Embertárs

Istennel a „grundon”

Istennel a „grundon”

Fotó: Merényi Zita

 

A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat részeként elhangzott beszélgetésen – az estek hagyományát követve – először a családi háttér került szóba. Miklós nem mindennapi gyermekkort tudhat magáénak: hatan testvérek, az egyik bátyja örökbefogadott. „Ő az egyik legjobb barátom, és rengeteget tanultam tőle az integrációról” – mondta Miklós. A testvére cigány, mozgássérült és értelmi sérült.
Máshol is megtapasztalta a társadalmi különbségeket. Szülei munkája miatt tanítás után többnyire nem hazament, hanem – egyik húgával együtt – a budapesti Miklós utcai hajléktalanszállóra. „Amíg a szüleim az épület emeletén működő iskolában dolgoztak, addig mi a hajléktalanokra voltunk bízva. Sok örömöt, emberi találkozást és tudást kaptam tőlük. Miklós így emlékszik ezekre az évekre: „Szegények voltunk, de idillikus volt az életünk.”
Szülei válása azonban nehéz megpróbáltatást jelentett számára, ahogy az egész családnak is. Úgy érezte, összedőlt az életében minden, ami biztos. Ez volt az az időszak, amikor a gyermekként örökölt vallás személyes hitté vált benne. „Jártam templomba, ministráltam, de egy gyereknek nincs igazán szüksége Istenre, hiszen természetes módon magában hordozza őt. Önző dolog, de az ember akkor találja meg Istent, amikor szüksége van rá, amikor veszteség éri, és rájön: kell, hogy a dolgoknak valami mélyebb értelmük legyen. Nekem tizen­öt-tizenhat éves koromban lett szükségem Istenre, amikor úgy éreztem, a helyzeten, amelybe kerültem, ember már nem tud segíteni. Mindenki mást gondol Istenről, és ugyanaz az ember is mindennap mást érezhet vele kapcsolatban, de ami a lényeg: ő biztos, stabil, van.”
Ez volt a hivatáskeresésének időszaka is. „Kiskoromban régész, űrhajós, a szüleim után tanár, majd pszichológus és pap is akartam lenni” – mesélte Miklós. Végül mindent megváltoztatott egy színházi előadás: a Pesti Színház Az ünnep című darabja.
„A jó színház szakrális: amikor valami olyat érzünk – együtt, közösségként –, amit nem tudunk szavakkal kifejezni, de tudjuk, hogy ott van. Ez az az állapot, amikor az ember a »gyomrából él«, amikor a felesleges dolgok leválnak az életünkről, és kikristályosodik, hogy mi a fontos – ez általában a másik ember. Ez az energia fogott meg azon az előadáson” – mondta Miklós. Beadta a jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahova elsőre felvették. „Szerencsés vagyok, mert nem számít nekem a karrier, a siker – tette hozzá. – De olyan hivatásom lehet, ami sokaknak szól.”
A beszélgetés során szóba kerültek a darabok, amelyekben Miklós játszik, illetve az írások, amiken dolgozik. Szeretne egy borkóstolóval egybekötött önálló estet összeállítani Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvéből.
„Nagy izgalommal tölt el az Isten-kérdés. Hamvas azt írta: »Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. (…) Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki sem szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók vagy mámor vagy főtt sonka.« Hamvas Béla különleges módon beszél Istenről, gyönyörű, de emberi, szinte profán választ tud adni arra a kérésre: ki Isten? – magyarázta Miklós. – Szeretném megtanulni a szavait, és valahogyan átadni, hátha ezáltal fogékonnyá válnak erre a kérdésre olyanok is, akik egyébként elzárkóznak tőle.”
A Vígszínház sikerelőadásában, A Pál utcai fiúkban Vecsei H. Miklós Nemecseket játssza. „A darab felfrissítette bennem azt a tudást, mit jelent az igazi, az egymásban feloldódó barátság, amikor nincsenek titkok. És azt is, mi a »grundélmény«, milyen, ha a barátaiddal vagy, egy saját helyen, ahol nincs idő, és ahol együtt éltek meg valamit. Az embernek éveket kell eltöltenie ezen a »grundon« ahhoz, hogy kiteljesedjen, sőt az a jó, ha az egész élete során elkíséri ez a »grundélmény«… Ezt szeretnénk átadni a nézőknek is.”

* * *

A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat következő alkalma november 14-én, kedden lesz, amikor Keresztes Ilona rádiós szerkesztővel beszélget Michels Antal a Nem Adom Fel Cafe & Barban (Budapest VIII. kerület, Magdolna utca 1.).

 

72 óra kompromisszum nélkül

72 óra kompromisszum nélkül

Fotó: Bakos Dávid

 

A fiatalok – akik a közös munka során megtapasztalhatták a közösségben végzett önzetlen munka örömét – az elvégzett több tízezer munkaóra folyamán országszerte számtalan köztéren és közhasznú intézményben végeztek felújító munkálatokat, szemetet szedtek, növényeket ültettek, adományt gyűjtöttek, illetve szociális otthonokba látogattak el előadást tartani, kirándulni vagy csak beszélgetni az ott lakókkal. A programba bekapcsolódó önkéntesek – akik között idén cseh és horvát fiatalok is voltak – a három nap alatt átélhették, hogy a környezetünkért és a másokért hozott áldozatok révén mi magunk is épülhetünk. Személyes tapasztalatot szereztek arról, mit jelent a kifejezés: „Több vagy, ha adsz!”
Az idei 72 órához fővédnökként csatlakozott a Margaret Island együttes és Horváth Boldi. A Margaret Island a budapesti Normafa Óvoda kerítését festette többedmagával. Horváth Boldi a székesfehérvári Hérosz állatmenhely és a budapesti Ida utcai görög­ka­tolikus kollégium és közösségi tér helyszínein segített. A fővédnökök mellett Nagy Adri énekes-színésznő is csatlakozott az akcióhoz, aki a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonában tapasztalhatta meg, hogy adni jó.
Európában a magyarországi 72 óra kompromisszum nélkül akció elsőként érte el a tizedik évét. A jubileumon Több vagy, ha adsz! címmel filmpályázatot is hirdettek a szervezők. A zsűri által legjobbnak ítélt filmek a rendezvény honlapján tekinthetők meg.
Az idei 72 óra népszerűsítéséhez a közösségi médiában aktív, népes követőtáborral rendelkező fiatal youtuberek – Gökler Kriszti, Sági Evelin, Almási Petra, Barabási Lizi, Kinga és Nasz Dani – is büszkén csatlakoztak. Videóik és képeik megosztásával és a rájuk irányuló figyelemmel hozzájárultak a 72 óra népszerűsítéséhez, és közülük többen résztvevői is voltak a háromnapos önkéntes akciónak. Almási Petra és Barabási Lizi nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a rájuk váró feladatokba, és közös csapat szervezésével készültek az ön­kén­tes­kedésre.

Forrás: 72ora.hu

Ami a legszebbé teszi az életet

Ami a legszebbé teszi az életet

A püspök a találkozón elmondta, hogy öt éven át szolgált börtönlelkészként. „Ez idő alatt megdöbbentő volt látnom, hogy mindenkit ez a két kérdés foglalkoztatott: Ki az, aki most elfogad, aki szeret engem? És ki az, akit én szerethetek? Az előzetesben lévő férfiak és nők között nem találtam olyat, akinek az életében ne lett volna legalább egyvalaki, aki elfogadta és szerette őt, illetve akit ő elfogadott és szeretett. Úgy gondolom, az embert az teszi emberré, hogy szeretni tud, és képes elfogadni mások szeretetét. Ha igenlő választ kapunk arra a kérdésre, hogy lehet-e szeretni minket, akkor jól érezzük magunkat, még ha épp korlátozzák is a mozgásszabadságunkat. Ha azonban nemleges a válasz erre a kérdésre, akkor megfeszülünk, nyugtalanok és idegesek leszünk, veszekszünk” – hangzott el Varga László beszédében.
„Ami a legszebbé teszi az életet, az a bizalom” – hangsúlyozta a főpásztor. Hiszem, hogy Isten bízik bennünk. Amikor egy gyermek élete megfogan, az számomra azt jelenti, Isten még mindig bízik az emberben, abban, hogy tudunk jók lenni. Erre a bizalomra én azzal próbálok válaszolni, hogy magam is igyekszem bízni Istenben. Mindannyian dönthetünk. Itt bent is, hiába van lezárva a mozgásteretek, itt is dönthettek” – buzdította a kaposvári megyéspüspök az Emmi Debreceni Javítóintézetének nagykanizsai telephelyén élő fiatalokat.

Forrás fotó: Kaposvári Egyházmegye

A „belső várkastély” titkai

A „belső várkastély” titkai

Fotó: Lambert Attila

 

Béri Renátó szerzetesrendje alapítóanyjának nevezte Avi­lai Nagy Szent Terézt, aki a már létező kármelita rendbe lépett be ugyan, de valójában új szerzetesrendet hozott létre, a Szentlélek inspirációjára. Ötszáz évvel megelőzve a korát, A belső várkastélyban arról beszél, amiről a mai, modern idők ismert pszichológusai. A misztikusok soha nem az álomvilágból indulnak ki, hanem a realitásból. Mivel ismerik Istent, az embert is ismerik. Amikor Isten előtt állunk, az leírhatatlan, csak dadogunk. A mély baráti vagy a szerelmi kapcsolat is ilyen. Néhány embernek – költőknek, misztikusoknak – azonban megadatott, hogy leírhassák élményeiket. Úgy, ahogyan azt Teréz tette Abelső várkastélyban.
A misztika nem más, mint az Istennel való közvetlen kapcsolat – szögezte le Béri Renátó. A misztikus helyesen és egészségesen veszi igénybe a közvetítőeszközöket – Egyház, szentségek –, ezek táplálják ezt a kapcsolatot. Az Istennel való közvetlen kapcsolatból senki sincs kizárva, univerzális lehetőség ez. Mindenki megtapasztalhatja, hogy Isten szeret, és bennem él. A misztikusok ezt a tapasztalatukat írják le, ezért olyan népszerűek. Teréz hét lakásra osztotta fel a várkastélyt. Szimbólumok ezek, a lelki élet modelljei. Az első lakásban az önismeret fontosságát emeli ki. Ahhoz ugyanis, hogy megismerhessük Istent, először önmagunkkal kell tisztában lennünk. Amíg nem szeretem magam, nem fogom tudni szeretni sem Istent, sem az embert. Béri Renátó az egész­séges önszeretetről beszélt, amelynek semmi köze sincs az önimádathoz, illetve az öngyűlölethez. A második lakásban kiemelt szerep jut az elhatározottságnak, a motiváltságnak. Mindezekre végig szükségünk lesz a lelki fejlődés útján. A lakások tehát egymásra épülnek, mindegyikben benne vagyunk, de nem egyforma erővel. Középen található a központi lakás, Teréz erre irányítja a figyelmünket. Ebben a lakásban – tehát bennünk – van jelen Isten, ez az identitásunk központi helye. A hét lakás birtokbavételének alapvető célja, hogy tudatára ébredjünk annak: Isten jelen van bennünk, szeret minket, egzisztenciánk első pillanatától kezdve. Ez a misztikus ráébredés a tudatosulása annak, ami eddig is ott volt bennünk. Fölösleges tehát azon erőlködnöm, hogy igyekezzem rávenni Istent, szeressen engem és éljen bennem, hiszen már kezdettől ott van a lelkem központjában és szeret engem.
A kármelita szerzetes hangsúlyozta, hogy a várfal és a várkastély, a központi trónterem közötti vidék tele van csúszómászókkal. A szimbólumok nyelvén a fal a test, a várkastély a lélek, a köztes vidék a psziché világa. Ez a realitás, de Teréz soha nem mondja, hogy a csúszómászó világ birtokba vehetné a tróntermet, a központi szobát. Ez ugyanis Isten, a lelkem magja. Hordozom magamban a csúszómászó világot, de nem vagyok egyenlő vele. Isten szeretett lénye vagyok, a sérüléseimmel, a terheimmel együtt is. Ha ez tudatosul bennünk, hihetetlenül nagy dolgokra vagyunk képesek.
Baráth Évi hatgyermekes családanya. A mentálhigiénés orvosban Béri Renátót hallgatva tudatosodott, hogy a lelkiség, az orvoslás és a pszichológia kiegészítik egymást. Előadásában arra kereste a választ, hogy mit jelent egységben lennünk önmagunkkal. Ehhez tudnunk kell: mi az, ami már megvan bennünk, és mi az, ami még nincs. Ahhoz, hogy egységben legyek önmagammal, látnom kell a „már igen”-jeimet és a „még nem”-jeimet egyaránt. Az önismeret sok fájdalommal jár, de segít abban, hogy megértsem és megismerjem magam, s ezáltal a másik embert is jobban megismerem és megértem majd. A doktornő emlékeztetett a talentumokról szóló példabeszédre: tudnom kell, melyek a kincseim, hogy továbbadhassam azokat másoknak. Irreális elvárás azonban, ha a tökéletességet a hibátlansággal azonosítom. Ettől csak a szorongásom nő, aminek következtében csökken az önbizalmam és a teljesítményem is.
A belső várkastélyból Baráth Évi is a központi lakásra helyezte a hangsúlyt, mert ha felismerem, hogy Isten bennem van és szeret engem, akkor azt is elfogadom, hogy értékes vagyok. Elismerem minden ember méltóságát, és ha nem is értek egyet mindenben a másikkal, tisztelem őt, mint olyan személyt, akiben ugyanúgy benne él a szerető Isten, mint bennem. Baráth Évi bátorító, szereteten alapuló pedagógiának nevezte mindazt, amit Avilai Nagy Szent Teréz írt misztikus tapasztalatairól művében: Isten bennem él, szeretett vagyok és értékes. Céljai voltak velem, ezért születtem meg. A doktornőt ezzel kapcsolatban nagyon megérintették a 138. zsoltár következő sorai: „Hiszen te formáltad bensőm, anyám méhében te szőtted a testem… Létem nem volt titokban előtted, amikor a föld ölén rejtve formálódtam. Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem. Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam: napjaim már eltervezted, mielőtt egy is eltelt volna belőlük” (13–16).

1956 megváltotta történelmi bűneinket

1956 megváltotta történelmi bűneinket

A magyarság történelmét joggal tartjuk nehéznek, de szépnek. Valóban csoda, hogy a germán és szláv népek tengerében ez a gyönyörű nyelv fönnmaradt, és hatalmas irodalom nőtt ki belőle. A magyar állam megőrizte függetlenségét mind a Kelet-római (Bizánci), mind a Német-római Birodalommal szemben.
Megfogyatkozva, de túlélte az Oszmán-Török Birodalom hódító törekvéseit. A kereszténység testvérháborúi idején példát mutattunk a vallási türelemből.
Ellenálltunk a Habsburgok birodalmukba beolvasztó és németesítő törekvéseinek. 1848-ban az áprilisi törvényekkel (jobbágyfelszabadítás, népképviselet, polgári egyenlőség), majd 1849. július 28-án a zsidók emancipációjának törvénybe iktatásával hazánk a politikai haladás élvonalába került. A szabadságharc katonai sikerei kivívták a művelt világ csodálatát, a kegyetlen megtorlás pedig a világ együttérzését. A XX. század első felében azonban részben a balszerencse, de még inkább rossz politikai döntések következtében Magyarország jó híre, megbecsülése elveszett. Nemzetiségeink elnyomása, vörös, majd fehér terror, zsidóellenes törvények, a náci Németország csatlósává válás (bár „vonakodva”), félmillió zsidó honfitársunk kiszolgáltatása szadista gyilkosoknak, a nyilas csőcselék rémuralma – mindez kiváltotta a világ elmarasztalását. Az enyhítő körülmények, a trianoni igazságtalanság traumája, az embermentés szép példái sem feledtették, hogy bűnös emberek bemocskolták a nemzet becsületét. Márton Áron, Erdély püspöke 1944. május 22-én a Hitler által ránk kényszerített magyar bábkormányt figyelmeztette: „Nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”
Kemény volt a bűnhődés, a német után jött a szovjetorosz megszállás, az ateista kommunizmus, az ÁVO és az Andrássy út 60., a recski kényszermunkatábor, a padláslesöprés és a téeszesítés. 1956. október 23-ával viszont megérkezett a tisztító vihar, „föltámadott a tenger”, a magyarság hőskölteményt írt vérével a világtörténelembe. Akkor vált valóra igazán Petőfi szava: „Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” Az 1956-os forradalom hősiességénél csak tisztasága volt nagyobb, a méltóságteljes, fegyelmezett tüntetők, az észszerű követelések, a bosszút nem engedő forradalmi bizottságok, a betört kirakatokban érintetlenül hagyott áruk, az áldozatok családja számára ládákban gyűjtött pénz. Mindszenty bíboros, esztergomi érsek november 1-jei szavai ma is irányt mutatnak: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért. Honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre.”
A nép hangja szentesítette a forradalomban megtisztult Nagy Imre és kormánya döntéseit, a többpártrendszer helyreállítását, a kilépést a Szovjetunió uralmát biztosító Varsói Szerződésből. „A magyar név megint szép” lett, a világsajtó Budapestre siető képviselői tudósításaikkal tanusították ezt. A fölemelő, majd a november 4-i hitszegő szovjet agresszió után a megrázó hírek hatására szerte a világban milliók tüntettek hazánk szabadsága mellett. A kommunista utópia valósága lelepleződött.
A Kádár János nevéhez fűződő megtorlás, majd a „gulyáskommunizmus” látszólag ugyan megtörte és korrumpálta a nemzetet, de ahogy a legnagyobb ’56-os vers megjövendölte: „Mindig új élet lesz a vérből”. Az eltiport ’56-os szabadságharc tüzét őrzők léptek elő 1989-ben, amikor azt kiáltották a hatalomnak: „Ennyi volt, elég volt!” ’56 mindenkit magával ragadó lendülete nem kelhetett életre, mert a fölpuhuló diktatúra nem válthatta ki a forradalmi eltökéltséget és nemzeti egységet, de visszatértünk az európai, a Szent István-i útra, lehetőséget kaptunk az 1848-as és 1956-os elvek és célok megvalósítására. Illúzió volt, hogy most már mindnyájan „tiszták, hősök, szentek” leszünk. A gyarló emberi természet számlájára írható a sok csalódás, a korrupció elburjánzása, a társadalom kettészakadása, a gyűlölködés és a rosszhiszeműség. Érdemes elmélyedni az 1956-os forradalom történetében, vagy legalább elgondolkodni az akkori eseményeket és hangulatot fölidéző fényképeken, hogy ösztönzést kapjunk hibáink kijavítására és a világ megbecsülésének visszaszerzésére.

Buhfai Tham – egy maroknyi rizs

Buhfai Tham – egy maroknyi rizs

Az India északkeleti részén fekvő Mizoram államban rengeteg keresztény él, az Egyház növekszik. Ugyanakkor ez India legszegényebb államainak egyike, az emberek nagyon nehezen élnek itt. Néhányan létrehoztak egy mozgalmat, amelynek a Buhfai Tham nevet adták, ami annyit jelenti: egy maroknyi rizs. Ez a gyakorlat évtizedek óta él itt a keresztények körében. A lényege: minden alkalommal, amikor rizst főznek, egy maroknyit félretesznek egy kosárba. Ha egy nap háromszor főznek rizst, akkor hárommaroknyit tesznek félre. Az így összegyűlt gabonát elviszik a templomba, az Egyház pedig eladja, és így bevételre tesz szert. Az elmúlt egy évben mintegy másfél millió amerikai dollár gyűlt így össze, amelynek segítségével ezernyolcszáz misszionáriust támogattak.
Az Egyház missziójára gondolva az ilyen gyakorlatok is eszembe jutnak. Az ott élő embereknek nehéz a sorsuk. Nem tudnak nagy dolgokat tenni, de a szegénységük ellenére is megvan bennük a jóakarat, s ezáltal nagy dolgokat visznek véghez. Nehéz elképzelni egy négygyermekes édesanyát, aki csupán egy dollárt keres naponta, mégis félre tud tenni egy maroknyi rizst minden alkalommal, amikor főz a családjának. Ha megkérdezzük az ott élő embereket, kivétel nélkül mindegyikük azt feleli: „Szívesen és szeretettel adok, mert így tudom kifejezni hálámat Istennek.” Egy másik azt mondja: „Ha van mit ennünk mindennap, akkor Istennek adnunk is van mit mindennap.” Másvalaki a következőket mondja: „Amikor félreteszek egy maroknyi rizst, azzal az Úrnak is főzök egy adagot.” Megint másvalaki szavaival élve: „Ahogy gyarapodott a vagyonom, egyre többet adtam. Nem egy maroknyit adtam, hanem mindig háromszor annyit, és soha nem lettem szegényebb tőle.” „Az édesanyámtól tanultam ezt, és érzem, a keresztény misszió része ez a cselekedet” – fogalmazott közülük valaki.
Ezt a gyakorlatot ma már a rizsen kívül más dolgokra is kiterjesztették: a hívők adnak például zöldségeket, tűzifát, gabonát is. Mindenki visz valamit a templomba. És nemcsak a missziós vasárnapon, hanem mindig. Mára Indiában a mizorami Egyház önellátóvá vált. Nem kér külső segítséget. Pedig a hívők csak szegénységből és jóakaratból segítenek másoknak. Milyen nagyszerű példa számunkra ezeknek az embereknek a hitélete, amikor az egyetemes Egyház misszióját ünnepeljük. Ha Mizoramba utazunk, egy nagyon élő egyházzal találkozunk. A missziós lelkület élteti belülről a hitet és készteti cselekvésre az embert.
A múltban nagyon sokat segítettük a különböző missziókat a világban, különösen Afrikában és Ázsiában. Hála a Jóistennek! Ezt azért tudtuk megtenni, mert felelősséget éreztünk egymásért. Mára kissé eltávolodtunk ettől a lelkülettől. Nem él bennünk elevenen, hogy egy missziós Egyházhoz tartozunk. Amikor pedig hitünkből elvész a missziós lelkület, akkor olyanná válik, mint a lélek nélküli test. Természetesen így a közösségeink is élettelenné válnak. A mostani Európát látva ez világossá válik számunkra. Elmélkedjünk ezen a missziós vasárnapon: Milyen bennünk a missziós lelkület? Tudunk-e olyan nagyszerű dolgokat kezdeményezni, mint a Buhfai Tham? Minden alkalommal, amikor asztalhoz ülünk, vagy mielőtt főzünk, gondolunk-e egy éhező emberre, aki a Föld másik részén él valahol? És tudunk-e tenni érte valamit, akár csupán egy kis áldozat vállalásával?
Teréz anya örményországi nővérei mesélték el ezt a történetet: Egy téli éjjelen zajt hallottak a házban. Az egyik nővér kiment a folyosóra, hogy megnézze, honnan jön a hang. Egy álarcos férfi jött vele szemben. Megragadta a nővért, és egy nagy kést a nyakához szorítva ezt kiáltotta: „Ide minden dollárt!” „Nincs dollárunk” – mondta a nővér. „Akkor ide a rubelekkel!” „Rubelek sincsenek.” Erre az ember azt mondta: „Akkor csomagoljon valami ennivalót!” A nővér összecsomagolt neki spagettit, konzerveket, még sót és evőeszközöket is adott mellé. A történet végén azt olvashatjuk, hogy a betörő szívét megérintette valami. Az éhező ember bármire képes. Lehet, hogy egy olyan összefogás, mint az „egy maroknyi rizs” kezdeményezés, megváltoztatja egy bűnöző ember életét, vagy éppen megakadályoz valakit abban, hogy bűnös útra térjen. Ez is misszió.

Benvin Sebastian SVD, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója

Elkísérni az embereket, mint Jézus

Elkísérni az embereket, mint Jézus

Fotó: Lambert Attila

 

Tizenhatodszor rendezte meg a plébániai lapok szerkesztőinek szakmai találkozóját a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége. Az idei találkozónak, amely a Magyar ­Kurír és az Új Ember közreműködésével jött létre, a Pécsi Egyházmegye adott otthont október 13. és 15. között.
A háromnapos eseményen az ország minden részéből, valamint a Délvidékről érkezett, többnyire amatőr újságírók és szerkesztők vettek részt több mint húszan.
Udvardy György pécsi megyéspüspök az Egyház és a sajtó kapcsolatáról tartott előadást. A főpásztor szerint az egyházi médiának úgy kell teljesítenie küldetését, ahogyan Jézus viselkedett az emmauszi tanítványokkal: kísérnie kell az embereket azokon a területeken, amelyek foglalkoztatják őket. Jézushoz hasonlóan inkább hallgassuk meg az embereket, mint beszéljünk – javasolta a püspök. A rendezvényen bemutatkozott a Pécsi Egyházmegye négyfős kommunikációs csapata: Horváth-Baán Anikó, Sasvári Bernadett, Molnár Gitta és Komáromi Csaba. Kuzmányi István, a ­Magyar Kurír és az Új Ember igazgató-főszerkesztője arról beszélt, miért nélkülözhetetlen, hogy az Egyház jelen legyen a közösségi médiában is, mint olyan helyen, ahol a ma embere megtalálható. Agonás Szonja, a Magyar Kurír vezető szerkesztője arra vonatkozóan adott ötleteket a sajtóapostoloknak, hogyan legyenek figyelemfelkeltők, mégsem bulvárosak. Baranyai Béla, az Új Ember vezető szerkesztője a sajtóműfajokról adott alapos elméleti áttekintést, az egyházi események fotózásáról pedig Lambert Attila, a Magyar Kurír és ­Loósz ­Róbert, a Pécsi Egyházmegye fotósa tartott képekkel gazdagon illusztrált előadást.
A szakmai elmélyülés mellett a résztvevők bepillantást nyerhettek a Pécsi Egyházmegye múltjába a püspöki palota és a kincstár megtekintésekor.

Élete jel volt sokak számára

Élete jel volt sokak számára

A római Gemelli-kórházban október 9-én búcsúztak a negyvennyolc éves korában elhunyt Valentintól, aki a romániai Bákóból származott. Az egyik első lakója volt a Villetta Misericordiának, vagy­is az Irgalmasság Házának, amelyet a Szent Egyed közösség és a Gemelli-kórház az irgalmasság évében épített hajléktalanok számára.
Valentinnak nehéz élete volt, hosszú időn keresztül az utcán élt, de nagyon sok barátja volt. Az irgalmasság háza, amelyet tavaly júniusban nyitottak meg, egy új kezdet lehetőségét jelentette számára: orvosi ellátást kapott, családias környezetben élt, biztonságos helyen. A Szent Egyed közösség tagjai 2000 óta ismerték. Hirtelen halála fájdalommal töltött el sokakat, akikkel Valentin barátságban állt. Gyengeségével, törékenységével kapcsolatok sűrű hálóját alakította ki a környezetében. Olyan háló ez, amely sokkal inkább erősíti városaink szövetét, mint gondolnánk, és amely miatt mindannyian a szegények adósai vagyunk.
„Nem közönytől övezve, névtelenül halt meg, hanem a gyermek, a testvér, a barát méltóságában. Sok barátja eljött, hogy elköszönjön tőle” – így búcsúzott tőle az egyik barátja.
Temetési szertartását Ferenc pápa nevében Konrad Krajewski érsek vezette a Gemelli-kórház kápolnájában. „Ezáltal jutunk el a lelkipásztori hivatás teljességére. Ajándék ez Valentin számára, elkísérjük a mennyország kapujáig” – így magyarázta a lengyel érsek, miért döntött úgy, hogy maga mutatja be a gyászmisét.
Sokan voltak jelen és sokan tettek tanúságot Valentin élete és barátsága felbecsülhetetlen értékéről. „Ő lesz az, aki kinyitja majd előttünk a mennyország kapuját. Az utolsók egyike, aki elsővé lesz, ahogyan az evangélium mondja. S egyike lesz a bíráknak, akik mérlegelik, mekkora szeretettel tudtunk szeretni” – mondta róla Alessandro Bianchi, a La Sapienza Egyetem diákja.
„Valentin szelíd ember volt, élénk, csillogó szemű. Mindig ott ült az arcán egy félmosoly, amely nem tárult nagyra, hogy elrejtse rossz fogait, de ha megtehette volna, mindig nagy vidámságról árulkodott volna széles mosolya” – emlékezett rá Tino Veneziano, a Szent Egyed közösség tagja.

Forrás és fotó: Santegidio.org
Fordította: Thullner Zsuzsanna