Embertárs

Isten szeretetéből élet fakad

Isten szeretetéből élet fakad

Fotó: Loósz Róbert

 

Alsószentmárton a Pécsi Egyházmegye egyik legdélebben fekvő települése. A magyar–horvát határ közelében fekvő falu eredetileg főként délszláv származású lakosai a XX. század utolsó évtizedeire elvándoroltak, helyükre pedig – az addig a település határain kívül élő – cigány lakosság költözött. Alsószentmárton így már a 80-as évekre etnikailag homogén, kizárólag romák lakta településsé vált.
A Pécsi Egyházmegye tartja fenn a faluban működő Szent Márton Óvodát, amely idén ünnepli alapításának huszadik évfordulóját. Az intézmény 1998-as létrejöttének körülményeiről Jovánovics Ágnes vezető elmondta: indításának gondolata abból táplálkozott, hogy látták, a roma származású gyermekek az állami köznevelési intézményekben számos nehézséggel találkoznak, amelyek nagy része a nyelvhasználatból fakad. Az alsószentmártoni családok többsége ugyanis a beás nyelv muncsán nyelvjárását beszéli, így a gyermekek anyanyelve nem a magyar. Az óvodapedagógus a helyi plébánossal, Lankó Józseffel együttműködve és Mayer Mihály akkori pécsi megyéspüspök támogatásával létrehozta az egyházi fenntartású Szent Márton Óvodát, ahol az elmúlt húsz évben számos gyermek részesült nevelésben a számára megszokott kétnyelvű környezetben, intézményi keretek között. A jubileumi ünnepségen – amelyen részt vett Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök is – Udvardy György megáldotta a máriagyűdi kegyszobor másolatát, amelyet az óvodában helyeztek el. A főpásztor hangsúlyozta, a szobor arra emlékeztet, hogy életünket, mindennapjainkat a Boldogságos Szűzanya oltalma alatt akarjuk élni. A megyéspüspök arra biztatta a gyermekeket, a szülőket és az óvoda dolgozóit, hogy forduljanak bizalommal a Szűzanyához, bátran érintsék meg a szobrot az óvodába érkezéskor és távozáskor.
A pécsi megyéspüspök az intézmény udvarán bemutatott szentmisén a szeretet fontosságát hangsúlyozta. Mint mondta, az istenismeretre is a szeretet vezet, hiszen amikor szeretettel fordulunk egymás felé, amikor a másik ember javát akarjuk, akkor felismerjük, hogy Isten szeret bennünket, és jót akar nekünk. Az Atya szeretetének ismeretéből pedig élet fakad.
Ez a krisztusi szándék vezérelte az óvoda alapítóit, valamint mindenkit, aki az elmúlt húsz évben azon fáradozott, hogy az idejáró gyermekek is felismerjék: Isten szereti őket, irgalmas Atya. Udvardy György hozzátette: „Hisszük, hogy aki megtapasztalta Isten jóságát, az sokkal inkább helyt tud állni az életben, mintha nem hallott volna Istenről, és nem ismerné a parancsait.”

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Szent Vendelre emlékeztek Göllén

Szent Vendelre emlékeztek Göllén

Fotó: Bodó Imre

 

Megemlékező szentmisét tartottak a göllei temetőben, az 1788-ban épült Szent Vendel-kápolnánál, október 20-án délelőtt. A szertartás főcelebránsa Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök volt, akivel régi jó kapcsolatokat ápolok. Amikor felkértem a liturgia megtartására, a következőt mondta: „Fekete István szülőfalujáról van szó, vállalom!” Az ünnepi szentmisén a házigazda Szalai Jeremiás göllei prépost, plébános volt, aki köszöntötte a püspököt és a göllei, fonói, kisgyaláni, dombóvári és kaposvári zarándokokat. Jelen volt Németh Antal dombó­vári és Bartha Zsolt szakcsi plébános is. Ebben a kápolnában püspök és ennyi pap valószínűleg még soha nem misézett. A kápolna az 1760 és 1798 között Göllén szolgáló Kalló Antal plébános idejében épült. Latin nyelvű historia domusát a plébánián őrzik.
Mayer Mihály püspök többek között arról beszélt, hogy a mai kor párhuzamot von két szent, Vendel és Ferenc között. Ám nekünk nem ezt kell tennünk, hanem a tartalmat keresnünk – mondta, majd így folytatta: „A teremtett világ romlatlanságáért könyörgünk. Szent Vendel az embernek Istenhez fűződő belső viszonyát tárja elénk. Miként kell válaszolnunk Isten nagylelkűségére? Úgy, hogy értékeinket nem a külső emberi mérce igazítja, a pénz, a gazdagság, a hatalom és az elismerés. Isten szeretetének mérlegén vagyunk. E szeretet alakít, gazdagít bennünket, és ezáltal békességben, megelégedettségben, rivalizálás nélkül élhetünk.”
Miként bizonyítja ezt Szent Vendel? – tette fel a kérdést a szentmise szónoka, majd válaszként röviden ismertette Szent Vendel életét: – Neve – Wendelin, Wandelu, Wánderer, Pilger – az jelenti: természetjáró, zarándok. Egy XIII. századi legenda szerint ír–skót királyfi volt, aki frankok földjére ment, Trierbe. Ott is halt meg Trier közelében, 617-ben. Remeteéletet élt. Vendel tehát elhagyta apját, anyját, hazáját, a rá váró koronát, magára öltötte a zarándokok köntösét, és Isten szolgálatába állt. Úgy gondolta, hogy e hívás Isten akarata. Kezdetben disznókat, később marhákat, végül juhokat őrzött. Egy alkalommal a botját a földbe szúrva vizet fakasztott, mely gyógyító erejű volt az emberek és az állatok számára egyaránt.
Vendel tiszteletére sok kápolna és templom épült. Magyarországon negyvenkettő, de ez a szám nem teljes. A hivatalos felsorolásból a göllei kápolna is hiányzik, amely 1788-ban, kétszázharminc évvel ezelőtt épült. Szent Vendel napja Göllén fogadalmi ünnep. Az itt élő emberek ugyanis az 1754-es dél-dunántúli nagy marhavész idején fogadalmat tettek, s 1760-ban fogadalmi keresztet állítottak, amely a mai napig is itt áll a kápolna előtt – mondta el beszédében Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök.
Azt is hangsúlyozta, hogy elődeink az állatokat nem kedvtelésből tartották, s nem is csak igavonóként használták, hanem az állat volt a megélhetésük alapja. Fekete Istvánról szólva úgy fogalmazott: A táj, az erdő, a különböző állatok megszemélyesítő elbeszélését Gölle szülötte írta le a legpontosabban. Bányász István szavaival: „Elszórta a természet szeretetének jeleit a könyvek lapjai közé, mint a gyöngyöt.” Fekete István pedig így írt a templomról: „Ha valakinek, hát az írónak kell tudnia, hogy nem az a fontos, miből van a templom, hanem az a fontos, hogyan imádkoznak benne.”
A püspök arról is beszélt, milyen fontosnak tartja, hogy az emberek megőrizzék a hagyomány gyökereinek egészségét. Mint mondta, örül annak, hogy ilyen sokan eljöttek a göllei temetőbe, s biztos abban, hogy az elődök tisztelete, az állatok és a természet szeretete hozta el a zarándokokat a megemlékező szentmisére. Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök a következő szavakkal zárta szentbeszédét: „Szent Vendel közbenjárása és a gölleiek fogadalma segítse a jelenlévőket abban, hogy a teremtett világ harmóniája biztonságot nyújtson az emberi élet küzdelmeiben!”
A szentmise a Téged kérünk esedezve kezdetű Szent Vendel-énekkel zárult. A megem­lékezésen az Alcsútdobozról érkezett Mészáros János Elek magánénekes egyebek mellett az Ave Maria egyházi éneket adta elő. A szentmise után a püspök és a vendégek felkeresték a nagy magyar író, Fekete István és felesége sírját.

Az elvesztett szavak

Az elvesztett szavak

Fotó: Borsodi Heni

 

Mikor emberi szem nem látja, mikor csak az örökmécses fénye világít, csodálatos dolgok történnek a kapuvári nagytemplomban. Különös kis társaság gyűlik össze: egy galamb és egy hal száll le a mennyezeti freskókról, és a szószék alatt várják barátaikat, a liliomot és a rózsát. Megmozdulnak a szobrok és a freskók szentjei, angyalai, és semmi sem lehetetlen. Így történhet, hogy a halnak nincs szüksége vízre, elég neki a levegő, abban ficánkol, a virágok lépkednek, a katicabogár angyalokkal társalog. Mert majd elfelejtem, ehhez a valóban különös társasághoz egy kis katicabogár is tartozik. Ő nem a képekből kilépve kelt életre, hanem a kinti világból került a templomba, már maga sem tudná elmondani, hogyan és mikor, olyan régen volt, aztán itt maradt, itt, ahol nem volt határa az örömnek.
Egyszer azonban történt valami. A liliom meglátta magát a szentelt víz tükrében, és szépsége miatt elkezdte különbnek tartani magát, bizony, még a rózsánál is. A galamb féltékeny és türelmetlen lett, főleg a halacskára haragudott, mert az szívesebben játszott a mindig szelíd és csöndes katicával, mint vele. A rózsa naphosszat csak magával foglalkozott, töviseit növesztgette, így akart bosszút állni a gőgös liliomon. A katica nem volt elég bátor, nem tudott békét teremteni. Beférkőzött a barátok közé a széthúzás és a szeretetlenség gonosz szelleme.
Szegény kis katica már azon gondolkodott, hogy itt hagyja a templomot, és új otthont, új barátokat keres magának. De előbb még az oltár felé indult, hogy elbúcsúzzon Annától, Joachimtól és a lányuktól, Máriától. Szerette Anna és Joachim jóságos szemeit, gyermekükre vetett vigyázó tekintetüket. Azt, ahogy készítették őt élete legnagyobb döntésére. Szerette Mária aranyhaját, és az oltár cirádáit, az oszlopfőket, a faragott díszítéseket, barázdákat is nagyon szerette, mint hegyek, völgyek, szakadékok, olyanok voltak a számára.
Mikor a Szent Anna ölében lévő könyvhöz érkezett, rémülten kiáltott fel a kis katica: – Eltűnt! – Mi tűnt el, katica? – kérdezte a galamb, és odaszállt a tabernákulum keresztjére, hogy közelebbről megnézze magának a dolgot. – Az írás a könyvből. – És valóban, a galamb sem látta a betűket. A többiek is mind odasereglettek közben, de se a liliom, se a rózsa, se a hal nem láttak semmit. Valami nagyon fontos volt beleírva abba a könyvbe, ezt mindenki tudta, de senki sem tudott visszaemlékezni rá. Sötét árnyék borult a fehér lapokra.
Nagy zűrzavar keletkezett, kétségbeesésükben ide-oda cikáztak, röpültek, a liliom és a rózsa gazdáikhoz, Józsefhez, Antalhoz, Alajoshoz, Erzsébethez és Terézhez menekültek tanácstalanul. A templom szentjei és angyalai nem tudták mire vélni a felfordulást, mind a szentélybe gyűltek. Ott volt a Keresztelő, Mihály, István király, a vértanú győri püspök, ott Vendel, Rita, Goretti Mária, az evangélisták, Pál apostol, a hitetlen Tamás és az em­mauszi tanítványok, még az Árpád-házi szentek is lejöttek az üvegablakokról, Veronika és Cirenei Simon is odasiettek a keresztút képeiről. Egyedül a Szűzanya maradt a helyén.
Újra a katica szólalt meg: – Segítsetek nekünk, nem látjuk, mi van a könyvbe írva! – Fölséges király, te bölcs vagy, és nagy tudású, segíts nekünk! – kérte a galamb. – Püspök atyánk, te életedet adtad az emberekért, te tudod a titkot! Segíts, hogy mi is emlékezzünk rá! – kérte a liliom. – Antal, te nagy szónok, segíts, te mindig megtalálod a szavakat! – könyörgött a hal. A szentek azonban, bár valóban tudták a titkot, nem mondhatták ki, valami megbénította a nyelvüket. Csak Szent József szólhatott: – Hiszen ott vannak a szavak a könyvben most is, miért nem látjátok? Ha nem tudjátok elolvasni, mi nem segíthetünk. Földi életünkben megtettünk mindent, amit meg kellett tennünk, és kimondtunk minden szót, amit ki kellett mondanunk. Nem tehetünk ahhoz hozzá semmit.
A galamb fölrepült a karzatra, és az orgona sípjai körül gyülekező népviseletes sokaságot szólongatta: – Oly régóta őrzitek ezt a templomot ti is, mégse mondja ki közületek egy sem a szavakat? – Azok csak a fejüket ingatták, az orgona pedig szomorúan búgott.
A rózsa a Szűzanyát kérlelte, azonban ő se mondhatta ki helyettük a szavakat, csak magasba emelte a szentolvasóját. Jézus tovább búsult kint, a templom mellett, az oszlop tetején, mert nemcsak ez a kis társaság, de az emberek is elfelejtették azt az egyszerű igazságot, ami a könyvben állt.
A galamb, a hal, a katica és a virágok nem is szomorúak voltak már, hanem dühösek, egymásra mutogattak, mindegyikük a másikat hibáztatta, amiért nem jegyezte meg a szavakat. A szentek és az angyalok szomorúan néztek rájuk, kezdték elveszteni a reményt.
Ekkor azonban történt valami. Kinyílt a templom ajtaja, és egy kislány táncolt be rajta. Fehér ruhában volt, hosszú copfjai röpködtek a hátán, és csengő hangon énekelt. A szentek mosolyogva figyelték, a kis állatok és a virágok, akik villámgyorsan behúzódtak a padok védelmébe, előmerészkedtek, látva, hogy a lányka nem torpan meg, még csak nem is csodálkozik ennyi csoda láttán. Kérlelni kezdték: – Mondd meg nekünk, mondd ki a szavakat, ha te tudod a titkot! – A szeretet dönt el mindent helyettünk – kiáltotta a kislány.
Ebben a pillanatban az ablakokon hirtelen betört a fény, szétáradt, és az egész templom ragyogni kezdett, de a legjobban a tabernákulum, valósággal lángba borult. S ahogy fénye az oltárképre sugárzott, Szent Anna könyvében is ragyogni kezdtek a betűk, az áhított mondat: A szeretet dönt el mindent helyettünk.
A kislány kacagott, és vele nevettek új barátai is. Visszatért a fény, a szívükbe is, most, hogy végre visszakapták a szavakat, amelyek annyira hiányoztak az életükből. Egy hús-vér angyal, egy bátor, nyíltszívű gyerek adta vissza nekik ezt a tudást. Bocsánatot kértek egymástól, és szorosan megölelték egymást.
A Szűzanya letörölte a könnyeit, és mosolyogni kezdett gyermeke virágos ágyacskája felett: – Értitek végre? Ennyire egyszerű. Nem a könyvből tűntek el a szavak, hanem a szívetekben homályosultak el, mert nem vigyáztatok a szeretetre. A szeretet az igazi kincs. Vigyázzatok rá! Engedjétek, hogy a szeretet irányítsa az életeteket!
Úgy láttam, Krisztus sem búsult tovább a templom mellett. Ha arra jártok, nézzétek meg, mosolyog-e. Vagy talán újra fekete árnyék borult azóta a Szent Anna könyvébe vésett szavakra?

 

Közösség és felelősségvállalás

Közösség és felelősségvállalás

Jubileumi évük során a Boldogasszony Iskolanővérek szeretnék iskoláik diákjait közelebb hozni egymáshoz, ezért mindegyik intézmény vállalta, hogy az év során házigazdája lesz egy-egy olyan programnak, amelyen megmutathatják értékeiket, és amely lehetőséget teremt arra, hogy a rend más iskoláinak diákjait vendégül lássák. Az első ilyen alkalom a diákönkormányzatok találkozója volt.
Elsőként Fehérpataky Balázs, a gimnázium igazgatója, DÖK-mentortanár ismertette a nap programját, majd Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő köszöntötte a diákönkormányzatok tagjait és tanáraikat. Elmondta, hogy a rendalapító, Boldog Terézia anya is felelősséget vállalt diáktársaiért, mikor náluk alig idősebben, tizenkét évesen, tanár híján tanítani kezdte őket. Emiatt az örökség miatt érzik fontosnak az iskolanővérek, hogy diákjaik közösségük aktív részeseivé váljanak. Rubovszky Rita, a Patrona főigazgatója köszöntőjében elmondta: munkatársaival mindig arra törekedtek, hogy vonzó, korszerű, de a hagyományaira büszke közösséget hozzanak létre, és ebben különösen nagy segítségükre volt a formálódó Patrona DÖK.
Az egyes iskolák diákönkormányzatainak is alkalmuk nyílt a rövid bemutatkozásra: szervezeti felépítésükről, a választások módjáról, feladataikról, terveikről ismertettek részleteket. Mindebből kiderült, hogy az iskolák közösségi életének szervezésén túl mindenütt hangsúlyt kap a felelősségvállalás a tágabb környezetünkért. A diákok rendszeresen csatlakoznak olyan kezdeményezésekhez, mint a Teremtés Hete vagy a 72 óra kompromisszum nélkül. A házigazda Patrona DÖK bemutatkozását Rubovszky Rita előadása követte, Társadalmi felelősségvállalás és a diákönkormányzat mint az aktív felelős felnőtt élet gyakorlópályája címmel. A főigazgató hangsúlyozta a közösség jelentőségét hivatalos és magánéletünkben egyaránt, s megnevezte, melyek a civil társadalom életének nélkülözhetetlen összetevői: a töltekezés, az építkezés, a felelősségvállalás. Példákat hozott arra, amikor a múltban egy-egy neves intézményben összekovácsolódott öregdiák-közösség képes volt sorsfordító változást elérni a helyi vagy akár a nagyobb közösség életében, és kifejezte reményét, hogy a mai diákönkormányzatok tagjaiban is sikerül elültetni ennek magvait.
A diákok ezután csoportokat alakítottak, és a patronások irányításával a diákönkormányzatok munkáját és a diákközösség életét érintő témákat vitattak meg. A napot késői ebéd, majd a vidéki vendégek számára múzeumlátogatás zárta.

Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek

Legyőzni önmagunkat a szeretet jegyében

Legyőzni önmagunkat a szeretet jegyében

Fotó: Merényi Zita

 

Milyen feladatai vannak a nemzeti team házaspárjának?

Simon Béla: A Házas Hétvége nemzeti irányítása világszerte úgy történik, hogy az országokon belül minden közösségnek van egy választott teamvezetése, amely egy házaspárból és egy papból áll. A magyar Házas Hétvégének 2016 júniusa óta Thorday Attila atya és mi ketten vagyunk a nemzeti felelősei. A megbízatásunk három évre szól.
Simon Juli: A házaspárt a közösség választja meg, a lelkipásztor atyát pedig a házaspár hívja meg. A hazai nemzeti team feladata, hogy összefogja a magyar Házas Hétvége közösséget, amely hála Istennek nagy létszámú. Ezernyolcszáz körüli az aktív párok száma. A mozgalom felöleli az egész Kárpát-medencét, mintegy száz pap kapcsolódik hozzánk. Az elmúlt harmincnégy évben több mint nyolcezer házaspár vett részt a házas­hét­végés programokon. Külföldi viszonylatban is mi képviseljük a közösséget. Az Európa tizenhárom országában jelen lévő lelkiségi mozgalom vezetősége, a nemzeti felelősöket összefogó Európai Tanács évente három találkozót rendez a tagországokban. Októberben éppen Magyarország adott otthont ennek a rendezvénynek. A nemzetközi találkozókon a házassággal, a családdal kapcsolatos különösen aktuális témákat vitatjuk meg.

Melyek ezek?

S. B.: Az új európai vezetés mandátuma egy évvel ezelőtt kezdődött. A nemzeti felelősök által az előző időszakokban összegyűjtött kérdések, problémák mentén kialakítottak egy hosszú távú tervet, Világítótorony – 2033 címmel. A jelenlegi vezetők megbízatása három évre szól, de amikor álmodunk, célokat tűzünk magunk elé, akkor messzire előretekintve gondolkozunk arról, hogy milyennek is szeretnénk látni Európában a családokat, a házasságokat. 2033 Jézus Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és menny­­be­menetelének a kétezredik évfordulója, s abban az évben lesz 65 éves a világméretű Házas Hétvége mozgalom. A címben szereplő „világítótorony” kifejezés pedig arra emlékeztet bennünket, hogy napjainkban, a XXI. század második évtizedében „cseppfolyós” társadalomban élünk. Az individualista eszmék széles körben elterjedtek, előtérbe kerültek az önző, egyéni érdekek, s ezzel párhuzamosan csökkent a házasságkötések száma. Egyre kevesebben köteleződnek el akár a házasság szentsége, akár a papság mellett. Hogyan lehetünk mi világítótorony, hogyan tudunk fényt vinni ebbe a világba? Úgy, hogy nem zárkózunk be az elefántcsonttoronyba, mondván, csináljon a világ, amit akar, mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nem siránkozunk, hogy lehetetlenség ebben a világban élni, mert egy bezárkózó közösség mindig halálra van ítélve. De nem is fölényeskedünk, erkölcsi fensőbbségünket éreztetve a világgal, mert ez csak elriasztaná az embereket. Ehelyett inkább szeretnénk megmutatni a világnak a pünkösdi magatartást – erről tanácskoztunk Esztergomban. Amikor Jézus meghalt, az apostolok siratták őt, és elbátortalanodtak, aggodalmaskodtak, nem tudták elképzelni, hogy mi lesz most velük. Amikor viszont megkapták a Szentlelket, óriási erővel láttak neki küldetésüknek, hívták és maguk mellé állították az embereket. Mi is ezt szeretnénk tenni, házaspárokként misszionáriusoknak lenni ebben a mai világban, ahol az emberek nagy többsége nem jár templomba, távol áll a hittől és Istentől is. Ezért nekünk úgy kell megszólítanunk őket, hogy kimegyünk a templom falai közül. Szóba elegyedünk, közvetlen hangon kapcsolatot létesítünk velük, s megpróbálunk hidat építeni a világ és a há­zas­hét­végés közösségek között. Nagyon fontos az is, hogy kineveljük az utódainkat, mert utánpótlás nélkül egyetlen közösség sem működhet hosszú távon.
S. J.: A világ felé való nyitás nem egyszerű, és minden ország számára mást és mást jelent. Nyugat-Európában már vannak olyan közösségek – az angol, a belga, a holland is ilyen –, amelyek kénytelenek voltak feladni azt az elvet, hogy csak a szentségi házasságban élőket szólítsák meg. Az az oka, hogy ezekben az országokban rendkívül alacsony a szentségi kapcsolatban élők száma. Nálunk még, hála Istennek, nem ez a helyzet.
S. B.: A magyar nagyon élő közösség, a középgeneráció mellett jelen vannak köztünk a lelkes fiatal párok is. Ezért úgy gondolom, hogy mi valóban világítótorony lehetünk a Nyugat-Európában már sokkal inkább liberalizálódott közösségek számára is. A mostani találkozón a külföldről érkezett házaspárok el voltak ragadtatva attól, hogy milyen sok, több mint háromszáz házaspár és tizenöt atya volt jelen Magyarországról, Erdélyből, a Vajdaságból és a Felvidékről.

Hogyan jutnak el a szentségi házasságot kötő, de vallásukat nem gyakorló katolikusokhoz?

S. J.: A Házas Hétvége tagjai csak szentségi házasságban élők lehetnek, de tudjuk, hogy nem csak a gyakorló hívők kötnek templomi házasságot. A plébániákon hivatalosan számontartják azokat, akik templomban esküdtek. Őket is igyekszünk megtalálni és megszólítani. Sok példa van arra, hogy az első hétvégét követően ezek a házaspárok közelebb kerülnek az Egyházhoz.

Személyesen keresik fel őket? Vagy levelet írnak?

S. J.: Mindig személyesen igyekszünk találkozni velük.
S. B.: A misszionálás eredményessége érdekében alapvetőn fontos a személyes találkozás. A házaspárok így megismerhetik az életünket, láthatják, hogy nemcsak beszélünk a szentségi házasságról, hanem a mindennapokban is megpróbáljuk megélni. Előfordult, hogy nyitott tánctanfolyamot tartottunk a házas-közösségünkben. Erre olyan párok is eljöttek, akik nem tartoztak a mozgalomhoz, ilyen volt például a tánctanár házaspár is. A résztvevők azt látták rajtunk, amit az őskeresztényekről mondtak a kortársaik: hogy „mennyire szeretik egymást”. Ez a légkör annyira megérintette az egyik házaspár lelkét, hogy csatlakoztak a közösséghez.

Ma már szinte általános vélemény, hogy a hagyományos házasság idejétmúlt intézmény – ezt sulykolja a média is. Önök viszont mélyen hisznek a házasság szentségében. Vajon mennyire lehetséges megvalósítani egy ilyen házasságot a többnyire elutasító közegben? Hogyan érhető el, hogy ne csak szigetként létezzen a Házas Hétvége?

S. B.: Ez is nehéz kérdés, mert a XXI. század kísértései, rossz szokásai minket is veszélyeztetnek. Megvan bennünk a vágy a kapcsolatépítésre, hiszen főleg a fiatalok nagyon szeretik, ha a Face­bookon lájkolják a bejegyzéseiket. Ez jó. Fontos ugyanakkor, hogy ez a vágyakozás ne merüljön ki a virtualitásban. Szeretnénk, ha a kapcsolatok személyes találkozások, beszélgetések formájában elmélyülhetnének. Nem akarunk azonban mindent pontosan megtervezni, az irányítást szeretnénk átadni a Szentléleknek, hogy ő vezesse a közösségünket, ő adjon jó ötleteket.
S. J.: A nyitás azonban sem­miféleképpen sem jelenthet felhígulást. Az értékeinkhez feltétlenül ragaszkodnunk kell. Különben hogyan lehetnénk világítótorony? A lényeg, hogy hitelesek legyünk, és ebben erősít minket a közösség.

Nyilván Önöknek is vannak konfliktusaik. Hogyan tudják kezelni ezeket, és megvalósítani a hétköznapokban azt a bibliai tanítást, hogy „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26)?

S. B.: Azért előfordult már, hogy haraggal feküdtünk le. Ez nagyon komoly kihívás, az összeveszéseink ugyanis a különbözőségeinkből adódnak, ami nem rossz. A Jóisten mindnyájunkat egyedinek teremtett, mások vagyunk vérmérsékletünkben, otthonról hozott szokásainkban. Már néhány éve házasok voltunk, amikor rájöttem, hogy nem kellene harcolnunk a különbözőségeink ellen, inkább értékelni kell ezt is. A családban Juli érzékenysége, finom­lel­kűsége, az, ahogyan a gyerekekkel anyaként is megnyilvánul, nagy érték. Nekem sem kell azonban szégyellnem, hogy szigorúbban bántam a gyerekeinkkel. Ez a két mentalitás együtt tudott és tud jól működni. Kisebb dolgokon is képesek vagyunk összeveszni. Engem például mind­addig feszítenek a feladatok, amíg el nem végzem őket. Aprólékosan kidolgozok mindent, pontról pontra.
S. J.: Én viszont ráérősebb vagyok, ezért időnként vitázunk azon, hogy mikor álljak bele teljesen egy feladatba. Fontos, hogy tudjunk beszélni erről, és az is, hogy tudatosítsuk: a konfrontáció és a konfliktus nem ugyanaz. A konfliktust nehezebb kezelni. Jó volna, ha előtte ütköztetni tudnánk a különbözőségeinket, normális hangnemben. Nyíltan kell beszélni erről, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémát. Nem könnyű olyan légkört teremteni, amelyben ez lehetséges, de meg kell próbálni.
S. B.: Sokat segít, ha őszintén, higgadt hangon feltárom az érzéseimet, ha elmondom, hogy miért rossz nekem például az, ha nem tudok időben hozzálátni a feladatomhoz. Azért rossz, mert ettől szinte értéktelennek tartom magam.
S. J.: Ez az én-üzenet, vagy­is az, amikor a saját érzéseimről beszélek. Pál Feri atya meg­fogalmazása szerint jó, ha át tudok ülni a másik székébe, és onnan nézni a helyzetet. Teljesen természetes, hogy a saját szemüvegemen keresztül látom a világot, de ha képes vagyok beleállni a másik helyzetébe, és meg tudom fogalmazni, hogy neki mennyire örömteli érzés lehet találkozni a szüleivel vagy a testvéreivel, akkor mindjárt más hangon tudunk beszélni erről, még akkor is, ha ami számára fontos, az nekem nehéz.
S. B.: Ez annyira lényeges kérdés, hogy a jegyes­ok­ta­tásban egy egész estét szánunk a különbözőség, a konfrontáció témájának. A jegyesek gyakran azzal az ájtatos szöveggel jönnek, hogy ők soha nem veszekszenek. Ilyen nincs. Ezért leckeként feladjuk nekik, hogy legközelebb meséljék el egy veszekedésüket.

A szentségi házasság tehát egyáltalán nem jelent tökéletességet. Olyan, mint a hit? Egész életen át tartó zarándokút, küzdelem?

S. B.: Ha tükörbe nézek, nem látom a glóriát a fejem körül. A házasság döntések sorozata, önmagam legyőzése, a szeretet jegyében. A Házas Hétvégének van egy alapvető mondása, ami a mozgalom egyik alapítójától, a belga Guido Heybraut atyától származik: „Azt teszem, ami neked jó.” Ha ez a gondolat életre kel mindkettőnkben, akkor minden nézeteltérés megoldható.
S. J.: A gond csak az, hogy a mai világ, amely annyira az individuumra épül, nem tud mit kezdeni ezzel. Pedig ez megvalósítható, hiszen szép, szeretetben élő családokat látunk magunk körül, sok gyerekkel. Kétségtelen, hogy mindez lemondással, áldozattal jár, amire megint csak sokan legyintenek. Nekünk azonban nem szabad törődnünk ezzel, meg kell vívnunk a szellemi harcot, annak tudatában, hogy mindig mi leszünk kisebbségben, mert radikálisan szeretnénk megélni Jézus tanítását. Ha valaki számára ez vonzó, akkor megmutatjuk neki az utat, de akarata ellenére, erővel senkinek a torkán nem tudjuk lenyomni. Nem lehetséges, és nem is törekszünk erre.

Elhunyt a Forma–1 plébánosa

Elhunyt a Forma–1 plébánosa

Sergio Mantovanit az autóversenyzők papjának hívták. A mi Don Sergiónk 1953-ban öltözött be, és mint aki Isten szolgálatát egy különös területen kívánta elmélyíteni, mind több időt töltött szülővárosának, Modenának egyik büszkeségénél, a Maserati cégnél. Az olaszok istenes népek, ki ne örült volna egy eleven őrangyalnak: szerelőtől a versenyzőig mindenki szívesen látta. A korszak nagyjaival, Jean Beh­rával, Juan Manuel Fangióval és Stirling Moss-szal is baráti viszonyba került.
Mintha csak elöljárói is jó szemmel nézték volna a versenyzők papjának ténykedését, 1959-ben kinevezték a Szent Katalin-plébánia élére, ami ott állt a viale Ciro Menotti melletti hídnál, egy kőhajításnyira a Maserati-főhadiszállástól.
A padre különösen jóban lett a francia Jean Behrával, akivel mély beszélgetéseket folytattak, többek között arról, vajon mi marad egy autóversenyző után, ha meghal. Behra – aki az egyik fülét már elvesztette egy írországi futamon – komolyan hitt abban, hogy az autóversenyzők nem gazdag playboyok, és nem is veszélyt kereső félőrültek, akiknek a közvélemény gyakran hiszi őket. Elhivatott, intelligens, átlagon felüli reflexekkel bíró férfiakról van szó, mondogatta, máskülönben nem lennének képesek uralni egy 200 kilométer/órás sebességgel száguldó versenygépet. Aztán egy ízben, a modenai autodromo boxfalán ücsörögve Behra különös módon arról kezdett beszélni, hogy milyen fontos a gyerekek nevelése, főképp kiskorban.
„Építsen egy szép, nagy, világos óvodát a gyerekeknek, atyám. Ebben az életkorban hadd legyen még öröm az élet a számukra, lesz még elég sötét nap az életükben később” – mondta filozofikus hangulatban a francia pilóta, és mintha csak a saját sorsát vizionálta volna: egy héttel később a berlini AVUS-on Porschéjával karambolozott, s egy villanyoszlopnak ütközve szörnyethalt.
Mint kiderült, Behra nem a levegőbe beszélt, amikor az óvodaalapításról ábrándozott. Egy csekély összeget hagyott Don Sergióra, majd amikor mindez nyilvánosságra került, több pilóta és csapattulajdonos is hozzájárult a nemes cél megvalósításához. Az óvoda megépülhetett, és az első csoportját természetesen Behráról nevezték el. Egész Modenában ez volt akkoriban a legmodernebb gyermekintézmény: nagy, világos terekkel, kápolnával, terasszal, kerttel és sok szép játékkal. 1961. december 3-án avatták fel, a már visszavonult Juan Manuel Fangio vágta át a szalagot. Jelen voltak Faranda szülei, Castellotti édesanyja, Behra özvegye, és tiszteletét tette a Maserati részéről Omer Orsi és a Serenissima csapat alapítója, Volpi herceg is.
Don Sergio továbbra is áldozatos istápolója volt az örök versenypályákra távozott pilóták emlékének, így aztán az intézmény falán egyre több emlékfelirat sorakozott az évek múltával. A lista csak nőttön nőtt: Bonetto, Marimón, Ascari, Castellotti, De Portago, Sighinolfi, Musso, Collins, Hawthorn, Schell, Faranda, Cabianca, Crivellari, Von Trips, Rodríguez… Egész falak teltek meg nevekkel és emléksorokkal. Don Ser­gio pedig, amellett, hogy továbbra is elengedhetetlen szereplője volt az olasz futamoknak, fáradhatatlanul dolgozott a szó minden értelmében vett emlékművén: az iskolává bővülő intézmény kertjében 1971-ben elkészült a modenai szobrász, Marino Quartieri szobra, a hat méter magas Ara-emlékmű. Egy versenykocsiból kinövő óriási szárny szökik az ég felé, amely egy hatalmas talapzaton áll: erre vannak felvésve az életüket vesztett versenyzők nevei, és körben mindazoknak a cégeknek, gyártóknak a szimbólumai, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az autóversenyzéssel.
Újabb hét évvel később, azaz 1978-ra Don Sergio elérte, hogy új plébánia épüljön, majd 1987-re elkészült a Casa della Gioia e del Sole, vagyis az Öröm és a Nap Háza: egy modern, minden kényelemmel ellátott szociális otthon, ahol nyolcvanhét idős embert tudtak elhelyezni. Itt töltötte élete utolsó három évét a nagy Gigi Villoresi, a háború előtti, majd azt követő évek egyik legjelesebb olasz pilótája. A legutóbbi építkezés 1997-ben ért véget, amikor elkészült az új tornaterem, amelyet az 1986-ban elhunyt pilótáról, Elio de Angelisről neveztek el. És micsoda története van ennek a kapcsolatnak is! Don Sergio nem csupán a versenypályákról ismerte De Angelist, hanem a családdal is baráti kapcsolatba került. Fia halála után Giulio de Angelis egy különösen értékes festményt ajándékozott a Santa Caterina-i plébániának. Ám két héttel később a dúsgazdag üzletembert túszul ejtették szardíniai villájában. Don Sergio azonnal szolgálatba helyezte magát, és közvetítőnek ajánlkozott a túszejtők és a család között. Ebben a minőségében száz és száz kilométert vezetett le a leglehetetlenebb szardíniai utakon, hogy információkat adjon át az egyik és a másik félnek. Öt hónapon át folyt ez az egyezkedés, míg végül a két fél megállapodott, hogy mekkora összegért engedik szabadon Giulio de Angelist. Ekkor hajtotta végre Don Sergio az igazi hőstettet: elvállalta, hogy ő marad a banditák fogságában addig, amíg a pénz meg nem érkezik. Végül is három napon át tartották fogva, majd szabadon engedték.
Én már úgy ismerkedtem meg vele 1993-ban mint élő legendával. Először Imolában láttam: egy pap, fekete öltönyben, hajtókáján ezüst kereszttel, kezében fekete aktatáska, a nyakában a FIA-belépő. Két Ferrari-kamion között állt, mosolygott. Később találkoztunk Monzában, aztán megint Imolában, Monzában – és így tovább. Egy idő után mi is régi ismerősként paroláztunk. Olaszul beszélt hozzám, én meg csekélyke szókincsemmel válaszolgattam: sì, sì, bene…, Ungheria…, molto grazie.
Utoljára a 2016-os monacói hétvégén futottunk össze, és úgy üdvözölt, mint régi jó cimboráját, mi több, ő kérte, hogy közös fotó készüljön rólunk.
Isten nyugosztalja, Don Sergio!

Forrás: Méhes Károly/f1classic.reblog.hu

Történelemformáló személyiség

Történelemformáló személyiség

Fotó: Merényi Zita

 

A rendezvény védnökei Marek Jędraszewski krakkói érsek, Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Marek Kuchciński, a lengyel parlament marsallja (alsóházi elnöke) voltak.
A konferenciával azonos című, Krakkóban kezdődött emlékező rendezvénysorozat harmadik napját Budapestre, a Parlament felsőházi termébe szer­vezte meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN). A találkozó előadásai Szent II. János Pál pápaságának a szovjet blokk országaira és egyházaira tett hatásáról szóltak.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a bevezetőjében hang­­súlyozta: Európa – sőt mind az öt kontinens – számára lelki-szellemi földrengéssel ért fel, amikor negyven évvel ezelőtt a római Szent Péter téren, az erkélyen megjelent a pápa, és azt mondta: „Ne féljetek, tárjátok ki a kapukat, nyissátok ki a szíveteket Krisztus előtt!” Szent II. János Pál pápa „az igazi emberi jogok harcosa” volt, szemben a liberalizmussal, amely szerint az embernek jogában áll a természeti és a társadalmi törvények ellenében cselekedni. A Szentatya evangéliumi radika­li­tás­sal beszélt a „a halál kultúrájáról, amit haladásnak álcáznak”, védte az életet a fogantatástól a természetes halálig. Ez „nem tetszett a ’68-as nemzedéknek”, amely igyekezett elhallgatni, jelentőségét kisebbíteni, kigúnyolni őt, sőt akadt, aki megpróbálta kioltani a pápa életét.
Különösen az váltotta ki az ellenszenvüket, hogy a pápa kiállt az Isten által akart házasság mellett. Az emberi jogok védelmében foglalt állást az öbölháború idején is. E háború ellen ötvenkilencszer emelte fel a szavát a béke pápája – mondta Semjén Zsolt. – 2005 tavaszán láthattuk betegségtől meggyötört arcát, ami akkor az egész szenvedő emberiség arca volt – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes, és hangsúlyozta: a nagy pápa tanítása „bővizű forrás napjainkban is a deviancia sivatagában vándorló keresztény népeknek”.
Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke John Lukacs történészt idézte, aki esszét írt a pápáról annak amerikai látogatása után. Szavai szerint, amikor „a német és a szovjet vezetés felosztotta Lengyelországot, Karol Wojtyła is ott volt a leendő rabszolgák milliói közt”, pápaként pedig ő lett „a világ egyetlen megmaradt igazi uralkodója”.
Jarosław Szarek, az IPN elnöke méltatta a lengyel és a magyar nép történelmi léptékű együttműködését, a nehéz időkben is megőrzött jó kapcsolatát. „Tudjuk, a szabadság felbecsülhetetlen érték, meg kell küzdeni érte, és ehhez mindenkor támogató alap a nemzeti emlékezet” – hangsúlyozta az elnök.
Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke II. János Pál pápa egyházkormányzásáról beszélt. „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! – 1978 októberében ezekkel a bátorító szavakkal kezdte meg szolgálatát II. János Pál pápa. Több szempontból is prófétai üzenetnek lehet felfogni e szavakat, mert bennük foglaltatik pápai szolgálatának minden lényeges sajátossága” – vezette be előadását Veres András. Kifejtette: II. János Pál egyházkormányzása leginkább pasztorális jellegű volt, ám már krakkói püspöki szolgálata idején kitűnt éles és harcos szembenállása a kommunista eszmével. Nowa Hutában, a szocialista mintavárosban rendíthetetlen küzdelmet vívott egy templom felépítéséért. A kommunista államhatalom a legádázabb ideológiai ellenfelét látta a krakkói érsekben.
„Kétségtelenül állíthatjuk, hogy II. János Pál pápa szolgálatának kezdetén az Egyház tekintélye és ereje lényegesen megerősödött a volt kommunista országokban, de talán nem túlzás azt mondani, hogy szerte a világban. Ezért nem csodálkozunk, hogy a sok szempontból meggyengült kommunista hatalom legfőbb vezetői mindent megtettek II. János Pál személyes és hivatali tekintélyének aláásásáért, akár életének kioltása árán is – folytatta az MKPK elnöke. – Sokan úgy vélik, s talán nem is alaptalanul, hogy ha közvetetten is, de a pápának döntő szerepe volt a kommunizmus megbuktatásában. Igaz, 1995-ben erre a véleményre ő azt mondta, hogy a rendszer maga okozta a bukását, mivel alapvető antropológiai tévedésre épült, tévesen ítélte meg magát az embert.”
„Szent II. János Pál igazi apostol volt, aki pápaként is Jézus missziós parancsát igyekezett megvalósítani. Voltak, akik nem is értették egy-egy utazásának szándékát – ilyen volt a kubai látogatása is –, de az eredmények minden esetben a pápát igazolták. Határtalan szeretet élt benne Isten, az Egyház és az emberek iránt. Ez adta neki azt a belső dinamizmust, amely egész pápaságát jellemezte. Valamiképpen úgy, ahogy Ferenc pápa mondta a napokban, az egyik reggeli prédikációjában: Az igazi keresztény szerelmes az Úrba. Ez a szerelem nagyon jellemző volt rá.”
Veres András arról is beszélt, hogy a pápának „a szó szoros értelmében megtérést eredményező találkozásai is voltak. A legtöbben talán a merénylőjével, Mehmet Ali Ağcával történt találkozására emlékezhetnek. Jézushoz hasonlóan II. János Pál pápa is megmutatta Isten emberi arcát, az emberek iránti végtelen, irgalmas szeretetét. Az isteni irgalmasság mélyebb megértésére külön ünnepet rendelt el. A krakkói Irgalmasság-bazilika megépítésével pedig egy igazi szentélyt adott a világnak, ahol mindenki megme­rítkezhet Isten irgalmasságában.”
A Lumen gentium kezdetű zsinati dokumentum egyházképe átsugárzott gondolkodásán és egyházkormányzásán – szögezte le a püspök. – Bátran védte a katolikus hitet, és teljesen azonosult az Egyház tanításával és hagyományával, de mindig nyitott volt az új teológiai irányzatokkal való párbeszédre is. Meggyőződése szerint az új evangelizációnak elsősorban arra kell törekednie, hogy visszaállítsa Krisztust az élet, a kultúra és a történelem középpontjába. Pápasága alatt, 1983. november végén, az egyházi év kezdetén hatályba lépett az új Egyházi törvénykönyv. Hasonlóan nagy horderejű dokumentum A Katolikus Egyház katekizmusa, amely magyarul 1995-ben jelent meg.
Az MKPK elnöke előadásában arra is rámutatott, hogy az 1981-ben kiadott, Laborem exercens kezdetű enciklikájával a pápa meghirdette a kapitalizmus és a „létező szocializmus” keresztény erkölcsi alapról lehetséges meghaladását. „Talán nem túlzás azt állítani, hogy a lengyel Szolidaritás létrejötte is ennek a pápai körlevélnek köszönhető.”
Tanításában nagy hangsúlyt helyezett a házasság és a család témájára. „A családegyház fogalmának újbóli előtérbe állításával egy új szemléletmódot adott a családnak, de az Egyháznak is. A test teológiájáról szóló írásával pedig egy olyan tanítással lepte meg a világot, amely hívőnek és hitetlennek egyaránt új megközelítésekre ad lehetőséget önmaga és emberi méltósága megértésében.”
Az ökumenizmus és a más vallásokkal való párbeszéd egészen rendkívüli módon jellemezte a pápa kormányzását. „A szó legszorosabb értelmében a béke legnagyobb apostola volt ő korunkban” – hangsúlyozta Veres András, aki személyes emlékeit is megosztotta a hallgatósággal. „Gyakran elgondolkodtam arról, vajon az istenszeretetén túl honnan merítette naponta azt a hatalmas energiát, amivel az egyszerű elesett emberekhez s ugyanakkor a világ politikai és gazdasági vezetőihez közeledett. Nem találok más magyarázatot erre, mint azt, hogy II. János Pál pápa sajátosan az imádság embere volt. Erről hallani is lehetett, de néhány alkalommal személyesen is megtapasztalhattam a liturgia előtti percekben, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy a magánkápolnájában ünnepelhessem a Szentatyával a szentmisét. A kápolna mély csendjében néha sóhajtásszerűen elhangzott egy-egy számunkra érthetetlen szó, amely az ajkáról tört elő. Ekkor értettem meg, hogy mekkora felelősség és teher nyomja egy pápa vállát. II. János Pál egész életét Isten szolgálatára adta, amiben a Szűzanyát tekintette példaképének, s amit jelmondatába is belefogalmazott: »Totus tuus; Egészen a tiéd.«”
Előadása végén az MKPK elnöke elcsukló hangon elevenítette fel II. János Pál pápa temetésének eseményét: „Ott, a Szent Péter téren szerintem mindnyájan megértettük, az történt, amiért élete utolsó óráiban esedezett: »Engedjetek visszatérni az atyai házba!« Ezt két szimbolikus esemény is megerősítette: A koporsójára helyezett evangé­liu­moskönyv lapjait az erős szél az egész mise alatt ide-oda forgatta; a mise végén pedig, az áldozás utáni imádság alatt egy erős fuvallat a könyvet teljesen becsukta. A szentmise végén a pápa holttestét bevitték a Szent Péter-bazilikába, de az ajtóban a koporsóvivők még visszafordultak, s a fejénél egy kicsit megemelték, mintha a pápa visszanézne a tömegre. S a téren spontán módon mindenki integetni kezdett, ahogyan ezt életében sokszor átélte a Szentatya.”
Tóth Tamás, a püspöki kar titkára vázolta, milyen helyzetben volt a Magyar Katolikus Egyház az 1945–1989 közötti időszakban. „Már kevéssel a háború befejezése előtt, 1944. december 2-án Szegeden megszületett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelynek többek között tagja volt a Magyar Kommunista Párt (MKP) is” – kezdte a történelmi adatokkal az előadó. A későbbiekben arra is kitért, hogy „1946 októberében megalakult a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), amely 1948. szeptembertől, Kádár János belügyminisztersége idején a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) nevet viselte. Ez a Péter Gábor vezette szervezet lett az, amely az egyháziakkal szemben is kíméletlen eszközökkel lépett fel: Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek (1945–1973), sok főpap, pap, szerzetes és világi megkínzásában vállalt szerepet.”
Az egyházüldözés az 1950-es évek első felében érte el csúcspontját, de már a háború után megkezdődött – folytatta az előadó. – Már 1946-ban is volt koncepciós per, amelyben elítélték és kivégezték Kiss Szaléz (1904–1946) ferences atyát. Ugyanebben az évben egy katolikus egyesületi fiatal felbujtó tevékenységének tudták be, hogy egy lövöldözésben az Oktogonnál meghalt két szovjet tiszt. Ez jó okot adott a katolikus egyesületek betiltására, amit a többi egyházi és vallási szervezet betiltása követett. 1948. június 16-án szavazta meg az Országgyűlés azt a törvényt, amely az egyházi iskolák államosításáról rendelkezett. Pár hétre rá Pócspetriben a falu lakói tüntettek az iskolák államosítása ellen, s a megmozdulás során egy rendőr az életét vesztette – az ezt követő koncepciós perben a falu plébánosát, Asztalos Jánost is elítélték, felbujtás vádjával.
Bár Rákosi Mátyás 1947-ben vallás- és vallásoktatási szabadságot ígért, még ugyanabban az évben megszüntették a kötelező hitoktatást, és a következő évben államosították a 6505 egyházi iskolát. 1948 őszén Rákosi Mátyás kijelentette, hogy az év végéig le kell számolni a „klerikális reakcióval”. December 26-án letartóztatták Mindszenty József bíborost, és néhány hónappal később koholt vádak alapján életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1949-től Rákosi kezében volt minden hatalom. Hamarosan már mintegy száz internáló és munkatábor működött, a fogvatartottak száma 45 ezer volt.
1950 nyarán körülbelül 2500­ szerzetest hurcoltak el és internáltak, augusztusban megszüntették a budapesti hittudományi kart. Augusztus 1-jén a kommunisták kezdeményezésére megalakult és a rendszerváltásig működött a papi békemozgalom, amelynek valódi célja a papság megosztása volt. Augusztus 30-án Grősz József kalocsa-bácsi érsek, Mindszenty távollétében a püspöki kar elnöke, aláírni kényszerült azt a „megegyezést”, amelynek alapján az Elnöki Tanács szeptember 7-én – az egyik ferences rendtartomány, a piaristák, a bencések és a szegény iskolanővérek kongregációja kivételével – feloszlatta a szerzetesrendeket. 1951. május 18-án a megállapodást aláíró Grősz Józsefet is letartóztatták, és koncepciós perben 15 év börtönre ítélték. A Grősz letartóztatását követő napon létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH), amely minden püspökségre egy világi személyt delegált, akiket a népnyelv „bajszos püspök” névvel illetett.
Az ’56-os forradalom utáni időszak egyik jellemző egyházi életútja az idén tavasszal Szombathelyen boldoggá avatott Brenner Jánosé, a Kádár-rendszer egyik klerikus áldozatáé. Egyik legfőbb bűne az volt, hogy fiatalokkal foglalkozott, akiknek a plébánia lett a második otthonuk. 1957. december 14-én, szombaton misézett utoljára. Éjfél körül egy haldokló ellátásának ürügyén elcsalták a plébániáról, és az éjszaka harminckét késszúrással megölték.
1963 után Magyarország lett a szocialista táborban a „legvidámabb barakk”, ahol viszonylagos jólétben élhettek az emberek, ha nem bírálták a politikát. A színfalak mögött megbúvó valóságot azonban jól jellemzi, hogy Lénárd Ödön (1911–2003) piarista, az utolsó fogva tartott pap csak 1977-ben szabadulhatott ki a börtönből, VI. Pál pápa (1963–1978) személyes közbenjárására. Az 1964. szeptember 15-én létrejött magyar–vatikáni részleges megállapodás lehetővé tette többek között azt is, hogy az állam beleszólásával ugyan, de újra püspököket nevezhessenek ki hazánkban. Ám már ugyanazon év decemberében újabb letartóztatások következtek, és ismét koncepciós perek indultak egyházi személyek ellen.
A rendszerváltozás után Magyarország hamarosan újra felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel, ismét működhettek a szerzetesrendek, és újraindulhattak az egyházi iskolák. „Szent II. János Pál pápa 1991-es magyarországi útja pedig megmozgatta az egész országot, és egy új korszak kezdetét jelezte” – zárta előadását Tóth Tamás.
Soós Viktor Attila történész, a NEB tagja többek között állambiztonsági levéltári kutatások alapján ismertette a magyar állampárt reakcióját II. János Pál pápává választására, illetve ennek előzményeiről is beszélt. „Az 50-es években a szovjet érdekszférába tartozó állambiztonsági szervek közül a magyar állambiztonsági szervek kapták azt a feladatot, hogy felügyeljék és kövessék nyomon a Vatikánt, szerezzenek információkat a nemzetközi egyházi szervezetekről, elsősorban a Szentszékről, és épüljenek be különböző intézményeibe… Az általunk vizsgált időszakban a párt, az Állami Egyházügyi Hivatal, az állambiztonság és a Külügyminisztérium együtt­műkö­dé­se határozta meg a magyar pártállamnak a Vatikán felé tett lépéseit – kezdte előadását a történész. – A Szövetséges Ellen­őrző Bizottság nyomására a kormány 1945. április 4-én kiutasította az országból Angelo Rotta apostoli nunciust, aki távozni kényszerült hazánkból, ezért sor került a Magyarország és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok felfüggesztésére. A Külügyminisztérium feladatköréhez kapcsolódóan lehetőség volt arra, hogy az 1945-ben megszakadt diplomáciai kapcsolatokat a római követségen keresztül sajátságos formában fenntartsák. Speciális információáramlás alakult ki a pártállam és intézményei, így az ÁEH, a Külügyminisztérium, valamint a Vatikán között.”
Az előadó leszögezte: II. János Pál pápa óriási hatással volt a világ történelmére, a kommunista diktatúra lebontására, „a kelet-közép- és közép-kelet-európai térség életére is”. A Szentatyát ugyanakkor egy olyan egyházi közeg vette körül a Vatikánban, amely a korábbi évek, évtizedek „keleti politikáját” irányította. Ez meghatározta a Vatikán irányultságát. „A magyar pártállami szervek reakcióiból, jelentéseiből, feljegyzéseiből mindenesetre összefoglalóan azt a tényt szűrhetjük le, hogy a megválasztott pápa lehetséges hatását felmérve az addig erős, magabiztos elvtársak megijedtek, félni kezdtek” – mondta el Soós Viktor Attila.
1979. június 2. és 10. között, amikor a Szentatya első ízben látogatott Lengyelországba, a magyar pártállami szervek külön csoportot hoztak létre, amelynek feladata a pápai út valamennyi mozzanatának figyelemmel kísérése és elemzése volt. 1979. október 25. és 28. között Varsóban tanácskoztak az egyházügyi hivatalok. Jelen voltak a bolgár, a csehszlovák, a kubai, a lengyel, a magyar, a mongol, az NDK-beli, a román, a szovjet és a vietnámi egyházügyi hivatalok vezetői és pártküldöttei. A napirenden a Vatikán politikája szerepelt. A magyar ÁEH iratai között a tanácskozás magyar, lengyel és szovjet felszólalóinak beszéde és a tanácskozás emlékeztetője maradt fenn. Magyar részről Miklós Imre, az ÁEH elnöke; Straub István, az ÁEH elnökhelyettese és Mona Gyula, az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője vett részt a tanácskozáson. Miklós Imre konkrétan megfogalmazta, miként lehet II. János Pál tevékenységének, szerepének jelentőségét csökkenteni. A magyar pártállami szervek, az ÁEH, a Külügyminisztérium és az állambiztonság igyekezett minden információt összegyűjteni, minden csatornát felhasználni annak érdekében, hogy II. János Pál pápaságáról, szerepéről és felfogásáról adatokat szerezzen. A magyar állambiztonság hírszerző tisztjei és római munkatársai tették a dolgukat az Örök Városban.
„Tény, hogy II. János Pál pápasága alatt az Egyház fiatalodott, nemzetközivé vált, fejlődésnek indult. De a pápa legkiemelkedőbb szerepe a vasfüggöny lebontásában, a kommunista diktatúra felszámolásában volt” – összegzett Soós Viktor Attila.
A konferencia folytatásában az előadások Szent II. János Pál pápa teológiájának, tanításának egy-egy vonatkozását elemezték.
Andrzej Dobrzyński, a II. János Pál pápaságát kutató és dokumentáló római központ munkatársa arról beszélt, hogy a II. vatikáni zsinat kulcsfontosságú a Szent II. János Pál és a kommunista országok közötti viszony megértésében. Igor Hałagida, a Gdański Egyetem professzora Szent II. János Pál pápa és a keleti egyházak viszonyát mutatta be, különösképpen a görögkatolikusokkal való kapcsolatát. A Szentatya a két tüdővel (Kelet és Nyugat) lélegző Egyházról szeretett beszélni, gesztusai felszabadították a legális működésre a sok mártírt követelő időszak Gö­rögkatolikus Egyházát; Ukrajnában huszonhét vértanút avatott boldoggá a körükben. Egy görögkatolikus értelmiségi, aki a kényszermunkatáborok poklát is megjárta, így nyilatkozott a pápáról: „úgy értett minket, mint senki más”.
Henryk Skorowski (Stefan Wyszyński Bíboros Egyetem, Varsó) a szabadság és az emberi jogok kapcsolatát értelmezte Szent II. János Pál tanításában. A pápa szerint a szabadság a választás, a bölcs döntés szabadsága a jó mellett, ellentétben azzal a szabadságfogalommal, amely a mindenféle függési formától való mentességet hangsúlyozza. Új elem többek között, hogy teológiájában az emberi jog alapja az ember teremtett méltósága, továbbá az is, hogy a vallásszabadság minden további szabadságjog alapja, feltétele. Összegezve: az ember már a létében szabad, így a szabadság az emberi mivoltból fakadó jog.
Előadásában Andrzej Zwo­liński (II. János Pál Pápai Egyetem, Krakkó) Szent II. János Pál enciklikáinak politikai, közgazdasági és filozófiai hátterét mint a szocializmus cáfolatát mutatta be.
A konferencia további előadásai a nagy pápa és a politika vonatkozásait taglalták. Łukasz Kamiński (Wrocławi Egyetem) a pápa és a Szolidaritás viszonyáról szólt; Władys­ław Bułhak (IPN) az előadásában azt vizsgálta, hogyan valósult meg a szovjet blokk országainak hírszerző szolgálatai közötti együttműködés a Katolikus Egyházzal szemben II. János Pál pápasága idején. Michał Skwara (IPN Katowicei Osztálya) A bolgár nyom című előadásában a kommunista államok titkosszolgálatairól és a pápa elleni merényletről beszélt. Paweł Skibiński (Varsói Egyetem, II. János Pál Kutatóközpont) pedig a pápa hatását mérlegelte a berlini fal lerombolásával és a Szovjetunió összeomlásával kapcsolatban.

 

Az Ukrán Ortodox Egyház önállóvá válásáról

Az Ukrán Ortodox Egyház önállóvá válásáról

Az Anadolu török hírügynökség beszámolója szerint Emmanuel metropolita azt is kijelentette: az Ukrán Ortodox Egyház különválásának folyamatával kapcsolatos döntés ezennel véglegessé vált, az ukrán kérelmet helyénvalónak találták.
A konstantinápolyi szinódus október 9. és 11. között ült össze. I. Vartholomeosz (Bartholomaiosz, Bertalan) konstantinápolyi egyetemes pátriárka már október 9-én úgy nyilatkozott a T24 török hírportálnak: „még az előkészületi fázisban vagyunk, de az ukrán egyház elnyeri függetlenségét; a patriarkátus két képviselője Ukrajnában tartózkodik”. A BirGün török kormánykritikus napilap azt írta az internetes oldalán, hogy a konstantinápolyi patriarkátus két képviselője október 10-én visszatért Isztambulba, és megtartotta előadását a szinóduson, amely ezt követően úgy határozott, hogy mindhárom ukrán ortodox egyházat elismeri, azt a kettőt is, amelyet Moszkva nem.
Petro Porosenko ukrán elnök április 17-én jelentette be, hogy aláírta azt a hivatalos megkeresést, amelyben Vartholomeosz pátriárkát arra kéri, nyilvánítsa az Ukrán Ortodox Egyházat autokefállá, azaz Moszkvától független, egységes nemzeti ortodox egyházzá. A szabályok szerint a minősítést azon ország államfőjének, illetve egyházi vezetőinek kell kérelmezniük, ahol a szóban forgó egyház működik. Amennyiben az ortodox egyházak között nincs konszenzus, a döntéshozatal a konstantinápolyi pátriárka jogköré­hez tartozik.
Ukrajnában jelenleg egy alapvetően két patriarkátusra szakadt ortodox egyház működik (moszkvai és kijevi patriarkátus), valamint egy jóval kisebb, a hívek kevesebb mint három százalékát tömörítő felekezet, Ukrán Autokefál Ortodox Egyház néven. A moszkvai patriarkátus nem ismeri el a két másik függetlenségét, mindkettőt szakadárnak tekinti, vezetőiket kiátkozással büntette. A konstantinápolyi szinódus most visszavonta mind a Filaretre, a kijevi patriarkátus alá tartozó Ukrán Ortodox Egyház metropolitájára, mind a Makarijra, az eddigi Ukrán Autokefál Ortodox Egyház metropolitájára kimondott egyházi átkot. A határozattal helyreállították papi, valamint hierarchikus rangjukat is.
Petro Porosenko ukrán elnök üdvözölte a konstantinápolyi szinódus csütörtökön hozott döntését, amely szerint folytatódik az Ukrán Ortodox Egyház különválása az orosztól. „Megkaptuk az autokefalitást, és a gyűlés után az egységes ukrán egyház vezetője megkapja a tomoszt (bullát, hivatalos egyházi iratot)” – fogalmazott az államfő a hivatalos honlapján nyilvánosságra hozott közleményében.
Filaret kijevi pátriárka a Kijevben tartott sajtótájékoztatóján elmondta, a következő lépésként egyesítő gyűlést tartanak, s azt követően a már egységes ukrán nemzeti egyház megkapja a tomoszt az autoke­falitásról. Kijelentette, hogy az egységes ukrán ortodox egyház létrejötte után is működhet más ortodox egyház Ukrajnában. Hozzátette azonban, hogy a moszkvai patriarkátus azon egyházkerületei, amelyek nem csatlakoznak az egységes ukrán egyházhoz, többé nem nevezhetik magukat ukrán egyháznak, hanem ukrajnai orosz egyháznak kell hívniuk magukat.
Az UNIAN ukrán hírügynökség a tudósításában kiemelte, hogy a tomoszt a szinódus mostani ülésének végeztével még nem kapta meg az ukrán egyház, azaz Vartholomeosz konstantinápolyi pátriárka folytatja a bulla megadásának procedúráját. A tomoszt csak az egyházegyesítés után kapja meg az Ukrán Ortodox Egyház.
Ukrán híradások szerint a kiátkozások visszavonása mellett érvénytelenítették azt az 1686-os szinódusi levelet is, amelyben a kijevi metropóliát (érsekséget) a moszkvai patriarkátus alá rendelték. Ez a levél felhatalmazást adott a moszkvai pátriárkának a kijevi metropolita kinevezésére a helyi püspökök gyűlésén hozott döntés alapján. Az egyházi tanács egyúttal bejelentette azt a szándékát, hogy a kijevi fő egyházterületet visszatérítse a konstantinápolyi patriarkátus joghatósága alá.
Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter egy, az Ukrajinszka Pravda hírportálon megjelent cikkben rámutatott: Konstantinápoly az akkori gazdasági, biztonságpolitikai helyzetben arra kényszerült, hogy az ukrán egyház vonatkozásában – ideiglenesen – átadjon Moszkvának bizonyos rendelkezési jogokat, de sohasem mondott le az ukrán egyház fölötti kánoni jogáról. Moszkva visszaélt a helyzettel, és törvénytelenül annektálta az ukrán egyházat. Az Ukrán Ortodox Egyház a 988-ban történt megalakulásakor a konstantinápolyi patriarkátus kánoni területéhez került. A kijevi patriarkátus szerint mind a mai napig nem Moszkva, hanem Kostantinápoly kánoni területéhez, vagyis joghatósága alá tartozik. Ezzel nem ért egyet az Orosz Ortodox Egyház és az Ukrajnában működő, Moszkvához hű ortodox egyház sem. A levél érvénytelenítése egyúttal azt is jelenti, hogy az Orosz Ortodox Egyház nem gyakorolhat anyaegyházi jogokat az ukrán fölött, és így az autokefalitás ügyében a döntés egyértelműen Konstantinápolyt illeti meg.
A konstantinápolyi patriarkátus a szinódus végén kiadott közleményében óva intett az ukrajnai templomfoglalásoktól és mindenféle erőszakos cselekménytől.

* * *

Kirillnek, Moszkva és egész Orosz­ország pátriárkájának sajtótitkára, Alekszandr Volkov október 11-én így nyilatkozott: „Az egyházszakadást legalizálta a konstantinápolyi patriar­kátus azzal, hogy érvénytelennek minősítette a nem kánoni ukrán egyháznak a moszkvai patriarkátus általi kiátkozását, ami jóvátehetetlen következményekhez vezet a világ ortodoxiája számára. Konstantinápoly a döntéseivel átlépi a vörös vonalat, és katasztrofálisan megsérti a világ ortodoxiájának egységét.” A szóvivő a Szpasz orosz egyházi tévécsatorna október 11-i esti adásában arra figyelmeztetett, hogy az Orosz Ortodox Egyház kénytelen lesz megszakítani az eucharisztikus közösséget a konstantinápolyi pat­ri­ar­­kátussal, és más lépéseket is megtenni.
Igor Jakimcsuk, a moszkvai patri­arkátus egyházközi külkapcsolatokért felelős osztályának titkára a Rosszija 24 hírtelevíziónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy egyháza a történtekre „a leghatározottabb és legkeményebb választ” fogja adni Konstantinápolynak.
Hilarion volokolamszki metropolita, a moszkvai patriaráktus külügyi osztályának vezetője szeptember 16-án leszögezte: az Orosz Ortodox Egyház nem ismeri el a konstantinápolyi pátriárka joghatóságának felsőbbségét. Hangot adott meggyőződésének, hogy I. Vartholomeosz nem avatkozhat be az egyes ortodox egyházak belügyeibe, ezen egyházak felkérésére csak koordinálhatja bizonyos közös ügyeiket.
Az orosz ortodox szinódus szeptember 14-én úgy határozott, hogy az Orosz Ortodox Egyház kivonul a konstantinápolyi patriarkátus irányította szervezetekből, és megszünteti a közös főpapi liturgiákat. A tanács arról is döntött, hogy Kirill pátriárka többé nem említi meg a szertartások során Vartholomeosz nevét, de az eucharisztikus közösség még nem szakad meg a két ortodox egyház között. (Október 15-én ennek megszakításáról is döntöttek.)
Moszkvában tartanak attól, hogy újabb erőszakhoz és a vagyonmegosztás körüli bonyodalmakhoz, templomfoglalásokhoz vezet, ha az 1990-es évek elején megalakult „szakadár” ukrán egyház önállóságot kap. A moszkvai patriarkátus érvelése szerint a joghatósága alá tartozó ukrajnai ortodox egyház mind a hívek, mind a templomok számában messze meghaladja az elszakadni és önállóvá válni kívánó helyi egyházat. Ukrajnában közölt adatok szerint viszont azok a hívek vannak többen, akik el akarnak szakadni az Orosz Ortodox Egyháztól.
Az ortodoxia tizenöt autokefál (saját fejű, önálló) részegyházra oszlik, négy ősi patriarkátus, valamint önálló nemzeti egyházak alkotják. Központosított egyházszervezete nincs. A Törökország és Görögország területén már csupán néhány ezer hívőt számláló, de a tengerentúlon másfél milliós lélekszámúra becsült közösséget összefogó konstantinápolyi patriarkátus tiszteletbeli elsőséget élvez a többi ortodox egyház között, vezetője az ortodox papság szemében „első az egyenlők között”, ám fennhatóságának mibenlétét a világ legnépesebb, mintegy 150 millió hívőt számláló ortodox egyházát irányító Moszkva vitatja.
Az Orosz Ortodox Egyház azzal vádolta meg az 1991-ben pátriárkává választott Vartholomeoszt, hogy „ortodox pápának” tekinti magát. A moszkvai patriarkátus azt is sérelmezi, hogy Konstantinápoly a bolsevik forradalom után nyilvánította magát a tengerentúli egyházterületek vezetőjévé, és hogy az elmúlt évtizedekben a posztszovjet térség több régiójában is „önhatalmúlag” megerősítette a befolyását.