Embertárs

Hogyan vált a fésűkagyló a zarándoklat jelképévé?

Hogyan vált a fésűkagyló a zarándoklat jelképévé?

 

Ez a jelkép vezeti a zarándokokat a végső úti cél, az idősebb Szent Jakab apostol Santiago de Compostela-i sírja felé. Az úton lévők gyakran az öltözékükön vagy a hátizsákjukon is viselik valamilyen formában.
Szent Jakab középkori ábrázolásain szintén gyakran feltűnik a fésűkagyló (más néven zarándokkagyló, Szent Jakab-kagyló, Pecten jacobaeus), amely szorosan összefonódott az El Caminóval és általában a keresztény zarándoklatok hagyományával. De mi áll e jelkép kialakulásának hátterében?
Egyrészt az a legendakör, amely Szent Jakab holttestének Spanyolországba érkezését övezi. Az egyik történet szerint például miután 44-ben Jakab vértanú-halált szenvedett Jeruzsálemben, testét Spanyolországba vitték. Az egyik ló még a hajón megriadt, s lovasával együtt a tengerbe zuhant. Csodával határos módon az állat és gazdája is megmenekült: fésűkagylókkal borítva léptek elő a habokból.
Ám ennél gyakorlatiasabb magyarázat is létezik a Szent Jakab-kagyló népszerűségére. A spanyol Galícia régió tengerpartján, Jakab sírjához közel temérdek fésűkagylót találhatunk. A középkori zarándokok java része penitencia gyanánt járta végig az utat, s hogy ennek elvégzését bizonyítani tudják, sokan kagylót vittek haza a tengerpartról.
A zarándokoknak, akik Szent Jakab-kagylóval kívánták bizonyítani, hogy teljesítették a rájuk kiszabott penitenciát, eleinte tovább kellett menniük Finisterrébe. Az árusok már a XII. században felismerték az ebben rejlő üzleti lehetőséget, és a székesegyház mellett is elkezdték árusítani a kagylókat. Ezek nem csak szuvenírként szolgáltak: evéshez és iváshoz is hasznos eszköznek bizonyultak.
Ahogy a Szent Jakab-kagyló mind jobban összefonódott az El Caminóval, úgy vált egyre inkább magának a zarándoklatnak is a szimbólumává. Jelentette immár azt a menny felé vezető utat is, amelyet a keresztények járnak be, akik „zarándokok és jövevények a földön” (Zsid 11,13).
A katekizmus szerint „a zarándoklatok arra emlékeztetnek, hogy itt a földön úton vagyunk az ég felé. Kezdettől fogva különösen alkalmasak az imádság megújítására. A kegyhelyek az élő forrásaikat kereső zarándokok számára alkalmas helyek arra, hogy »mint Egyház« éljék át a keresztény imádság különböző formáit” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2691.).
A Szent Jakab-kagylót a keresztség kiszolgáltatásakor is használták; nemcsak azért, mert praktikus eszköz víz merítéséhez, hanem azért is, mert hordozza a zarándoklat szimbolikáját. A keresztség a keresztény ember útjának kiindulópontja. A pap, amikor a kagylóval vizet önt a gyermekre, elindítja őt a mennyország felé tartó zarándokútján.

Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz

Ferenc pápa fogadta a Borussia Mönchengladbach labdarúgóklub csapatát

Ferenc pápa fogadta a Borussia Mönchengladbach labdarúgóklub csapatát

Fotó: News.va

Az utóbbi években a két szervezet számos találkozót tartott Mönchengladbachban és Rómában. A „Csikóknak” is nevezett Borussia Mönchengladbach csapat kivételesnek tekinthető abból a szempontból, hogy mindig „emberi” volt, és figyelmet fordít a családokra – hangsúlyozta rövid köszöntésében a pápa.
„Jó látni, hogy családok töltik meg a stadionotokat, és a különböző sportprogramok és kezdeményezések célja, hogy segítsék a fiatalokat, különösen a hátrányos helyzetűeket. Arra kérlek benneteket, hogy maradjatok hűek elkötelezettségetekhez, és továbbra is legyetek a jó és a béke sportolói, akikre ma nagy szüksége van a világnak” – mondta a Szentatya. Végül az Úr oltalmába ajánlotta a focistákat, családjaikat és szeretteiket.

Hazánkban is kezdetét vette a Neokatekumenális Út missziója

Hazánkban is kezdetét vette a Neokatekumenális Út missziója

Fotó: Neocatechumenal Way

 

Ezen a nyáron a Neo­ka­te­ku­me­ná­lis Út katolikus lelkiségi irányzat a világ különböző országaiban kettesével történő missziót végez, amelyben a testvérek arra kapnak meghívást, hogy pénz, tarisznya és bot nélkül mindenkinek hirdessék az evangéliumot, akikkel útjuk során találkoznak. Ez a küldetés azt jelenti, hogy Jézus Krisztus nevében mennek hirdetni az Atya irántunk való végtelen szeretetét, és az Úr kereszten aratott győzelmét a halál felett. Az a feladatuk, hogy emlékeztessenek a megtérésre: hogy elforduljunk saját magunktól és megnyíljunk Isten szeretetére. Mindezt úgy teszik, hogy közben tiszteletben tartják a másik ember válaszát, elfogadva a visszautasítást is.
A közösség vezetőinek felkérésére augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén az egri bazilikában megáldottam a misszióba induló személyeket, majd a szentmise után mindegyikük kapott egy keresztet, hogy Jézus Krisztus kegyelme erősítse őket önként vállalt küldetésükben. Magyarországon augusztus első felében kétszáz testvér vesz részt ebben a misszióban, ahogy az Úr küldte a hetvenkét tanítványt. Az Ő jelenlétét és gondoskodását szeretnék megtapasztalni, és szolgálni a megtérés lehetőségét. 1991-ben Szent II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmával volt már hazánkban ilyen misszió, és akkor a pápa fogadta a Neokatekumenális Út testvéreit a budapesti nunciatúrán, és megáldotta a misszionáriusokat.

A Pápai Életvédő Akadémia elnöke:Mozdítsuk elő az elkísérés kultúráját

A Pápai Életvédő Akadémia elnöke:Mozdítsuk elő az elkísérés kultúráját

Fotó: News.va

 

„Kétségtelen, hogy lelkileg mindenki közel áll a gyermek szüleihez, akik szenvedélyesen és szeretettel kísérték, védelmezték és aggodalommal vették körül a kis Charlie-t. Az Úr mindig meghallgatja imáinkat. Isten sohasem kapcsolja le a lélegeztetőgépet, és nem hagyja győzni a gonoszt. Szeretete a mienkkel együtt legyőzte a betegséget és a halált, és Charlie valóban velünk van és az Úrral” – hangsúlyozta a Pápai Életvédő Akadémia elnöke.
Arra a kérdésre válaszolva, hogy mit tanulhatunk ebből a fájdalmas esetből, Paglia érsek elmondta: „Ez a történet arra figyelmeztet, hogy sürgősen elő kell mozdítani az elkísérés kultúráját. Egyesek úgy nevezik ezt, hogy »terápiás szövetség« vagy a »szeretet szövetsége«. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a beteg köré kell gyűlnie: a szülőknek, a családtagoknak, az orvosoknak, a barátoknak és bizonyos értelemben az egész társadalomnak. Párbeszédre van szükség, hogy megtalálják a beteg számára a legjobb megoldást. Sajnos a kis Charlie esetében ez nem történt meg. A bírósághoz fordulás nem oldja meg az alapvető problémát. Ezért ez az eset arra ösztönöz minket, hogy előmozdítsuk az elkísérés kultúráját.” A Pápai Életvédő Akadémia elnöke annak a reményének adott hangot, hogy „a történtek segítenek társadalmainknak kimondani a három nagy nemet: az eutanáziára, az emberek magára hagyására és a terápiás túlbuzgóságra. Ugyanakkor pedig kimondják a három nagy igent is: az elkísérésre, a tudomány fejlődésére és a fájdalomterápiára.”
Massimo Gandolfini, az olaszországi Family Day szervezet elnöke és a bresciai kórház idegsebészeti főosztályának vezetője a Vatikáni Rádiónak adott interjújában elítélte a tényt, hogy meggyorsítják az ember életének végét egy tettel, amely halált eredményez. „Egy bíró nem döntheti el, hogy egy adott nap egy adott órájában a halálát okozzam egy betegnek. Emberségesebb és természetesebb lett volna, ha a gyermeket karjukban tartva a végsőkig elkísérik a szülők. Ez az eset abba az irányba mutat, ahol különbséget tesznek az életre érdemes és az arra nem érdemes életek között. Veszélyes módon elterjedhet a selejtezés kultúrája egy ideológia hatására, amely egy meghatározott pillanatban éppen hatalmon van” – figyelmeztetett Massimo Gandolfini.
Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke nyilatkozatot adott ki a kis Charlie halálát követően. Őszinte részvétét fejezte ki a szülőknek, akiket biztosított a maga és a Katolikus Egyház közösségének imáiról. Azért fohászkodott, hogy a mennyei Atya adjon vigaszt és erőt nekik, a családnak és a barátaiknak. Támogatásáról és együttérzéséről biztosította a Great Ormond Street Kórház személyzetét is. Az intézményben tett közelmúltbeli látogatásakor szerzett tapasztalatai alapján megállapította, hogy ebben a színvonalas egészségügyi intézményben minden kis beteget nagylelkűen és magas szakmai felkészültséggel kezelnek, minden erőforrást biztosítva számukra.

„Jézus egy jó arc volt”

„Jézus egy jó arc volt”

Fotó: Szólj be a papnak!/Facebook

 

 

Miért fogott össze az idén Debrecenben egy domonkos szerzetes, egy református lelkipásztor és egy evangélikus lelkész? Azért, hogy a Bakelit nevű debreceni kocsmában, majd a Campus Fesztiválon őszintén válaszoljanak a fiatalok keresetlen kérdéseire.
A Szólj be a papnak! kezdeményezés már a nevében is figyelemfelkeltő. A kérdésfelvetésre bátorító Facebook-bejegyzések első ránézésre talán meglepő dolgot állítanak: a részt vevő lelkészek és papok „kifejezetten várják a beszólásokat”.
Berecz Péter főszervező, ötletgazda és koordinátor, valamint Kiss Zita beszélt nekünk a rendhagyó debreceni kezdeményezésről. A következőket mondták el a kezdetekről:
– Idén februárban indult a tevékenységünk. Keresztény (római és görögkatolikus, evangélikus és református) felekezetekhez tartozó szervezők, majd önkéntesek álltak össze egy csapattá, hogy hozzájáruljanak a hitátadás módszereinek korszerűsítéséhez. Fontos hangsúlyozni, hogy csakis a módszerek megújításában gondolkozunk, hitünk, a krisztusi tanítás tartalmát mindenképpen meg kívánjuk őrizni. Vagyis sohasem fogjuk azt mondani, hogy Jézus Krisztus nem támadt fel, vagy hogy mindegy, miben hisz az ember. A kezdeményezésünk lényege, hogy hitünk igazságait megpróbáljuk ott képviselni, ahol az emberek ténylegesen megfordulnak, azaz kocsmákban, fesztiválokon. Elsősorban olyan fiatalokat és felnőtteket szeretnénk elérni, akik nem feltétlenül mennek el gyülekezetbe vagy templomba. A kereszténység egységét akarjuk megmutatni, ugyanakkor hűségesek maradunk felekezeti és gyülekezeti hovatartozásunkhoz. Egy domonkos szerzetes, Tokodi László; egy református lelkipásztor, Veres János és egy evangélikus lelkész, Asztalos Richárd egyből mosolyogva mondott igent a felkérésünkre – vállalva, hogy tabuk nélküli kérdésekre, „beszólásokra” válaszolnak. Alkalmainkat júniusig havi rendszerességgel tartottuk meg a Bakelit nevű debreceni kocsmában. A provokatív, figyelemfelkeltő cím alatt tematikus vitaesteket rendeztünk (témánk volt például a jó, a rossz, a szexualitás, a függőségek, a pénz, a gaz­da(g)­ság, a halál). Annak érdekében, hogy még inkább bekerüljünk a köztudatba, idén megcéloztuk a debreceni Campus Fesztivált, és ez bizonyos értelemben tényleges áttörést hozott. Ott már egy, körülbelül húsz önkéntessel és egy kibővített egyházi csapattal (a három törzstag mellett további három református egyetemi lelkésszel, köztük egy lelkésznővel, egy görög- és egy római katolikus atyával) voltunk jelen. Augusztustól pedig folytatódnak a kocsmai alkalmaink. Szeretnénk beindítani egy debreceni bázisú keresztény blogot, illetve büntetés-végrehajtási intézetekben is szerveznénk eseményeket. Néhány jó barátunk pedig azon fáradozik, hogy szeptembertől Budapesten is elinduljon egy eseménysorozat ugyanezzel a névvel és hasonló arculattal.

* * *

A Campus Fesztiválon többek között szó esett arról is, hová kerül a templomi perselypénz. Erről és más érzékeny témákról pódiumbeszélgetésen folyt a szó. Felmerült az a kérdés is, hogy mit tenne Jézus, ha itt lenne a fesztiválon: „Ő is inna itt egy sört, és leülne közénk haverkodni, mert Jézus jó arc volt, szerintem” – hangzott egy vidám válasz. Az esti Tankcsapda-koncertre mindenesetre együtt vonultak a nagyszínpadhoz a fesztiválozók és a Szólj be a papnak! csapata.
Arról is megkérdezték a fiatalokat, hogy milyen kérdéseket tennének fel magának Istennek. Egy kislány arra lenne kíváncsi, Isten eljönne-e a Campusra, ha volna rá lehetősége. Egy fiatal lány azt szeretné tudni, miért hagyta Isten, hogy ilyen legyen a világ. Egy fiatalember úgy gondolta, nem tudna mit kérdezni tőle, hiszen „Isten túl sok mindent tud, én pedig túl keveset”.
Egy lány azzal az ötlettel állt elő: „Magát Jézust kellene megkérdezni, hisz tegnap este itt rollerezett.” A fehér habitusban rollerező Tokodi László mosolyogva reagált a felvetésre: „Nagyon megtisztelő, hogy összekevertek Jézussal, de én csak az egyik papja va­gyok.” Majd megragadta az alkalmat, hogy mindenkit meghívjon a Szólj be a papnak! sátrához, illetve a Bakelitben tartott beszélgetésekre.
Hogy melyek voltak a leggyakoribb kérdések és a legérzékenyebb témák a Campuson, Berecz Péter és Kiss Zita a következőket válaszolták:
– Akárcsak a kocsmai alkalmaink során, a fesztiválon is beszélgettünk a jó és a rossz kérdésköréről, a szexualitásról, a függőségekről, a gazda(g)ság, a pénz, a politika és a hatalom viszonyáról; valamint a halál előtti és utáni élet kérdései is terítékre kerültek. Tartottunk három pódiumbeszélgetést a Civil Faluhoz közeli színpadon, és arra bátorítottuk a fiatalokat, hogy térjenek be a reggeltől estig nyitva álló sátrunkba, s csoportokban vagy négyszemközt, egy-egy sör mellett beszélgessenek el valamelyik pappal, lelkésszel vagy az önkéntesekkel. Volt, aki a szakmája etikai vonatkozásairól kérdezett. Akadt, akit a párkeresés témaköre izgatott leginkább, és persze előfordultak kötetlenebb, illetve egészen bizalmas beszélgetések is. Lehet, hogy a kérdezők szégyenlősek voltak, de az igazán meredek felvetésekkel – például a cölibátus személyes megélésével – kapcsolatban inkább személyesen keresték meg a papjainkat. Emellett látogatóink kifejezetten élvezték a Tankcsapda dalszövegrészleteinek és az azokkal összefüggésbe hozható bibliai idézeteknek az összepárosítását, illetve a többi kvízt és játékot is.
D. Tóth Kriszta műsorában Pál Feri egyszer azt mondta: „Vallásról, hitről beszélgetni nem könnyű, mert a téma az ember legbensőbb szféráját érinti.” Előfordult a campusos sátratoknál, hogy elszabadultak az indulatok, vagy hogy nehéz volt kezelni az előtörő érzelmeket? – kérdeztük a szervezőket, ők pedig így válaszoltak.
– Egyetértünk Pál Ferivel, valóban nem könnyű beszélgetni ezekről a témákról. Ugyan­akkor azt tapasztaltuk, hogy akik eljönnek a rendezvényeinkre, azok bátran és szívesen kérdeznek, beszélgetnek. Azoknak az elérése jelent majd nagyobb kihívást számunkra, akik még ebben a kötetlen formában is ódzkodnak ezektől a témáktól. Beszélgetéseink moderátora arra bátorítja a közönség soraiban ülőket, hogy minél több kérdést tegyenek fel, főleg olyanokat, amelyeket eddig nem volt lehetőségük vagy bátorságuk „nekiszegezni” egy lelkésznek vagy egy papnak. Átengedjük a kezdeményezést a kérdezőknek, s azt reméljük, hogy válaszaink hitelessége megnyitja számukra az utat közösségeink felé. Az indulatok elszabadulására eddig még soha nem volt példa.
A kezdeményezés a tapasztalatok szerint kiváló lehetőséget kínál az evangelizálásra.

„Őrhely gyanánt őrködik az ország üdve fölött”

„Őrhely gyanánt őrködik az ország üdve fölött”

Fotó: Bókay László

 

Budapesttől Vác érintésével az Ipolyság felé vezető 2-es főúton, kanyargós, hegyre kapaszkodó utakon haladunk a nógrádi Tereske felé. Balról és jobbról a Börzsöny érintetlen erdőségei kísérnek bennünket, az úton táblák jelzik a völgyekben megbúvó falvakat.
A Rétság szomszédságában fekvő, hétszázas lélekszámú Tereske Nógrád nagy múltú településeinek egyike. Az Árpád-kori falu temploma, amely a XI–XII. században épült, bencés apátsági templom volt. Híven őrzi az egymást követő építéstörténeti korszakok stílusjegyeit. A román alapokon jól láthatók a gótika, a reneszánsz és a barokk nyomai, tanúságot téve kultúránk folytonosságáról. Az épület különleges kincsének számít a templombelső északi falán látható, a mai Magyarországon egyedülálló falképsorozat, amely a Szent László-legendát eleveníti meg.
Ez a templom volt a Váci Egyházmegye Szent Lászlóra emlékező ünnepének helyszíne. Július 29-ére, a lovagkirály halálának napjára hívták a zarándokokat Tereskére. Az ötletgazda a templom „felfedezője”, Pálos Frigyes prépost, művészettörténész, a váci Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, a falu korábbi plébánosa volt – tudtuk meg Beer Miklós püspöktől.
Pálos Frigyest a pártállam 1960-ban száműzte Tereskére, itt volt plébános egészen 1978-ig. A korábban gyerekek százait hitoktató pap a kis faluban sem tétlenkedett. Egy nagy esőzést követően arra lett figyelmes, hogy a templom barokk ablakai között román kori tölcsérablakok körvonalai bukkantak elő. A belső vakolat eltávolítását követően aztán kiderült, nem akármilyen templom a tereskei. Az északi fal belső oldalán és a szentélyben nem sokkal később felfedezték a falfestményeket, a Szent László-freskósorozat darabjait is. A plébános volt az, aki szorgalmazta a régészeti kutatást és a restaurálást, amely tizenhárom éven át tartott. A munkálatok során feltárták a templom román, gót, reneszánsz és barokk elemeit, és konzerválták a középkori falfestményt. Pálos Frigyes nagy álma, hogy a helyreállítás folytatódjon, és teljes szépségében láthatóvá váljon a szentély gótikus mennyezete, illetve a reneszánsz pasztofórium.
A tereskeiek nagy igyekezettel készültek a lovagkirály halálának évfordulójához kapcsolódó emléknapra, és visszavárták egykori plébánosukat, Pálos Frigyest. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt Árpád-kori apátsági templom előtti téren állították fel a tábori oltárt. Körülötte összesereglett a falu népe és a szomszédos településekről, valamint az egyházmegye távolabbi részeiből érkezett vendégek.
A szent király emlékét megidéző nap előadásokkal kezdődött, amelyek bemutatták a tereskei templom kalandos történetét. Pálos Frigyes László és a kun vitéz küzdelmét idézte fel: az akciófilmbe illő elbeszélés egyszersmind humorral fűszerezett, szókimondó tanítás is volt a férfi és a nő szerepéről.
A magyar népért felajánlott szentmisét Beer Miklós püspök mutatta be számos paptestvér, köztük Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke koncelebrálásával. A liturgián részt vett Jerzy Snopek magyarországi lengyel nagykövet is.
Beer Miklós szentbeszédében arra buzdított, adjunk hálát személyes meghívottságunkért, és azokért, akik révén meghívást kaptunk az Egyház közösségébe. „Szüleinket, barátainkat, iskolánkat és tanárainkat ajándékba kapjuk” – mondta.  Szent László alakját megidézve a lengyel–magyar barátság értékét hangsúlyozta. „Ahogy egykori egymásra találásunk, úgy a visegrádi négyek összetartozása is kezd fogalommá válni” – mutatott rá az összefogás értékére a mai bonyolult történelmi helyzetben. „Adatott nekünk egy küldetés, a Krisztusba vetett hitünk, a béke és kiengesztelődés útja” – hangsúlyozta. Pálos Frigyes Szent László életpéldáját középpontba állító előadásához kapcsolódva Beer Miklós a férfiak életfeladatáról beszélt. Püspöki szolgálata különleges ajándékának nevezte, hogy egyházmegyéjében létrejött és hatékonyan működik a férfiszövetség. „Legyenek körülöttünk életerős, hitvalló férfiak, családapák! Kérjük ezért Mária közbenjárását!” – fogalmazott a megyéspüspök.
A Szent László-napon emlékéremmel és emléklappal jutalmazták mindazokat, akik sokat tettek az Árpád-kori templom helyreállításáért. Elsőként Jerzy Snopek nagykövet vehetett át kitüntetést.
Kozma Imre jó hírt hozott az ünnepre: Egy, kilétét felfedni egyelőre nem kívánó vállalkozó jóvoltából lehetőség nyílik a tereskei templom feltárásának befejezésére, a szentély eredeti állapota szerinti helyreállítására, így a tereskei istenháza a magyarországi kereszténység első ezer évének virágkorát hirdetheti majd az utókor számára. És Tereske, Pázmány Péter szavaival szólva, „őrhely gyanánt őrködik az ország üdve fölött”.

A kiegyezés nem meghódolás

A kiegyezés nem meghódolás

Nagy kár, hogy a bécsi udvar 1849 tavaszán nem hallgatott a magyar „békepártra”, Görgeyre és Jókaira, és csak tizennyolc évvel később egyezett ki birodalma „jobb kezével,” a magyarokkal. Ennek idén van százötven éve. Méltánytalan és téves politikai számítás, hogy erről gyakorlatilag semmilyen érdemi megemlékezés nem történt.
A nemzet megtörését, az elnyomást a magyar társadalom, a hazafiak mindig elutasították, ennek gyönyörű kifejezése Arany János példabeszéd-verse a walesi bárdokról. Kossuth jelképe volt a meghódolás elutasításának, ahogyan később Nagy Imre is önként vállalt mártíromságával. De amikor – bel- és külpolitikai okokból – a bécsi udvar puhulni kezdett, nemcsak az itthon passzív rezisztenciát folytató Deák és Eötvös, hanem az emigrációból hazatérő Andrássy és Pulszky is kész volt a kompromisszumra, a méltányos kiegyezésre. Ma is vita van a történészek között arról, hogy volt-e jobb megoldás, mint a dualizmus, a teljes belső önállóság mellett közös ügyek Ausztriával és a különböző uralkodói előjogok, s hogy a gazdasági és politikai előnyök többet nyomtak-e a latban, mint a hátrányok. Kossuth nem engedett – nem a 48-ból, hanem a 49-ből, a trónfosztásból –, így vált a magyar függetlenség szimbólumává.  Ő a mai napig egy eszme, egy szép álom megtestesítője maradt. Erkölcsi okokból az egykori Kormányzó mást nem is tehetett, de hívei kiegyeztek, és az ország fölvirágzott.
A kiegyezés nem meghódolás volt, a népképviseleti alapú Országgyűlés meggyőző többséggel megszavazta. Szuverén magyar döntés volt 1868-ban kiegyezni a horvátokkal autonómiájuk alapján, majd a nemzetiségi törvényben széles körű nyelvhasználati jogokat biztosítani a többi nemzetiségnek. Mindig úgy láttam, hogy a hiba a folytatásban volt, elzárkózni a kollektív jogoktól, legalább megyei szinten önkormányzatot adni a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, ruszinoknak. Tisza Istvánt is kevesen követték, amikor megpróbált kiegyezni a hárommilliós román nemzetiséggel. Amikor viszont az elveszített világháború végén Károlyi és Jászi kiegyezést, kantonokra épülő föderációt kínált az ország nem magyar nyelvű népeinek, ők utasították el ezt, és csatlakoztak a cseh, román és szerb nacionalistákhoz, akik nemcsak jelentős magyar kisebbségük elnyomói lettek, de megtagadták az autonómiát a szlovákoktól, a horvátoktól és az erdélyi románoktól is.
Mennyivel jobb megoldás lett volna a kompromisszum, akár egy nagy közép-európai föderáció, vagy etnikai határok és a kis nemzetek Kossuth által javasolt konföderációja! Elkerülhető lett volna az új világháború, a náci, majd a szovjet megszállás, a diktatúráknak történt kényszerű behódolás.
1990-ben az Antall-kormány – parlamenti ellenzékével együtt – új kiegyezést javasolt szomszédainknak: a területi viták elvetését széles körű, Nyugat-Európában bevált kisebbségi jogok mellett. Sajnos a külvilág kihátrált az 1990-es évek elején még szükségesnek tartott kisebbségi jogvédelem erőteljes szorgalmazásából, birtokon belül lévő szomszédaink pedig a mai napig elzárkóznak a magyar és más kisebbségi közösségekkel történő kiegyezéstől, az önkormányzat megvalósításától. Ebbe a magyar állam nem törődhet bele, de nyilvánvaló, hogy erővel, verbális vagy tényleges harccal a helyzet javunkra nem változtatható meg. Marad a kompromisszum keresése, és ehhez ellenségek gyártása helyett minél több barátot, kormányt kell megnyernünk. Eme legfontosabb nemzeti célunk érdekében nagy szükség lenne a belső kiegyezésre is, hogy súlyos bel- és külpolitikai problémáink megoldását a különböző politikai irányzatok közösen keressék. A kölcsönös gyűlölet fokozása helyett. A keresztény eszmeiség mellett ezt diktálja a józan ész is.

Ha Isten él benned, több nem kellhet

Ha Isten él benned, több nem kellhet

Fotó: Lambert Attila

 

 

Várnai László plébános házigazdaként köszöntötte a nagyszámú közösséget, majd Lobmayer Ágnes M. Judit, a Boldogasszony Iskolanővérek tartományfőnöknője szólt a megjelentekhez.
A jótékonysági körút bevételével a rend szovátai Marianum lelkiségi-kulturális központját támogatják. A tartományfőnöknő elmondta, ez a vidék több szálon is kötődik a rend történetéhez. A II. világháború előtt itt is voltak oktatási intézményeik, a kommunizmus alatt pedig az itt található nyaralóban húzta meg magát üldözött közösségük. Külön köszönetet mondott Csaba testvérnek építő-teremtő szavaiért, valamint Barna Katának és Barna Tamásnak, akik évek óta szervezik ezt a programsorozatot.
Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője a missziós körútról elmondta: nyáron a Balaton környékén „a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó magyarok sűrűsége”, ezért tartja fontosnak, hogy a szórakozási, kikapcsolódási és sportolási lehetőségek mellett a vallásos „kínálat” is megjelenjen. Az adakozó kedvnél is lényegesebb, hogy e szentmisék segítsenek bennünket a megtérésben.
„Az irgalmasság rendkívüli szentévében mindenki az irgalomról beszélt, kevesebb szó esett Isten igazságosságáról, Isten törvényeiről. Ezért is szeretnék e missziós körút során a tízparancsolatról elmélkedni” – kezdte szentbeszédét Böjte Csaba. Felidézte: Szent László király I. Géza halála után egy polgárháború sújtotta Magyarországra tért vissza. Uralmának megszilárdítása után megalkotta törvényeit, melynek alapja a tízparancsolat volt. Ennek első parancsa így szól: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ezt a parancsot Jézus Krisztus sem törölte el, sőt, megerősítette.
Sokszor úgy érezzük, betartjuk a parancsokat: nem káromkodunk, nem is lopunk, vasárnap elmegyünk a szentmisére. De vajon ez azt is jelenti, hogy Istent imádjuk, méghozzá mindennél jobban? – vetette fel a ferences szerzetes. – A mai ember imádja a feleségét, a focicsapatát, esetleg a nemzetét, de az Isten iránti szeretet gyakran megbicsaklik. A reneszánsz kortól Európában az ember került a középpontba. Ha a másik embert „imádjuk”, az azt is jelenti, hogy olyasmit várunk el tőle, aminek nem tud eleget tenni. Az ember életét ugyanis csak Isten tudja kiteljesíteni.
Böjte Csaba közelmúltbeli iraki látogatásáról is beszélt. Elmondta: Moszult – melyet korábban Ninivének hívtak – néhány ezer fiatal foglalta el, elsodorva a nagyszámú katonaságot. Több mint négyszázezer keresztény menekült el innen. A látogatás apropója az volt, hogy az Iszlám Államtól visszafoglalt Moszul súlyosan megrongálódott keresztény templomait ismét élettel töltsék meg. A káld és szír főpa­pok egy-egy olajfacsemetét adtak a híveknek: ültessék el a véráztatta földbe, hogy majd annak árnyékában beszélgethessenek a korábban szemben álló felek utódai a békéről. Az egyik templomfalon mérhetetlenül sok lövésnyom látszott, itt végezték ki a keresztényeket, majd célba lövésre, gyakorlatozásra használták a falfelületet. „Nem kaptam levegőt, azon gondolkodtam, hogy az ember hogy lehet ilyen állat? Valaki mellettem egy papírfecnit vett fel a földről, melyen a »nada te turbe« szavakat lehetett kibetűzni. Ez egy taizéi ének: »Ne félj, ne aggódj.« Nagy Szent Teréz imádsága jutott eszembe: »Semmi se bántson, semmi se fájjon, ha Isten él benned, több nem kellhet.« Ekkor nagy nyugalom töltötte el a szívemet, a keserű gyászt elfújta a szél – ha Isten él bennem, több nem kellhet. Éreztem, hogy Isten azt mondja: ha szeretsz engem, ha tudsz engem imádni, akkor bármi is történik, én ott vagyok neked, ott vagyok veled.”
Nincs más dolgunk ezen a földön, mint Istent imádni – hangsúlyozta Böjte Csaba. – Nem a birtoklással, a hatalom megszerzésével kell foglalkoznunk. Ha hétmilliárd ember arra törekszik, hogy nagy vagyont szerezzen magának, akkor szükségképpen egymás torkának fognak ugrani. Ha Istent imádva megtanuljuk egymást szeretni, akkor új korszak köszönthet be itt, a Kárpát-medencében is.
A magyar nép készül a 2020-as eucharisztikus világkongresszusra. „Milyen jó lenne, ha erre az alkalomra templomainkat belaknánk!” Csaba testvér mindenkit arra hív, hogy hetente egy órát töltsön az Oltáriszentség imádásával. Ezért is hozta létre az Oltáriszentség Testvériségét. A Magnificat.ro honlapon be lehet majd jelölni egy kis szívvel, hogy ki mikor fog imádkozni az Oltáriszentség előtt. „Azt szeretném, hogy ez a naptár ragyogjon a sok kis szívtől. Imádjuk, szeressük az Istent szívünk minden erejével!” – zárta szentbeszédét Böjte Csaba ferences szerzetes.
A szentmisén a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkórus énekelt, majd Kodály Zoltán és Kocsár Miklós műveiből adott hangversenyt.

60 / 65Első...596061...Utolsó