
Erdő Péter a Sant’Egidio közösségre a Szentlélek kegyelmét kérte, és mindannyiunk számára tisztánlátást és erőt ahhoz, hogy meglássuk, minden emberhez testvéri kötelék fűz bennünket, s felismerjük, milyen nagy érték az, hogy Krisztus tanítványai lehetünk.
A szentmise végén Szőke Péter, a budapesti közösség vezetője köszönetet mondott Erdő Péter bíboros bátorító szavaiért és barátságáért, amellyel az elmúlt évtizedekben a közösséget kísérte. Korunkban nagy a kísértés arra, hogy falakat emeljünk, amelyek elválasztják egymástól az embereket, a népeket. Ám Krisztus közössége nem tűri a földi határokat, nem lehet korlátok közé szorítani. Bár különbözőek vagyunk kor, élethelyzet, nép, kultúra szerint, a szeretet összeköt minket –mondta. Hangsúlyozta, hogy Andrea Riccardi csupán tizennyolc éves volt, amikor 1968-ban, a fiatalság lázadásainak idején útjára indította a közösséget. Vallotta, hogy a világ megváltoztatását magunkon kell kezdenünk, meg kell változtatnunk a szívünket. Lépnünk kell azok felé, akiket kevesen akarnak átölelni, hiszen az evangélium mindenkié!
Erdő Péter a szentmisét követő fogadáson üdvözölte a közösség tagjait, barátait, olyan szegényeket, akiket a közösség évek óta látogat, segít: a hajléktalan Zsoltot, aki elmesélte neki, milyen nagy öröm volt számára, hogy a közösségben megkeresztelkedhetett; a „béke iskolája” gyerekeit, akik lampionokkal üdvözölték a főpásztort; a hazánkban a közösségnek is köszönhetően új életet kezdő pakisztáni keresztény családot; Erzsébetet, a tatárszentgyörgyi roma asszonyt, akinek a 2008–2009-es gyilkosságsorozatban fiát és unokáját is megölték; a hétgyermekes Krisztit, a monori cigánytelep lakóját; a közösség szociális otthonokban élő idős barátait, köztük Kati nénit és Varga Bélát, az idős holokauszt-túlélőt, aki megköszönte a bíborosnak, hogy szavaival küzd a lelkiismeret ébren tartásáért; a közösség fiataljait, akik a béke iskoláiról és a hajléktalanokkal való barátságukról meséltek; valamint Kate-et, aki Nigériából menekült, és most műtősnőként dolgozik egy budapesti kórházban.
A fogadáson részt vett a néhai Schweitzer József főrabbi özvegye, Ágnes és fia, Gábor, valamint a Kapuvári Ízva­dá­szok, akik Rómában, Budapesten és Pécsett barátságból főznek a közösség szegény barátainak a karácsonyi ebédeken.
Erdő Péter a következő szavakkal búcsúzott: „Örülök annak, és megtiszteltetésnek tartom, hogy közös szívvel, együtt gondolkodva írjuk ennek a történelemnek a lapjait. Adja Isten, hogy továbbra is ilyen érző szívvel és a valóságra ennyire nyitottan tudjatok szolgálni és imádkozni. Mert a kettő összetartozik. Az imából és a hitből meríti az ember az erőt ahhoz, hogy a szeretet tanúságtételét, a szeretet szolgálatát adja. Ehhez kérem Isten áldását mindannyiunk számára.”

 

A szeretet átvisz az életen

A szeretet átvisz az életen

Fotó: Merényi

 

Ötven, az egyéves képzést elvégzett résztvevőnek nyújtott át lelkipásztori munkatársi tanúsítványt szeptember 30-án Székely János, a romapasztoráció ügyével megbízott püspök.
­Az idő és a Duna gyönyörű, de kissé feszült vagyok, mert egy nem várt kerülő miatt attól félek, elkésem. Bár úgy tekerek, mint az őrült, valóban így történik. Még sincs baj, mert a mise is csúszik. Amikor óra húsz körül Esztergomban belépek a templomba, éppen vége a nyitóéneknek, és köszöntik Székely Jánost, aki a romapasztoráció megbízottja a püspöki karban, és a lelkipásztori munkatársak tanúsítványainak átadására ideutazott Szombathelyről.
– Ennek a képzésnek a célja a cigányság boldogsága – mondja a püspök. – Az ember akkor boldog, ha ott van, ahová a mennyei Atya helyezte, és szeretni tud.
A prédikáció elején a püspök azt kéri, hogy emelje fel a kezét az, aki részt vett már Cursillón. A templomban levők legalább kétharmada jelentkezik. Később is többször kiderül, hogy a háromnapos lelkigyakorlatok milyen sokak számára jelentettek meghatározó élményt ebben a körben.
A prédikáció arról szól, hogyan lehetünk Jézus apostolai. A legnehezebben meghódítható terület – utal vissza a püspök a cursillós élményekre – mi magunk vagyunk. Mivel senki sem adhatja azt, amije nincsen, előbb le kell győznünk a bűneinket. Ezek ugyanis vadállatok, amelyek felfalnak bennünket, a családunkat, családi boldogságunkat. A püspök Boldog Ceferino életéből vett példákkal mutatja be, melyek az életszentség felé vezető út lépései. Óv az átkozódástól, a pletykálástól, sőt még a káros szenvedélyektől is (a statisztikai adatot idézve, amely szerint a magyar romák 66 százaléka dohányzik). A szentségek gyakori vételére buzdít, és arra, hogy a lelkipásztori munkatársak a családjuk és a barátaik körébe is vigyék el az örömhírt. Jó lenne, ha a következő nemzedékek számára már jobb sors adatna, ezért legalább őket meg kellene óvni a cigarettára való rászokástól, és arra hangolni, hogy ne csak a pénzt, hanem a tudást is nagyra tartsák. És hogy soha ne az erőszakot tekintsék a konfliktusok megoldásának. Fény legyenek a sötétben.
A misén a szendrőládi romák énekelnek, szokás szerint óriási szívvel-erővel, az untig ismert daloknak is új mélységet adva. Úgy imádkoznak és segítenek imádkozni bennünket is, ahogyan a hétköznapokban nem szokott menni. Most, a végén pedig képesek még az eddigieknél is jobban hatni rám. A cigány himnusz közben egyszer csak elemi erővel átjár, mennyi fájdalom, meg nem értettség, kirekesztettség húzódik meg e sorok mögött: „Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ // Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből.” Azt hiszem, ha egyszer igazán megértjük, átérezzük, miről szól ez a dal, nagyon-nagyon megszeretjük és megsajnáljuk a romákat, akiket mi magunk szoktunk megszólni, elítélni. Pedig összetartozunk.
Mise után átvonulunk a Szent Adalbert Központba. Várakozunk a díszteremben, az egyik résztvevő gitározik és énekel: „Több erőt, több szeretetet tőled mindennap.” Aztán Farkas Gábor, a képzés szervezője üdvözli a megjelenteket, és elmondja: idén másodszor adnak át lelkipásztori munkatársi tanúsítványokat, a kimagasló eredménnyel végzetteknek a közösségszervezői fokozatot. Ötven résztvevő végzett, a legtöbben máriapócsiak, kazincbarcikaiak és esztergomiak, de rengeteg más település lakói is vannak köztük.
A kétféle táncbemutató szereplői például Pilismarótról, Dömösről és Piliscsabáról érkeztek. Ezek a produkciók már a korábbi képzés gyümölcsei: lelkes közösségszervezők tanították be őket a gyerekeknek.
Az első tánc valójában inkább pantomim: angyalkának öltözött kislányok mutogatják el a szeretethimnusz részleteit. Egy beleköltött sor ragadja meg a figyelmemet: „A szeretet átvisz az életen.” Különös szó ez az „átvisz”. Mintha azt sugallná: az életen valahogyan át kell jutni, annyira nehéz. Ez szerencsére legtöbbször nem így van, de így is lehet. És biztos, hogy minden ember életének vannak olyan szakaszai – az élet vége is ilyen lehet –, amelyen át kell vinni. Fontos, hogy mindig legyenek körülöttünk olyanok, akik át is visznek, vagy legalábbis segítenek túljutni a legnehezebb pillanatokon.
A piliscsabai kislányok cigány táncot járnak népviseletben – egyszerűen elképesztő az az intelligencia, báj és elegancia, amellyel lépkednek: számomra győzelemként hat minden kétség felett, ami a magyar cigányság jövőjét illeti.
A műsort három résztvevő tanúságtétele követi: ezek a Cursillo, a képzés és az általa megnyitott munkalehetőségek, a közösség szolgálatának új útjai szempontjából a legtanulságosabbak.
Az ünnepségen, a „díszvendégek” között ülve, mégis nagyon csendesen és szerényen részt vett Piliscsaba polgármestere, Farkas András is, aki elkísérte az ottani romákat, és akit a műsorvezető a képzés támogatójaként mutatott be. Kifelé menet megállítom, és elkötelezettségéről kérdezem. Polgármesterként feladatának tartja a közösségépítést, ezért mindig eljár a község kisebbségei, a svábok és a romák rendezvényeire. A cigány táncba is elég szépen beletanult már, mondja kedvesen büszkélkedve. Megszólították az ottani romák, elhívták ide, jó barátság alakult ki köztük, folytatja. Közösségük érdekében nemrég egy alapítvány létrejötténél bábáskodott. Hisz abban, hogy miként a magyarság európai integrációjában ezer éve döntő szerepe volt a kereszténységnek, így lesz ez a cigányság esetében is. Ezért különösen is elkötelezett a roma lelkipásztori munkatársak, közösségszervezők képzése ügyében.

Krisztus felé a Lourdes-i Miasszonyunk szentélyében

Krisztus felé a Lourdes-i Miasszonyunk szentélyében

Fotó: Borsodi Henrietta

 

Az én Lourdes-om a jelenések barlangjában, a grottában kezdődik, szentmisével, didergő virradatban. Ezt követi a Szűzanya lourdes-i szentélyének felfedezése. Szép egység ragyog fel abból, ahogyan a barlang egyszerűsége fölé magasodik a bazilika fensége. Érzem, nem szabad elvesztegetni egyetlen percet sem. Menni kell, átélni, részt venni, ott lenni, jelen lenni. A grottánál soha meg nem szűnő imádságban, a bazilika bármelyik szegletében, a hálatáblák elmondhatatlan rengetegében, a keresztutakon, a körmeneteken. Bekapcsolódni bármely nép szentmiséjébe, „véletlenszerűen”, a szentségimádásokba, a rózsafüzérbe, a latinul énekelt zsolozsmába, megpihenni a réten, a Gave partján. Megszámlálhatatlan nyelven imádkoznak itt, de akit megszólítanak, bárhogy nevezik is, ugyanaz. És általa ugyanahhoz igyekszünk mind­annyian. Per Mariam ad Jesum.
A grottánál, ha éppen nincs szentmise, hosszú sorok kígyóznak, türelmes tömeg, mindenki befelé igyekszik, egy erős vonzásban: ott lenni azon a helyen, ahol százhatvan évvel ezelőtt Lourdes szegény gyermeke a Szűzanyával társalgott. Megérinteni Bernadett barlangjának szikláját. Magam is ezt keresem: az érintést. Hiszen elég csak megérinteni az Úr ruhája szegélyét, és… – tudjuk, hogy ennyi elég. Talán azt reméljük, a szent helyen ez is könnyebb. Odavisszük a Szűzanyához azokat, akiket szeretünk, akiket féltünk, akiket hordozunk. Kinek nincs szeretett betege, akit fizikailag nem tud elvinni magával, mégis le akarja tenni a Szent Szűz lábai elé, oltalmába helyezni? Hogy ő, a hathatós közbenjáró elvigye Fiához. Ő, aki kieszközölte az első csodát azon a menyegzőn, kétezer évvel ezelőtt. Nem lehet véletlen: ez a jelenet fogad az alsó, a rózsafüzérről elnevezett bazilika központi mozaikképén. Marko Ivan Rupnik atya figuráinak arcát nézve halljuk az Úr szavait: „Még nem jött el az én órám”, és a választ, ami már a szolgáknak szól – nekünk, mindenkori szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit mond.” Igen, pontosan így. Per Mariam ad Jesum.
Tudom most már, hogy ezért jöttem. Megtenni, amit mond. Keresni itt is az Akaratot, és befogadni, elfogadni. Tanulni a ráhagyatkozást és a szívbe vésni örökre, hogy az Úr azt mondta, aki követni akarja őt, annak szeretnie kell a keresztet. A betegek, akik oly sokan jönnek ide – van-e még ilyen hely a világon? –, ők is ezt teszik. „Lourdes-ban ad találkozót a kegyelem a szenvedő testeknek – írja François Mauriac. – Az már magában véve sok, hogy eljöttek, ez a hitnek első megmozdulása: Minden lehetséges a hívőnek… Hiszek, Uram, de segíts az én hitetlenségemen…” Itt egy kis időre letehetjük sok nehéz terhünket. Mária lábainál az Élet Urára emeljük tekintetünket. Per Mariam ad Jesum.
A betegek körmenete szentségimádással kezdődik, aztán az Oltáriszentséggel kísérik egymást mindennap a téren, a Szent Szűz szobra körül. Mauriac mondja: „A Szűz sohasem szűnik meg nekünk adni Fiát. A világ egyetlen helyén sincs a Fiúnak szebb diadalmenete, mint Mária városában. A földkerekségnek ez az egyetlen pontja, ahol úgy szoronganak körülötte a betegek, mint földi életében, ahol úgy könyörögnek, s úgy szeretik őt, ugyanazokkal a kiáltásokkal, mint akkor.” Ez a betegek találkozása az Úrral, a Szűzanya által. Ismét csak: per Mariam ad Jesum.
A bazilika két oldalán két különböző keresztút. Az egyik hegyi úton vezet, életnagyságú szoborcsoportok között, a másikon fehér márványtömbökbe alkotott arcok és tekintetetek hívnak a passió jelenébe. A hegyi út végén, mielőtt visszaérnénk a bazilikához, barlangba érkezünk. Egy másik, nagyon csöndes barlangba: elveszített gyermekekért és a családokért kérhetők itt imák. A legnagyobb földi fájdalom enyhítésén munkálkodnak azok, akik imáikban hordozzák a papírra vetett neveket és történeteket. A Fájdalmas Anyához csatlakoznak, aki karjaiban tartotta halott gyermekét, vele viszik Krisztushoz a megtört családokat. Per Mariam ad Jesum.
Hogy mi Lourdes tulajdonképpen? Imádság és egység. Itt nincsenek idegenek, csak testvérek vannak, egy a hitünk és a reményünk. Hány nyelven szólal meg minden este egyszerre a Credo! Az ima és a liturgia otthonossága és ereje szorosan összeköt. Pilinszky szavaival: „Hogy milyen ez a nép, a zarándokhelyek népe? Itt is, és most is: bűnök és erények szoronganak egy emberként az ima erejével visszaszerzett közösség realitásában. Ez a válogatás nélküli találkozás, hogy így vagy úgy, de mindenképpen egy test vagyunk Jézusban, ez a kegyhelyek legfőbb vigasztalása.” Itt, Lourdes-ban az Isten Anyja ad találkozót gyermekeinek. A Massa­biel­le-ben, kiválasztott helyén, amely disznók itatóhelye volt egykor, de az Ég rendeléséből áldott barlanggá lett, ahonnan az örökkévalóság fénye és az imádság ereje árad a világra. Ezt ajándékozza a Szűzanya Szent Fiának, így vonzza hozzá a zarándok emberiséget. Per Mariam ad Jesum.
Az imádság erejét, örömét és békéjét, amit itt átélünk, nem lehet szavakkal kifejezni. Nem is lehet otthagyni ezt a szentélyt. Mikor a gyertyás körmenet végén véget ér a Salve Regina, és felhangzik a kétszeri kiáltás: Notre-Dame de Lourdes!, és elhangzik ezer nyelven a felelet: Imádkozz értünk!, már szinte éjszaka van. És mégsem lehet elszakadni a helytől, ez a különös vonzás nem ereszt. Sokan érzik így. A végeláthatatlan sor ismét feláll a grottánál, padjaiban nincs üres ülőhely. Újrakezdődik a rózsafüzér, majd szentmise, majd szentségimádás. „A Grotta nagy szív, mely nem szűnik meg dobogni soha. Lourdes elalszik (…) de szíve virraszt.” A grotta, ahol pontosan százhatvan évvel ezelőtt „a gyermek Ber­nadette egy februári napon nagy szélzúgást hallott, és felemelte szemeit…” Talán mégis elérem, talán mégis megérinthetem az Úr ruhája szegélyét itt, ezen a helyen.
Mária által.

Rózsaeső

Rózsaeső

Fotó: Lambert Attila

 

Kis Szent Teréz magához vonzza az embereket, és a világ legkülönbözőbb országaiban tölti meg a templomokat. Vonzó a bölcsessége, a hite, a feltétlen bizalma, az életöröme, a szentségnek az az eredeti, mégis nagyon egyszerű „kis útja”, amely szerinte minden ember számára járható. 1997-ben, egyházdoktorrá avatása alkalmából Szent II. János Pál pápa így foglalta össze Teréz tanításának lényegét: „Élete során Teréz új világosságokat, rejtett és titokzatos értelmeket fedezett fel, s az isteni Mestertől megkapta »a Szeretet tudományát«, melyet írásaiban nagy eredetiséggel mutatott be.”
Idén két egymást követő napon, szeptember 29-én és 30-án is megtartották a Rózsaeső imaestet az Örökimádás templomban. A kicsinek éppen nem mondható templomtér kétszer is teljesen megtelt. Miért az elnevezés: Rózsaeső imaest? Nem sokkal halála előtt Teréz így vigasztalta nővértársait: „Mennyországomat azzal fogom tölteni, hogy jót teszek a földön… meglátjátok, olyan lesz, mint egy rózsaeső.”
A Nyolc Boldogság közösség karizmájának egyik alappillére a Kár­mel lelkisége, és Kis Szent Terézt lelki mesterüknek tartják. 1992-ben, Lisieux-ben, a közösség lelkigyakorlatán az egyik testvér azt javasolta, hogy fogják szaván Terézt. Arra hívták meg a jelenlevőket, hogy ott, helyben írjanak levelet Teréznek, s így kérjék közbenjárását a legkülönfélébb szándékaikért. A tapasztalt kegyelmek hatására a Rózsaeső imaestek gyorsan terjedni kezdtek a világ legkülönbözőbb pontjain. Magyarországon 1996 óta szervezik meg ezt az ünnepi eseményt. A programban mindig szerepel előadás Teréz lelkiségéről, tanúságtétel az imameghallgatásokról, levélírás és nagyon sok ének Teréz megzenésített verseivel, szövegeivel.
Idén az Örökimádás templomban Nagy Bálint jezsuita szerzetes pap volt a szombati ünnepi szentmise főcelebránsa, az imaesteken pedig Versegi Beáta-Mária nővér tartott előadást arról, miként élte Teréz „a szeretet tudományát”. A hegedűs hasonlatával élve: Teréz is négy húron tudott játszani, a szeretet valamennyi húrján. E négy húr a jegyesi, az anyai, a gyermeki és a testvéri szereteté. Ezek a képességek valamennyi emberi szív sajátjai, élethelyzettől és életállapottól függetlenül. Ám amint a hangszer húrjait is naponta fel kell hangolni ahhoz, hogy harmonikus dallamok szülessenek, ugyanígy kell tenni a szeretet húrjaival is.
A jegyesi szeretet húrja a szeretetnek azt a tónusát szólaltatja meg, amely a „szeretet beteljesedésére vágyakozik”. Ahhoz, hogy ez tisztán szóljon, újra és újra Isten örök, végtelen és feltétlen szeretetéhez érdemes hangolnunk.
Az anyai/atyai szeretet húrja az életadás megnyilvánulásában bontakozik ki: olyan viszonyulásokban, ahol az élet növekedését segítjük egy másik személyben.
A gyermeki szeretet húrja a bizalomban, a ráhagyatkozásban szólal meg. A testvéri szeretet húrja pedig a mások örömének, javának keresésében hangzik fel. E szeretet, Teréz megfogalmazásában, „mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngeségeiken, hogy épülünk legcsekélyebb erényeiken”.
Teréz kitette magát a szeretet vonzásának, emberi szeretetképességeinek teljes skáláját megélte. Lelki realizmusát, erejét és derűjét ebből nyerte. Így fogalmaz: „A lángra lobbant lélek nem mond le arról, hogy vágyakozzék szeretetének jogos jutalmára. Éppen ennek a jutalomnak a reményében szeret, másként nem is lenne őszinte a szeretete. A szeretet jutalma pedig a szeretet.”

Forrás: Nyolc Boldogság közösség

Határon átguruló segítség a Katolikus Karitásztól

Határon átguruló segítség a Katolikus Karitásztól

Fotó: Vermes Tibor

 

Németországi jószolgálati nagykövetének segítségével a karitatív szervezet már második alkalommal juttat el kerékpárokat határon túli magyar családoknak. Ezúttal Beregszászra és a Rahói járásban lévő Gyertyánligetre kerültek a biciklik.
A Rákóczi Szövetség szervezésében fiatalok kerekeztek át a határon szeptember 28-án, pénteken kora délután. Ötven diák szállt fel az ajándék kerékpárokra Beregsurányban, ahonnan Zagyva Richárd, a Katolikus Karitász országos igazgatóhelyettese és Klaus Höhn németországi jószolgálati nagykövet vezetésével keltek át a határon. A mintegy tíz kilométer megtétele után a beregszászi római katolikus plébánián a kerékpárok egy részét magyar diákoknak adták át. A többi járművet innen szállítják majd tovább a településen, illetve Gyertyánligeten élő családokhoz.
Gyertyánligeten közismerten rossz minőségűek az utak, így gépjárművel igen nehéz a közlekedés. A legtöbben ezért gyalogosan vagy biciklivel járnak a településen.
Érkezéskor Écsy Gábor köszönetet mondott a Rákóczi Szövetségnek, a diákoknak és kísérőtanáraiknak: „Egy nemes cél részesei voltatok. Ezzel az akcióval ötven olyan magyar gyermeknek tudunk örömet szerezni és segítséget nyújtani, akik nehéz körülmények között élnek itt, Kárpátalján. Ma azt is megmutattátok, hogy jót tenni sokféleképpen lehet” – fogalmazott a szervezet országos igazgatója.
A Katolikus Karitász hosszú évek óta segíti a határon túl élő magyar lakosságot szociális támogatásokkal, adományokkal, kórházi eszközökkel és az Orvosmisszió által biztosított egészségügyi ellátással.

Forrás: Katolikus Karitász