Embertárs

Arra születtünk, hogy szeretni tanuljunk

Arra születtünk, hogy szeretni tanuljunk

Fotó: Merényi Zita

 

Székely János szombathelyi megyéspüspök Brenner ­János boldoggá avatására készült lapunk vezércikkében megemlíti: a vértanú egyik prédikációjában arról beszélt, hogy az élet iskolájának legfontosabb tantárgya a szeretet. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket. Az önfeláldozás és az áldozatvállalás pszichológiai hátteréről Somogyiné Petik Krisztinával, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanárával beszélgettünk.

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” – mondta Jézus. Az önfeláldozás emberi magatartásának értékéről mit tanít a pszichológia?

– Örömmel mondhatom, hogy a pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben foglalkozni kezdtek az önfeláldozás, a saját akaratunkról való lemondás emberi jelenségével, összefüggésben az ember moralitásának vizsgálatával és azzal a megállapítással, hogy az ember alapvetően jó.
A legújabb neurobiológiai kutatások eredményei arra utalnak, hogy az ember eredendően jó, méghozzá azért, mert olyan az agyi struktúrája (a hit nyelvén: úgy lettünk teremtve), hogy ha akar, ha nem, ráhangolódik a másik emberre. Alapvetően adott egy érzelmi együttrezdülés a másikkal, egy beépített képesség, amely akkor, amikor már az értelmünket is megtanuljuk használni, empátiává válik.
Attól kezdve, hogy az ember képessé válik beleélni magát mások érzelmi világába, állapotába, már nagyon nehezére esik rossznak lenni, vagy bántóan fellépni ellenük. Ez az egyik kutatói alapvetés.
Van egy másik – még mindig biológiai természetű – érv is amellett, hogy az ember eredendően képes jót tenni másokért. A „másokért” körébe természetesen belevenném Istent mint személyt is – éppen Brenner Jánosra gondolva. Az ő életáldozata erről szól.
Tehát a másik érv a következő: biológiai motivációnk áll annak a hátterében, hogy az ember közösségi lény, kapcsolódni tud másokhoz, sőt akkor lesz boldog, ha ezt megteheti. A pozitív, kiteljesedő kapcsolat során különféle hormonok termelődnek az agyban, amelyek az embert megelégedetté és egészségessé is teszik. Tehát kimondhatjuk, a biológiai egészségünk egyik feltétele, hogy kapcsolatban legyünk.
Mindebből az is következik, hogy a másokért áldozatot hozó viselkedés, a jó cselekedet boldogságot okoz: ha az életemet adom másokért, boldog ember lehetek.
A kapcsolatban létezés motivációját egyébként már korábban is feltárták a pszichológusok, de most biológiai alapon is bizonyítottá vált.

E biológiai alapvetés után térjünk át a hétköznapokra, amelyek többnyire az önfenntartásról szólnak. Mi a szerepe, jelentősége az önfeláldozásnak, a lemondásnak az emberi kapcsolatokban?

– Sok esetben, amikor önfeláldozásról vagy a saját érdekemről való lemondásról beszélünk, például a házasságban, a mai pszichológus kutatók nagyon határozottan megfogalmazzák, hogy ez végső soron mégsem ellentétes a pozitív értelemben vett érdekemmel. Sőt, így vagyunk megalkotva, és a szeretettörvény is erről szól: Jézus tanítása (például amit a megbocsátásról mond) is alátámasztja ezt. Érdekem, hogy figyelembe vegyem a másik ember igényeit, mert „nyerek” a szeretetemmel. Vegyük példaként a házasságot. Hosszú távon akkor tud fennmaradni a kapcsolat, ha az ember elköteleződik benne, mert azt is vállalja, hogy a kapcsolatért, a másikért is dolgozik, nem csak önmagáért. Azok a házasságok maradnak fenn, amelyekben a házastársak képesek oly módon cselekedni, hogy időnként feláldozzák a pillanatnyi érdekeiket a másik kedvéért; mert megéri áldozatot hozni. Ez perspektívában való gondolkodást feltételez. Aki mindig csak az adott helyzetben meglévő, pillanatnyi érdekét nézi, az képtelen bármilyen emberi kapcsolatra, nem lesz boldog.
A pszichopátia betegsége éppen abból ered, hogy a beteg nem tud együttérezni a másik emberrel, nem tud ráhangolódni, nem képes adekvát érzelmeket átélni, és ezért immorálissá, kegyetlenné válhat, esetleg bűnözővé lesz.

Az agresszió mindennapokban tapasztalható jelensége mintha elfedné a napjaink pszichológiája által hangsúlyozott alapvető emberi irányulást a szeretetre.

– Ha valaki nem tapasztalt meg igazi szeretetet, csak bántást és agressziót, torzul a személyisége, és valóban agresszív lesz. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az emberi agresszivitásnak is a kapcsolatkeresés az oka, illetve a harag, amikor azzal szembesülünk, hogy mások nem viselkednek igazságosan. Sok agresszió egyfajta morális felháborodásból származik. Éppen a házasságokban láthatjuk ezt. Különösen a fiatal házasok tapasztalják meg, hogy rendszerint akkor bántják a házastársukat, amikor szeretetet akarnak kapni tőle. Mint a gyermek, aki szeretetre vágyik, és ordít, toporzékol; a házasok hasonlóan képesek viselkedni, és ezzel el is rontják a kapcsolatot. E magatartásuk mögött is a szeretetvágy, az elfogadottság vágya áll. Mindebből láthatjuk: az ember alaptermészete, hogy kapcsolatban legyen.
De szeretnék egy újabb szempontot is belevinni az önfeláldozásról való gondolkodásunkba. A kutatók számításba veszik többek között azt is, hogy az ember identitásába, önmeghatározásába morális tényezők, értékek melletti döntések is beépülnek.
Nyilvánvaló, ha egy fiatal a neveltetése során megismeri az emberi értékeket, képes lesz választani közülük. Ha jól nevelik, lesznek jó modelljei, amelyeket a későbbiekben követhet, magáénak vallhat. Miután beépíti az identitásába ezeket az értékeket, azok motiváló erővé is válnak a számára – akár az áldozatvállalásig vagy az élete feláldozásáig menően.
Alapvető hajlamunk, hogy konzisztens emberként szeretnénk megélni önmagunkat. Ha beépítettem az identitásomba bizonyos értékeket, akkor szeretnék úgy viselkedni, hogy azoknak az értékeknek meg is feleljek. Ez hihetetlenül nagy motiváló erő. Amikor Brenner János halált megvető bátorsággal végezte a hivatását egy egyházellenes társadalomban, akkor őt ez is motiválhatta: nem érdekelte, hogy vele mi lesz, az értékrendje szerint, helyesen kellett cselekednie.

Szüleiről tudjuk, hogy hitelesen élték a kereszténységüket, Brenner János a mély, igaz hit légkö­rében nevelkedett a testvéreivel együtt.

– Hivatásában azonosult a szülei életében megtapasztalt értékekkel. Önfeláldozó életének oka lehetett ez a fajta értékkövetés: hű akart lenni önmagához és Istenhez. Ez a felnőttkorra jellemző attitűd, a komoly belső motiváció részben magyarázatul szolgálhat a mártírok magatartására.

Nevelhető az ember a lemondásra, az önfeláldozásra?

– Nagyon fontos kérdés, hogy a nevelő az értékeket éli-e, vagy csak hangoztatja. A jó nevelő mélyen beépíti a személyiségébe az értékeket, így példájával képes továbbadni akár az önmagáról lemondani tudó, önfeláldozó magatartást is.
Emellett van még egy fontos pszichológiai valóság: az emberi önkontroll, önirányítás, ami szintén tanulható. Ugyanis lehet, hogy biológiailag hajlamom van arra, hogy jót tegyek, és fáj, ha a másik szenved, ezért segítek rajta, de lehet, hogy beépítettem a személyiségembe olyan értékeket, amelyekhez hű akarok lenni, ezért helyezem háttérbe magam, és így fogok kiteljesedni. Ám lényeges az a szempont is, hogy mindennek a megvalósulásához önirányítási képességre van szükségem, mert nem elég tudni a jót, hanem akarni kell, és meg is kell tenni.
Rendkívül érdekes ennek a témának a kibontakozása napjaink pszichológiai szakirodalmában. Az önkontroll a pszichológiában azt jelenti, hogy az ember képes szembemenni az elemi, ösztönös vágyaival, például a félelmével vagy a biológiai motivációival, amelyek egyébként ősi agyi szabályozó mechanizmusokon keresztül vinnék őt előre.
Az ember képes irányítani önmagát az „ősi” agyterületek által vezérelt, spontán megjelenő viselkedései ellenében is. A prefrontális agykérgünkben vannak azok a központok, amelyek tompítani, esetleg blokkolni is tudnak például egy félelemreakciót.

Ez szélsőséges esetben is működik?

– Működhet. Egyébként a végső bátorság kérdése az extrém helyzetekben különleges eset. Ismerhetünk a történelemből olyan hajóskapitányt, aki mentőcsónakba ugorva elhagyta a süllyedő hajót a hullámokba vesző legénységgel együtt, és olyat is, aki kitartott a végsőkig, élete árán is mentve az utasokat. Talány, hogy extrém helyzetben hogyan viselkedik az ember. Az bizonyos, hogy ilyenkor nagy szerepe van az önkontrollnak, és ha valaki értékek mentén szocializálódott, akkor ilyen helyzetekben is bátrabban oda tud állni, akár élete kockáztatása árán is. A kutatók kimutatták, hogy az erős együttérző képességgel megáldott emberek hajlamosabbak elfeledkezni magukról, hogy másokért áldozatot hozzanak, és eszükbe sem jut, hogy eközben ők is meghalhatnak.

Az önkontroll fejleszthető, begyakorolható…

– Igen, a pszichológusok azt találták, hogy az önkontrollunk úgy működik, mint az izmaink: ha használjuk, akkor erősödik, ha nem, akkor elsorvad. Mindenki megtapasztalhatja, hogy egy böjti időszakban, például egy hathetes gyakorlás után egészen jó eredményt tud elérni mondjuk a csoki elhagyása terén, de ha időközben abbahagyja az önmegtartóztatást, ismét ellenállhatatlanul vonzódni fog az édességhez.
Ha valaki sohasem figyel erre, és nem fogja vissza magát, az bizony ösztönvezérelt ember lesz. De ha van olyan értékrendje, amit fontosnak tart, amivel azonosult, ha van felelősségtudata, és begyakorolja az ösztönvezérelt cselekvés felülírását, akkor feltételezem, hogy extrém helyzetben is képes lesz olyan irányba menni, amerre akar. Mert éppen erről beszélünk: az önkontroll azt jelenti, hogy képes vagyok úgy viselkedni, ahogyan akarok, és nem hagyom magam az önfenntartást szolgáló ösztöneim által vezérelni.

A közvélekedés számos előítéletet hordoz az áldozatvállaló emberekkel kapcsolatban: ez a személyiségtípus úgymond nem meri megvalósítani, inkább elfojtja önmagát, szorongó ember.

– Ennek a sztereotípiának van egy bizonyos igazságmagva. Azok az emberek, akiknek gyenge az önértékelésük, rossz kapcsolati tapasztalataik miatt nem képesek elhinni, hogy értékesek, nem tudnak kiállni magukért, ők tényleg alávethetik magukat másoknak. Ez azonban nem áldozat, ez gyakorlatilag egy olyan emberi működés, amely csak látszólag szeretetteljes, mert alapvetően tönkreteszi a kapcsolatokat.
Nem lehet értékes emberi kapcsolatot teremteni úgy, hogy az egyik fél mindig behódol a másiknak, és alacsonyabb rendűnek érzi magát.
A sztereotípia ugyanakkor általánosít, és ez benne a hamis. A pszichológia kutatási eredményei azt jelzik, hogy az önfeláldozás egészen más jelenség, és nem összeegyeztethetetlen a boldogsággal, a kiteljesedett emberi működéssel. Nem emberidegen dolog, ha a másikért háttérbe helyezem magam. Sőt, aki hű lesz az életében felismert értékekhez, és nem éli gyáván a hétköznapjait, az a nehéz vagy extrém helyzetekben is bizonyosan bátran fog viselkedni.
Összefoglalóan tehát annyit lehetne mondani, hogy az ember agyának biológiai összetettsége együttműködésre motivál minket, úgy is fogalmazhatnánk, hogy szeretetre. Egyszerűbben szólva: nem tudunk testi-lelki egészségben élni másoktól elszigetelve. Már a pici baba is érzékenyen reagál a környezete érzelmi állapotára. Össze vagyunk kapcsolva az embertársainkkal, az együttérzés akaratlan képessége miatt is. S ha már kapcsolatban vagyunk, ez az állapot sok örömmel tölt el minket: motiváltak vagyunk arra, hogy kapcsolatban legyünk. Jó nekünk, ha másokkal jóban vagyunk.

A gazdasági érdekek által vezérelt fogyasztói társadalomban a lemondás, az önfeláldozás helyére lép a pénz, a hatalom, az önérvényesítés.

– Individualista társadalomban élünk, és tudnunk kell, hogy a kultúra rombolhat is. A gazdasági érdek valóban az, hogy sokat fogyasszunk, sok pénzt költsünk, s ezzel fenntartsuk a profitszerzés körét, a gazdasági hatalom érdeke pedig a manipulálható ember, aki a fogyasztásra orientált. Ehhez az kell, hogy az emberek magányosak legyenek, elszakítva a támogató közösségüktől, amelynek hiányát szerzéssel pótolják. Valahogy ez a logika érvényesül. De mindez nem az emberről, hanem az embert manipuláló rendszerről szól. Óriási veszélyt jelent, ha az ember elszakad a fontos kapcsolataitól, hiszen a testi-lelki egyensúlyát tárgyi dolgokkal nem tudja biztosítani
Emellett a kutatók egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a kapcsolati tapasztalatok jelentősen befolyásolják a velünk született tulajdonságok kifejlődését. A kapcsolódási és együttműködési kész­ségünket is. Tehát nagy a felelősségük a családoknak, a szülőknek és a nevelőknek.
A mi kultúránkban veszélyben van a szeretet, az egész-ség megélése, de vallom, hogy mégis tovább él, és ezért vagyunk elkötelezett családvédők itt, a Sapientia Főiskolán is. A családokért azért kell harcolni, mert a családi kapcsolatokon keresztül az egész emberért harcolunk, hogy egészséges legyen, és merjen szembefordulni a kulturális és gazdasági nyomással.

 

Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé

Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé

Fotó: Máy Péter

 

Május elsején Szombathelyen, az Emlékmű-dombnál avatják boldoggá az 1957. december 15-én huszonhat esztendősen elhunyt Brenner Jánost, Rábakethely káplánját, akit minden valószínűség szerint a kommunista hatalom által megbízott tettesek öltek meg. A vértanúhalált halt lelkipásztor életének történetét dolgozza fel Iváncsits Tamás bólyi kántor és hittanár 2007-ben írt,
A jó pásztor – In memoriam Brenner János (1931–1957) című zenés drámája, amelyet a boldoggá avatás napján adnak elő a helyszínen, immár 44. alkalommal. A mű mindenütt nagy sikert aratott, megjelent CD-n, és film is készült belőle. A szerzővel beszélgettünk.

Két korábbi zenés drámája – A tékozló fiú; Damaszkusz – Jézus, illetve az őskeresztények korában játszódik. Mikor határozta el, hogy feldolgozza a magyar történelem egyik legsötétebb korszakából kiragyogó keresztény vértanú, Brenner János életét?

– 2006 végén kaptam egy nagyon kedves e-mail-üzenetet a jelenleg Zalalövőn lelkipásztorkodó Horváth István Sándor atyától, aki akkor még Rómában tanult. Azt kérdezte, nem volna-e kedvem darabot írni Brenner János életéből. Akkoriban még csak felületesen ismertem a fiatalon meggyilkolt káplánt, de ezt követően elkezdtem behatóan foglalkozni a személyével. Könyveket, újságcikkeket olvastam, s megnéztem egy róla szóló dokumentumfilmet is. Nagyon sok olyan emberrel beszéltem, akik személyesen vagy mások elbeszéléseiből ismerték őt. A zeneszerzés első fázisában találkoztam a vértanú testvérével, Brenner József szombathelyi helynök atyával. Összeállt bennem a kép, úgy láttam, hogy ez egy gyönyörű, megragadó, igaz történet. A darab pontosan 2007 húsvétjára készült el, s ezt követően kezdtük el a színpadi próbákat és a stúdiómunkát. Mindvégig úgy éreztük, hogy Brenner János velünk van, hihetetlenül sok áldásban részesültünk a darab előkészületei során. Voltak technikai, szereposztásbeli és egyéb nehéz­ségeink, de minden rendeződött. Gondot jelentett például a stúdiófelvétel és a próbák helyszínének megtalálása. Pekker Mátyás akkori bólyi plébános úr és Beckné Kresz Ágnes sietett a segítségünkre: ja­vaslatukra az előkészületek a plébánián, a templomban és
a Kolping-házban zajlottak.
A kórus zenei vezetését Vidáné Kresz Beáta vállalta. A rendezői feladatokra a mohácsi Lauer Ferenc kapott megbízást, aki lelkiismeretes, magas színvonalú munkát végzett a szereplőgárdával. Sajnos Feri 2016-ban elhunyt. Azóta feleségem, Iváncsitsné Major Szilvia vette át a rendezést Käsz Katalin segítségével. Érdekesség, hogy Papp Krisztina operaénekes, a Pécsi Nemzeti Színház volt művésze is csatlakozott a csapathoz, csakúgy, mint Keczely Károly atya, aki Kétújfalu esperes-plébánosa. Hálával és köszönettel tartozom – családostól – minden szereplőnek, technikusnak, „háttérmunkásnak”, akik szívvel-lélekkel az ügy mellé álltak.

Az Ön által ábrázolt Brenner János rendkívül komolyan veszi papi hivatását, mindennél fontosabb neki, hogy teljesítse Istentől kapott küldetését, bármit kérjen is tőle az Úr. Ugyanakkor vidám, közvetlen lelkipásztor, aki pillanatok alatt megtalálja a hangot a hívőkkel vagy a hittanos gyerekekkel.

– Brenner János valóban ilyen volt, nem komor tekintetű papi személyiség, hanem egy örömtől és szeretettől sugárzó lélek. Egységbe forrt nála a hivatás és a vidámság. Kutatómunkám során beszéltem egy idősebb szerzetesnővérrel is, aki személyesen ismerte őt. Úgy emlékezett rá, mint aki szinte mindig mosolygott, belső derű áradt belőle, talán ha kétszer-háromszor látta őt komorabb arccal. A kommunista hatalmat minden bizonnyal nagymértékben irritálta, hogy Brenner János nagyszerűen szót értett a hívőkkel, idősekkel, fiatalokkal egyaránt. A hatalomnak különösen az nem tetszett, hogy a fiatalok nagyon szerették őt, szívesen mentek a hittanóráira, fociztak, kirándultak vele. A halálát követően a kommunista szervek a legképtelenebb rágalmakat találták ki róla, el akarták hitetni az emberekkel, hogy egy fiatalasszonyhoz ment azon a végzetes éjszakán, de senki nem volt hajlandó rosszat mondani János atyáról. Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé. A nyomozás során ezt még az ellenségei is elismerték.

A darab szerint az egyik hittanosa csalta el a plébániáról Brenner Jánost azon a decemberi éjszakán, amikor meggyilkolták. Ez valóban így történt, vagy fikció?

– Valóban így volt. Még azt is tudjuk, hogy egy tizenhét éves fiú volt az illető, aki nagy valószínűséggel ma is él. (Gondolom, kínzó lelkiismeret-furdalással…) A darabomban „Kölyök” a neve. Az, hogy benne volt-e a gyilkosságban, máig sem derült ki egyértelműen. Rajta és a társain múlik, hogy nyilvánosságra kerül-e a teljes igazság. Az viszont tény, hogy a gyilkosság végrehajtói rávették őt arra a gonoszságra, hogy legyen ennek a kegyetlen cselekedetnek az elindítója. A gyilkosok tudták, hogy János atya igazi jó pásztorként szívén viseli a nyája sorsát, s ha hívják, mert szükség van rá, gondolkodás nélkül megy, nem számít, ha éjszaka van, ha esik vagy ha fúj. Különösen, ha súlyos betegekről, haldoklókról van szó. János atya mindig magánál hordott egy szentképet, amelyen egy pap viszi a szentostyát az éjszakában a beteghez. Ahogyan ő is vitte a vértanúsága éjszakáján az Oltáriszentséget, amelyet még a halála pillanatában is a szívéhez szorított.

A darab mintha azt sugallaná, hogy Brenner János ösztönösen készült a vértanúságra. A hittanosoknak elmeséli az őskeresztény korban meggyilkolt gyermek, Tarzíciusz történetét. Amikor pedig Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, tudomást szerezve az ifjú káplánt ért fenyegetésekről, el akarja helyezni Rábakethelyről, hogy megóvja, ő arra kéri, hogy maradhasson, mert az Úr itt adott neki feladatot, amelyet még nem végzett el.

– Amikor Brenner János még általános iskolába járt, kishittanosként az egyik iskolai rendezvényen előadták Tarzíciusz élettörténetét, s azt kérte, hadd legyen ő a főszereplő. Egy olyan valóságos történelmi személy szerepét játszotta el, aki kész volt vértanúhalált halni Krisztusért. Brenner János már gyermekként áldozatkész lélekről tett tanúbizonyságot. Sok évvel később, rábakethelyi káplánként nyitott szemmel járt a világban. Látta, hogy „sötét felhők gyűltek Egyházunk fölé”, rengeteg fenyegetésben volt részük a papoknak, így neki is. Igyekezett derűs lélekkel fogadni ezt. Amikor egyszer motorkerékpárral tartott vissza a plébániára, ismeretlenek fahasábokat dobáltak az útjába. Ő csak annyit mondott: nem sikerült nekik. Egy poénnal ütötte el a dolgot, de azért természetesen tisztában volt azzal, hogy életveszélyben van. Nem mellékes körülmény, hogy Brenner János egy határ menti településen szolgált, ’56-ban könnyen megtehette volna, hogy disszidál Ausztriába, de ő inkább itthon maradt, hűséges, jó pásztor módjára vállalva az állandó fenyegetettséget.

A kristálytiszta jellemű Brenner Jánossal szemben hangsúlyozott ellenpontozással jelennek meg a darabban az ávósok figurái, akik homlokegyenest más elveket képviselnek. Hatalom és pénz – számukra ez az isten, amely által mindent elérhetnek, amit csak akarnak, s gátlást nem ismerve bármit megtehetnek. E tekintetben nem sok minden változott az elmúlt ötven évben…

– Nem akartam aktualizálni, inkább igyekeztem általános érvényűen fogalmazni a dalszövegekben. Az tény, hogy a szocializmus „rossz emlékű” negyven esztendejében nagyon jól megéltek a rendszer hű kiszolgálói, minden téren előnyöket élveztek. Felvetődik azonban a kérdés, hogy milyen áron. Mit ér, ha az egész világot megnyerik, de a lelkük kárt szenved?

„Vigyázz ember, lelked is van, ne feledd sosem…” – figyelmeztet az egyik dalbetét.

– Igen, ez nagyon lényeges minden egyes ember üdvössége szempontjából. Sajnos az is tény, hogy e téren valóban nem sok minden lett jobbá a rendszerváltás óta. Ma is sokan vannak, akiknek nincsenek erkölcsi aggályaik, ha a saját érdekeik érvényesítéséről van szó. A darabommal szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy ez téves, rossz értékrend, buta és önző gondolkodás, amely sehová sem vezet. Mennyivel tisztább és krisztusibb Brenner János személyes példája! A tágas út a pusztulásba vezet, ezért a szűk ösvényt érdemes választanunk.

A darabban szó van a megbocsátás fontosságáról is, arról, hogy Isten még az ilyen rettenetes bűnöket is megbocsátja, ha az elkövető őszintén szembenéz a tettével. Brenner János gyilkosai azóta sincsenek meg. Lehet, hogy még mindig élnek, békés öregkorban, s bár a lelkükbe nem láthatunk, elképzelhető, hogy ötven éve gyötrődnek, de felfedni nem hajlandók magukat. Lehetséges így megbocsátani?

– Egyszer beszélgettem erről Brenner József spirituális atyával. Azt mondta, őt igazából nem az érdekli, hogy kik voltak a tettesek, csak az ok, hogy miért tették, amit elkövettek. Miért gyilkoltak meg egészen hihetetlen, horrorfilmek jeleneteire emlékeztető brutalitással egy ennyire tiszta lelkű embert, mint amilyen Brenner János volt? Harminckét késszúrással végeztek vele! Embert ölni egyetlen késszúrással is lehet. Itt azonban harminckétszer döfték bele a testébe a kést, a földön vonszolták, ütötték a fejét zseblámpával, rugdosták. Szavakkal ki nem fejezhető, iszonyú indulat tombolt a gyilkosokban, mintha az lett volna a céljuk, hogy az emberek ezután rettegjenek, s végleg elforduljanak Krisztustól és az Egyháztól, mert ha nem teszik, bárki Brenner János atya sorsára juthat. Brenner József nem nyomoz a tettesek után, nem követeli a megbüntetésüket, hanem – igaz megbocsátásról tanúságot téve – a megjavulásukért, a megtérésükért imádkozik. Krisztus is így tett a keresztfán.

A darab végén elhangzik: „Gyengül hitünk, / kevesen vagyunk, / most is segíts, / jó pásztorunk! / Ez az életút tiszta, szép, / Légy nekünk példakép, / nagyhitű férfiú, / Brenner János vértanú!” Mit üzenhet a ma és a jövő nemzedékének ennek a krisztusi léleknek a tragikus, mégis a jövő reményét hordozó sorsa?

– Bólyban templomi kántorként és pedagógusként is dolgozom. Látom, hogy a fiatalok közül sokan csak tengenek-lengenek a nagyvilágban, nem látják a jövőjüket. Sokakkal roppant nehéz megértetni, hogy mi nem egy cérnaszálon lógunk a világban, amelyet vagy erre, vagy arra fúj a szél, hanem van iránya az életünknek. Küldetésünk van: hirdetni Krisztust, az ő igazságát, s valódi keresztényként élni a mindennapjainkat, mindig a közösség érdekében. Elfogadni Isten akaratát, s az élet legnehezebb pillanataiban is szem előtt tartani Brenner János atya újmisés jelmondatát: „Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik!” (Róm 8,28)

(Megjelent: Magyar Kurír, 2007. november 21. Átdolgozva: 2018. április 13.)

 

Franciaországnak szüksége van az Egyházra

Franciaországnak szüksége van az Egyházra

A francia elnök egyórás beszédben fordult hallgatóságához, a francia Egyház képviselőihez. Az igazság szem előtt tartásával folytatnak majd párbeszédet – ígérte mintegy négyszáz fős hallgatóságának, amely püspökökből, vezető értelmiségiekből, valamint katolikus szervezetek és sajtóorgánumok vezetőiből állt.
Emmanuel Macron utalt arra, hogy az Egyház és az állam párbeszéde korábban károkat szenvedett, kölcsönös félreértések és bizalmatlanság jellemezte. Áttekintette az Egyház szerepét a francia társadalomban, s a látóhatárt gyakran egész Európára kitágította. Miután köszönetet mondott a püspököknek a meghívásért, kifejezte tiszteletét Arnaud Beltrame csendőrezredes iránt, aki a trèbes-i terrortámadásban életét adta azért, hogy megmentsen egy túszul ejtett nőt: „Példája annak, milyen messzire érhet el az ember, ha a katolikus hite viszi előre” – mondta az államfő.
Jacques Hamel említésével folytatta a sort, akit szentmise bemutatása közben gyilkoltak meg terroristák Rouen közelében. A migránskérdésről szólva „realista humanizmusról”, a jog és az emberiesség megbékéléséről beszélt. Méltatta a segítő szervezeteket, például az üldözött keresztényeket védelmező L’Oeuvre d’Orient-t, a Katolikus Karitászt és a Sant’Egidio közösséget – az utóbbi a püspöki konferenciával és a protestáns egyházak szövetségével együttműködve Franciaországban is megnyitotta a humanitárius folyosókat.
„Franciaország – folytatta – a katolikusok erőfeszítéseinek köszönhetően erősödött meg, akik készek voltak meghalni, nem csupán humanista ideákért vagy valamiféle erkölcsért, hanem az Istenbe vetett hitükért és a vallásukért.” A laicizmusnak nem dolga, hogy a múlékony dolgok nevében tagadja azt, ami spirituális – tette hozzá.
Beszédében az elnök azt is elmondta, hogy történelme során Franciaország nem mindig ismerte el megfelelően a katolikusok szerepét. Sokszor bizalmatlanul tekintettek a katolikusokra, félreállították őket mint „harcos kisebbséget” vagy „katolikus választótábort”. Hangsúlyozta, hogy a katolikusok által felvetett kérdések az egész nemzet kérdései, és ünnepélyesen arra kérte a őket, ne érezzék magukat úgy, mintha a Francia Köztársaság peremére szorultak volna. Franciaországnak szüksége van „a katolikus magvakra” és a konstruktív politikai elkötelezettségre is európai szinten. „Ezért vagyok itt, hogy elmondjam nektek, a köztársaság tőletek, katolikusoktól három ajándékot vár: a bölcsességetek, a határozott elkötelezettségetek és a szabadságotok ajándékát.”
A bioetikáról szólva a köztársasági elnök ígéretet tett arra, hogy odafigyel az Egyház szavára e kérdéssel kapcsolatban, amelyet nem lehet pusztán technikai jellegűnek tekinteni, és kifejezte meggyőződését, hogy határt kell szabni a technológia kínálta lehetőségeknek. Hozzátette, hogy az Egyház nem adhat ki „rendelkezéseket”, de hibának ismerte el, hogy a társadalmi kérdések megvitatásakor gyakran nem kerül elő az üdvösség kérdése. Megosztotta hallgatóival azt is, hogy számára az Egyház inkább „bizonyosságok forrása”, semmint „a jól nevelt viselkedés őre”.
A francia elnök beszédében többek között Pascalt, Mounier-t, Ricoeurt, Mariont, Lustiger-t, XVI. Benedeket és Ferenc pápát idézte . Kritikával illette a relativizmust és a nihilizmust, a szerzetesi életről pedig mint a szabadság gyakorlásáról beszélt.
A francia püspöki konferencia elnöke, Georges Pontier a következő szavakkal fordult Macron elnökhöz: „Megragadom az alkalmat, hogy felhívást tegyek közzé: Le kell győzni a félelmeket, amelyek társadalmunkban élnek, és határozottan, bizalommal telve kell munkálkodnunk egymás jobb megismeréséért, a másik iránti nagyobb nyitottságért! Kezdjük azokkal, akik a leggyengébbek, a legszegényebbek, a leginkább sebezhetőek, mert belőlük kiindulva tudjuk újra felépíteni a bizalmat a nemzetben.”
A főpásztor utalt a találkozó elején meghallgatott három tanúságtételre – olyan hajléktalan és fogyatékkal élő emberek szólaltak meg, akikkel a Bárka közösség, a Páli Szent Vince Társaság és a fogyatékkal élőkkel közösen létrehozott katolikus központ foglalkozik.
„Szerettük volna, hogy jelen legyenek köztünk azok a barátaink, akik nehéz és fájdalmas múltat hordoznak magukban. Történetüket a sebezhetőség, a gyengeség jellemzi. Vannak, akik szerint az ő életük értelmetlen. Mi azonban hisszük, hogy ha szembenézünk az emberi lény törékenységével, felismerhetjük: egy társadalom nagyságát azon mérhetjük le, milyen mértékben képes gondoskodni leggyengébb tagjairól.”
A francia püspöki konferencia elnöke bioetikai kérdésekről is beszélt, amelyek foglalkoztatják a francia közvéleményt. „Alkalom ez arra – mondta –, hogy megvalósítsuk a párbeszédet az egyre inkább pluralista társadalomban (…), és együtt gondolkodjunk azon, milyennek szeretnénk a holnap világát.” Georges Pontier a családról, az eutanáziáról, a migrációról, az antiszemitizmusról és az iszlamo­fóbiáról is szót ejtett. Macronhoz fordulva hangsúlyozta: „Nem az a célunk, hogy egyes csoportok érdekeit érvényesítsük. Mi azokért aggódunk, akik a leginkább hátrányos helyzetben élnek, akik előtt nincsenek perspektívák. Jól tudom, hogy aggodalmainkban osztoznak az állami vezetők, a politikai, gazdasági, egyesületi és vallási élet különböző területein tevékeny emberek is.”
„Megrendít minket azok kiáltása, akiknek nincs munkájuk, emberhez méltó lakóhelyük. Ahogyan megrendítenek azoknak a fiataloknak a könnyei is, akik előtt nincs jövő, akik közül néhányan az erőszakot választják, mások a csalárd üzérkedést, amelyben szintén nincs jövő; megint mások a drogfogyasztást, a drogkereskedelmet, amely végül elpusztítja őket. Nagy a felelősségünk. Nemzeti ügyről van szó, amelynek megoldásához mindenki felelősségvállalására szükség van. Bátran fel kell vállalnunk a köztársaságunk nemzeti mottójában szereplő »egyenlőség« szót. Mert az egyenlőtlenség az oktatásban, a képzésben, a jövedelmekben, a munkához, az infrastruktúrához való hozzáférésben nem csökken, hanem növekszik. És csak a legszegényebbek szükségleteiből kiindulva lehet felépíteni egy testvéries, igazságos és szolidáris társadalmat.”

Forrás és fotó: Vatican News; Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Jézussal a hivatásunk útján

Jézussal a hivatásunk útján

Fotó: Lambert Attila

 

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye ifjúsági referenseként hogyan találkozik a fiatalok hivatással kapcsolatos küzdelmeivel?

– Leginkább magánbeszélgetések alkalmával jönnek elő ilyen kérdések. Az engem fölkeresőkkel elbeszélgetek, s olyankor kiderül, hol is tartanak az útjukon. Legtöbbször van már valamiféle elképzelésük a hivatásukról, csak az kétséges számukra, hogy mi is legyen a következő lépés. Előfordul, hogy pusztán bátorításra van szükségük, de akadnak olyanok is, akik teljes bizonytalansággal küzdenek. A mi egyházmegyénkben hivatásreferens is működik, így tudom, szükség esetén hová irányítsam az érdeklődő fiatalt.

Sokan vannak, akik nem lelik az útjukat?

– A gimnazista korosztály esetében, illetve azok között, akik már egyetemre készülnek, gyakran tapasztalom, hogy bár csinálnak valamit, nem érzik a hivatásukat. A kettő nem ugyanaz, és erre a jelenségre kell velük együtt rátekintenünk ahhoz, hogy dönteni tudjanak. Azok esetében, akiknek egyáltalán semmiféle elképzelésük nincs, és nem látnak célt maguk előtt, lehet, hogy egy önismereti beszélgetésre van szükség.

Ön hogyan vehet részt a hivatásgondozásban?

– Ez minden papnak feladata, sőt, minden olyan embernek is, akit már meghívott az Isten. Úgy kell tanúságot tennünk, hogy az életünk és a hivatásunk mások számára is vonzó legyen, és megkönnyítse azt a felismerést, hogy őket is hívja valamire az Úr.
Láthatóvá kell válnia rajtunk, hogy a Jóisten olyan célt ad az ember lelkébe, amelyen keresztül meglelheti a boldogságát.

Léteznek hivatástisztázó lelkigyakorlatok, elmélkedések, imaórák. Előfordul, hogy valaki egy ilyen alkalommal ismeri fel a hivatását? Vagy ehhez azért több idő kell?

– Én úgy látom, ez jórészt azon múlik, hogyan érkezünk a lelkigyakorlatra. Ha már él bennünk egy kép, és Isten kegyelmét kérjük ahhoz, hogy az letisztuljon, akkor három nap is elegendő lehet erre. Olyan fiatal is akad, aki csak egy rövid elcsendesülésen vesz részt, és ott kap világos útmutatást. Aki azonban úgy érkezik, hogy még semmiféle irányt nem talált a szívében, és azt mondja: „Uram, én a hivatásomat keresem, mondd meg, mi az”, ott egy-két alkalom ritkán elegendő. Ugyan­akkor a teljes ürességnek is meglehet a maga ajándéka, a Szentlélek mindig képes meglepetéseket okozni. Az viszont kétségtelenül jó, ha egy konkrét céllal vagy kérdéssel érkezem egy ilyen lelkigyakorlatra. Például segít, ha azt tudom mondani: „Istenem, én emberekkel szeretnék foglalkozni, de bizonytalan vagyok abban, hogy tanítsak vagy segítő foglalkozást válasszak, és azt sem látom tisztán, hogy melyik korosztály az, amelyhez küldesz engem.” Ha már van bennem egyfajta irány, akkor egyszerűbb a helyére tenni a dolgokat. Olyan ez, mint a rendrakás egy helyiségben. Ha már tudom, hogy azt konyhának vagy nappalinak akarom berendezni, akkor könnyebb eldönteni, milyen bútorokra van szükség, és hova tegyem őket. De ha nincs elképzelésem, akkor a mosogatógép a kanapé mellé kerül, az étkészlet meg az íróasztalra, s így nehezebb lesz tisztán látni.

Ha hivatásról beszélünk, gyakran az ifjúságra gondolunk először. Ugyanakkor találkozunk olyan felnőttekkel is, akik még nem találták meg a helyüket. Sőt, az is gyakori, hogy az életútja közepén valaki irányt vált, és nagy lendülettel belekezd valami újba. Lehetséges „hivatást cserélni”?

– Gyakran eszembe jut Teréz anya, aki azt mondta, „hívást kapott a hivatáson belül”. Ez szerintem azt jelenti, hogy ha Isten meghív valamire, és azon az úton haladok, akkor élni kezdem a hivatásomat. És ezen belül adhat a Jóisten egy bizonyos feladatot, egyszer csak azt mondhatja, hogy jól van, most fordulj ebbe az irányba. Ha valaki évtizedekig egy irodában dolgozott, majd negyvenöt évesen felfedezi, mennyire érdekli őt az ikonfestés, aztán kitanulja a mesterséget, és csodálatos képeket kezd készíteni, az nem áll ellentétben a korábbi munkájával. Az ikonfestés része lehet az útjának, akár úgy is, hogy egy, az irodája falán elhelyezett szép ikon megérinti majd az oda belépő emberek lelkét. Ugyanígy a papi hivatáson belül is előfordulhat, hogy egy plébánián szolgálok, ellátom az ezzel járó feladatokat, majd egyszer csak azt kezdem érezni, különös elhívásom van arra, hogy a betegekkel vagy a hajléktalanokkal foglalkozzak. Pap maradok, mégis új útra lépek. Így én nem hivatásváltásról beszélnék, hanem inkább arról, hogy a Jóisten állít egyet a váltón, miközben ugyanaz a jármű halad tovább a síneken.

Hogyan ismerhetjük fel, ha megérkezett a bizonyosság, és rátaláltunk a hivatásunkra?

– Ilyenkor azt tudjuk mondani: otthon vagyok. Ha valaki otthon van a hivatásában, az életében van otthon: bármerre is jár, könnyebb tájékozódnia. Ám ez az otthonlét nem azt jelenti, hogy ne találkozna nehézségekkel, vagy ne érezhetné, hogy elfáradt. Egyszerűen azt jelenti, hogy önmaga lehet. Ha ez az érzés megvan bennünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a hivatásunkat éljük.

A hivatás és a küldetés szó formáját és tartalmát tekintve is hasonlít egymásra: az egyik a hív, a másik a küld igében gyökerezik. Mi a különbség a kettő között?

– Tulajdonképpen lépcsőfokokat jeleznek. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Jézus először meghívta az apostolokat. Ez volt az ismerkedés fázisa: én meghívtalak, te válaszoltál. Ha ez a válasz megérik, akkor következik a küldetés: amikor az apostolok már valóban tudják, ki is Jézus, akkor kapják a küldetésüket. A családos embereknél is megfigyelhető ez a két fokozat: a hivatás az, hogy az ember ott van a párja mellett, szereti, ahogy csak tőle telik, elköteleződik mellette. Ebből fakad az, hogy később mi lesz az ember küldetése a családján és az adott közösségen belül. Például küldetés lehet tanúságot tenni mindarról, amin a hivatásomban, a családommal együtt átküzdöttem magam.

Minden hivatás magában foglalja a szolgálatot?

– Igen, ez nagyon is egyértelmű. Bár ha jól meggondoljuk, nehéz olyan tevékenységet mondani, amellyel ne lehetne valamiképpen szolgálni másokat. Legyen valaki kukás vagy újságszerkesztő, a munkájával szolgálatot lát el. Ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy a hivatásunkat éljük-e, jó támpont lehet,
ha megvizsgáljuk, munkának érez­zük-e, amivel foglalkozunk, vagy szolgálatként éljük meg azt. Láttam már nagyon vidám kukásokat, akik a reggeli napsütésnek örülve, sok év elteltével is lelkesen végezték a munkájukat. Olyan is előfordul, hogy valaki – akár kényszerből, akár más okból – nem a munkájában, hanem amellett éli meg a hivatását. Például postáskisasszonyként dolgozik, de a családja, a gyerekei jelentik számára a szolgálatot, a hivatást, amiért él. Ebben az esetben a munkája arra való, hogy a családot tudja szolgálni vele. Ám ha valakinek csak munkája van, de hivatása nincs, akkor számítania kell arra, hogy könnyebben kiéghet, hiszen kényszerből látja el a feladatát, s nincs benne növekedés. Ennek következménye lehet az önbecsülés csökkenése is.

A hivatás elköteleződés, amely alázatot és rugalmasságot is követel az embertől. Hogyan lehet folyamatosan megújulni benne? Miként kerülhető el a kiégés, az, hogy megfogyatkozzon a kezdeti lelkesedés?

– A saját korosztályomat és a környezetemet látva azt mondom, hogy ezt nem lehet elkerülni, de időben észre lehet venni. Amikor felismerem, hogy már nem örömmel kelek fel reggel, hanem gombóccal a torkomban, ha azt érzem, hogy jaj, már megint csöngettek, vagy hogy ezt a telefont most inkább nem veszem fel, akkor ideje elgondolkodnom azon, hogy miben kellene növekednem. Magam is átéltem ezt, és remélem, hogy időben észrevettem a problémát. Szerencsére volt lehetőségem beszélgetni olyanokkal, akik segítettek megtalálni, mi az, ami hiányzik, és miben nem növekedtem eléggé. Amikor Jézus elhívta az apostolokat, ők minden mást hátrahagytak. Ez nagyon megfogott engem. Mi viszont a mai világban gyakran a zsebünkhöz kapunk: jaj, mit is hagytunk hátra? Jézus bölcs, tudatosan újra és újra elbeszélget erről az apostolokkal, hogy tudják, mire hívta meg őket. A tanításokat is többször, többféleképpen mondja el nekik, éppen azért, hogy megértsék a hivatásukat és a küldetésüket, azt, hogy mit kell továbbvinniük. Ha én csak a zsebemhez kapkodok, de nem tudok rátekinteni arra, hogy miért is követem Jézust, akkor tényleg ki fogok égni. Ám habár észreveszem, hogy üres a zsebem, de nem a hiányra, hanem Jézusra tekintek, akkor fölfedezhetem, hogy mégis megvan mindenem.

Hogyan segíthet egy szerető kívülálló – mondjuk egy szülő vagy egy pedagógus – abban, hogy a fiatal rátaláljon a hivatására?

– Rámutathat arra, amiben a gyerek jó. Fontos, hogy megdicsérjük, ha valaki ügyesen rajzol, figyelmes szemlélődő vagy gyorsan vág az esze. Így megerősödhet valamiben, ami alapján el tud indulni a hivatása felé. Ha elsőre nem találunk olyat, amit megdicsérhetnénk, akkor érdemes a fiatalokat új helyzetekbe hozni, megkérni őket, hogy segítsenek különböző tevékenységekben, és közben figyelni rájuk: ott kinyílhatnak, megmutatkozhat belőlük valami.

Mit tehetünk azért, hogy nőjön a papi és szerzetesi hivatások száma?

– Ennek érdekében csak személyesen lehet cselekedni. Nem várható intézményektől, egyházmegyéktől, hogy egy csapásra megoldjanak egy ilyen nehéz kérdést. Ha én papként úgy élem meg a hivatásomat, hogy más se féljen kimondani rá az igent, akkor én is és ő is fölfedezzük, micsoda öröm van ebben, akkor növekedni fog a hivatások száma. Ugyanez a hívek feladata is: ha látszik rajtuk, hogy minden vasárnap haza tudnak vinni valamit a Jóisten örömhíréből és tovább is adják azt, akkor egyre többen merik majd Istennek szentelni az életüket, mert látják, hogy ez jó.

Mi a helyzet azokkal, akik nem látnak maguk előtt semmilyen példát, mert nem vallásos családba születnek?

– Ez szinte teljes mértékben Isten titka, ott ő teszi a csodát. Az ilyen megtérés olyan, mint Pál apostolé. A nem hívő közegből származók esetében biztos, hogy nagyon könnyen felismerhető és egyértelmű a Jóisten hívása. Aki viszont vallásgyakorló közegben nevelkedik, az könnyebben elbizonytalanodhat a hivatását illetően. Főleg akkor, ha azt látja, hogy a családjában csak a szavak szintjén kerül Isten az első helyre. Ha valakinek a nagymamája például úgy imádkozik, hogy „Istenem, kérlek, adj hivatásokat, csak az én unokám ne legyen pap”, akkor ott valami baj van.

A lelkipásztorok előtt Jézus példája áll. De hogyan vehet példát Krisztusról az, aki másban találta meg a hivatását? Az orvos, a tanár, az édesanya, a tudós, a mérnök?

– Jézus cselekedetei nagyon is megmutatták, hogy miről szól a keresztény hivatás. Az ő életét szemlélve mindenki megtalálhatja, hogy mit kell tennie. Jézus tetteiben a mi fel­adatunk is megmutatkozik. Ott van például abban, ha észreveszem a beteg embert, és meg akarom gyógyítani a baját (orvos), ha azt tanítom, ami igaz (tanár), ha ácsként, halászként az embertársaimért dolgozom (kétkezi munkások), ha másokért élek, és gondoskodom róluk (családosok, szülők). És azt is érdemes megfigyelni, milyen fontos volt Jézus számára a csapatmunka. Bárki bármilyen hivatást él, benne megtalálhatja a követendő példát.

„Majd én tollak téged”

„Majd én tollak téged”

Fotó: Calvin College/YouTube

 

A korábban dizájnerként dolgozó idahói (USA) Justin Skeesuck súlyos neuromuszkuláris (ideg- és izomrendszeri) betegsége miatt nem tudja használni a végtagjait. Ennek ellenére zarándokútra indult legjobb barátjával, Patrick Grayjel. A Szent Jakab-utat, az El Caminót járták végig, majd könyvet írtak élményeikről. Egy velük készült interjúban nemrég visszaemlékeztek az út fizikai fáradalmaira, és arra, mennyire érezhetően velük volt Isten az útjuk során.
Amikor egy El Caminóról szóló műsort nézett a tévében, a kerekesszékben élő Justinba hirtelen beléhasított a gondolat: „Ezt meg kell csinálnod.” Felvetésére, hogy mehetnének együtt, Patrick azzal a mondattal válaszolt, ami később a közös könyvük címe is lett: „Majd én tollak” (I’ll push you).
Justin sok mindenkinek hálás azért, hogy életben és mozgásban tartják őt: Krisztusnak, aki az élete sarokköve; Kirstinnek, a feleségének, aki évekkel ezelőtt úgy ment hozzá, hogy tudta, hogyan fog alakulni a betegsége; a gyerekeinek, Jadennek, Noah-nak és Laurennek; és természetesen Patricknek, aki rengeteg alkalommal felemelte már őt, amikor magába zuhant.
„Ezekre a kapcsolatokra támaszkodtam mindig… A lelkem rajtuk keresztül kereste a fényt és a világ szebb arcait, és igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy »jaj, milyen szerencsétlen vagyok«. Nem esett volna nehezemre összekuporodni egy sarokban, és csendben elfonnyadni ott – de máshogy döntöttem. Mert dönteni kell.”
Patrick viszont Justinnak hálás, neki tulajdonítja, hogy már máshogyan tekint a nehézségekre és a kihívásokra, mint azelőtt. Arra jutottak, hogy amikor kitűznek maguk elé valamilyen célt, mindig a miértre összpontosítanak, nem a hogyanra. Ez segített Patricknek vállalni a fizikai megterhelést, amikor a barátját egy-egy újabb emelkedőn kellett feltolnia. „Ha igazán fontos valaminek a miértje, ha annyira hiszel benne, hogy tűzön-vízen keresztülviszed, akkor találsz rá megoldást, még ha a hogyan nem is tűnik egyszerűnek. Megcsinálod, mert hiszel benne. Ha már az elején belemerülsz a részletekbe, annyira elveszel bennük, hogy végül bele sem kezdesz az egészbe.”
Természetesen Patrick és Justin is rengeteg „tamáskodó” véleményt hallgatott végig, amikor megosztották másokkal nagy tervüket. Volt, aki egyenesen őrültnek nevezte őket – ez azonban csak olaj volt a tűzre.
Justin azt mondta, a zarándoklat felnyitotta a szemét arra, hogy mennyi jó van a világban. Rengeteg segítséget kaptak útközben, néhány órára vagy akár több napra is társul szegődtek melléjük mások, olykor elmondhatatlanul nehéz helyzetekben.
Patrick számára az út egyik legfontosabb tanulsága az a fajta hozzáállás volt, amelyet „sabbatinak” nevez, utalásképpen az Úrnak szentelt napra, amelyet megállásra, megpihenésre kellene fordítanunk. Talán vasárnapi mentalitásnak nevezhetnénk ezt, hozzátéve, hogy nem csupán szombaton vagy vasárnap élhetünk e szerint. Jézushoz hasonlóan mi is megállhatunk, elvonulhatunk, távolságot vehetünk mindattól, ami szétszórttá tesz; megpihenhetünk szeretteink körében.
A Caminót ilyen hosszúra nyúlt „sabbat­nak” érezték: amikor túl sok volt a feszítő körülmény, egyszerűen megálltak, és megpihentek. Ezt a mentalitást hazavitték magukkal az útról, a családjaikban is bevezették, és megtapasztalták, mennyire előreviszi és bensőségesebbé teszi a kapcsolatokat.
Ha hagyod, hogy az életed valamennyi területét átjárja ez a hozzáállás, a döntéseidre is hatással lesz; könnyebben pihensz meg mások jelenlétében, és másoknak is könnyebb lesz megpihenniük a te jelenlétedben. Ez a mentalitás sebezhetőbbé tesz, de meghittebbé válnak tőle a kapcsolatok. Úgy hozza össze az embereket – véli Patrick –, ahogyan Jézus szerette volna, hogy együtt legyenek: olyan közösséget alkotva, amely ellenáll a zavaró, szétszóró, szétszakító tényezőknek, s amely engedi, hogy tagjai megpihenjenek egymás társaságában, közel lépjenek a másikhoz, és egymás közelségében maradjanak.

Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz

Az algériai Oránban avathatják boldoggá a tibhirine-i vértanúkat

Az algériai Oránban avathatják boldoggá a tibhirine-i vértanúkat

Fordította: Thullner Zsuzsanna

 

Abdelkader Messzahel Párizsban, a France 24 televíziós csatornának adott nyilatkozatában a következőket mondta: „Algéria jóváhagyta, hogy az 1990-es években az országban meggyilkolt tibhirine-i vértanúkat és a többi mártírt Algériában avassák boldoggá, és a döntésről már értesítették is a Vatikánt.”
Az algériai politikus nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Ferenc pápa is Algériába utazik a boldoggá avatásra, ami nagyon fontos lépés volna a keresztény–muszlim kapcsolatok terén. A Szentatya esetleges látogatásával kapcsolatban így fogalmazott: „Miért ne? Meglátjuk.”
Orán volt főpásztorát, Pierre Clavérie domonkos szerzetest 1996. augusztus 1-jén gyilkolták meg Mohamed nevű muszlim sofőrjével együtt, amikor autóval a püspöki székhely felé tartottak. A pápa által jóváhagyott boldoggá­avatási dekrétum címe ez volt: Pierre Clavérie és tizennyolc társa. A tény, hogy a boldoggá avatást Oránban tartják, nemcsak a helyi egyház számára fontos, hanem számos muszlimnak is. Sokan vannak, akik nem felejtették el Clavérie-t, a tibhirine-i trappista szerzeteseket és a többi szerzetest, akik az algériai nép iránti barátságuk miatt úgy döntöttek, nem hagyják magukra az embereket a legnehezebb időkben, és akik az életükkel fizettek e döntésükért.
1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja megtámadta az algériai tibhirine-i trappista monostort. Az ott élő kilenc szerzetes közül hetet elraboltak, majd később kivégeztek. Az áldozatok történetét dolgozza fel az Emberek és istenek című film.
A boldoggáavatási eljáráshoz hozzátartozik további tizenkét katolikus szerzetes ügye is, akik 1994 és 1996 között estek áldozatául a terrorista erőszaknak. Köztük van Clavérie atya, az algériai egyház egyik kimagasló személyisége, Orán püspöke is.

Forrás és fotó: Mondoemissione.it

„Azokhoz kell elmennünk, akik a kegyelem szélére sodródtak”

„Azokhoz kell elmennünk, akik a kegyelem szélére sodródtak”

Fotó: Merényi Zita

 

Idén március 15-i nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést vehette át Berecz Balázs, a Börtöncursillós Titkárság volt világi koordinátora. A börtöncursillo, vagyis a börtönökben tartott, a keresztény hit alapjairól szóló, tanúságtételből és előadásokból álló háromnapos élményszerű tanfolyam gyakorlata itthon bár gyerekcipőben jár – de már a saját lábán. Berecz Balázzsal beszélgettünk a börtöncursillóról, a reinteg­rá­ci­ór­ól, a kegyelem lélekformáló erejéről, és arról, hogy Isten szeretetéről hírt adni mindig csapatmunka.

Szívből gratulálunk a megérdemelt elismeréshez. Hogyan értékeli a hazai börtöncursillo eddigi eredményeit?

– 2014-ben tartottuk az első, akkor még „csonka” cur­sil­lót a sátoraljaújhelyi börtönben, így bő három esztendős múltra tekintünk vissza. Ez a kitüntetés mérföldkőnek számít. Elsősorban az a fontos, hogy a helyén kezeljük ezt a díjat. Ez egy szakmai kitüntetés, nem a legmagasabb és nem is a legalacsonyabb állami elismerés. Ami még ennél is lényegesebb, hogy bár világi koordinátorként én kaptam és vettem át, a börtöncursillo a kezdetektől fogva csapatmunka, így valójában jóval többeké ez a díj. Sokat köszönhet a mozgalom Gaál
Jenő verbita atyának, Draxler Ferencnek, a váci börtön volt munkatársának és persze Hajdú Miklós atyának, akivel egy 2011-es cursillón kezdtünk el beszélgetni erről a kezdeményezésről.
A börtön­cur­sillo lelki­ve­ze­tője Orosz Árpád görög­ka­to­li­kus atya, aki elejétől fogva szintén rengeteget tesz a programért. Vagner Mihály váci diakónusként, Vatai Gyula mint váci börtönparancsnok és Mohos László mint egykori politikai elítélt kapcsolódott be a közös munkába. Ez a csapat hűen tükrözi, mennyire jól rakta össze a Jóisten ezt a projektet: dolgozik velünk börtönlelkész, börtönparancsnok és volt fogvatartott is – szinte azt mondhatjuk, hogy közgazdászként én vagyok a kakukktojás.
Hogy a kérdésre is válaszoljak: az elmúlt évek eredménye az elindulás. Olyan ez, mint amikor megszületik a csecsemő, majd szép lassan megtanul járni: eleinte még fogni kell a kezét, de az első lépések után nagyon hamar rátalál a saját erejére, és sétálni, majd szaladni kezd. Ez a kitüntetés fontos visszajelzés az állam részéről, kifejezi, hogy amit eddig tettünk, az nem volt hiábavaló, illetve biztatás is, hogy folytassuk.

Az eredeti spanyol kifejezés, a Cursillos de Cristiandad jelentése: a kereszténység rövid tanfolyama. Van valamiféle előkészítése a cursillónak, vagy rögtön egy háromnapos lelkigyakorlat „mély vizébe csobbannak” a fogvatartottak?

– Van előkészítés, de ezt kétfelől kell szemlélni. A szervezés szempontjából hosszú és alapos készülődés előzi meg a hétvégét. Felvesszük a kapcsolatot a börtönlelkésszel, majd a segítségével tárgyalunk a parancsnokkal is, és ha megegyeztünk, akkor a börtön szigorú menetrendjéhez igazodva megindul a konkrét szervezés, többek között a résztvevők kiválasztása és meghívása.
A börtöncursillo nem mindenkinek való, például a pszichés betegségekkel élőknek mi nem tudunk segíteni. A fogvatartottak szempontjából fontos a börtönlelkészek szerepe, akik egyébként is jelen vannak a foglyok életében, törődnek velük a hit dolgában, ahány intézet, annyiféle módon és felekezeti képviselettel. Más programok is jó ráhangolódást jelenthetnek a börtöncursillóra. Szombathelyen például van börtön-Alpha is, és Szegeden működik a református börtönmisszió. Az elítéltek a családjuk, szüleik, nagyszüleik révén általában már rendelkeznek­ valamiféle benyomással a ke­reszténységgel kapcsolatban, ezt hozzák magukkal. A bör­töncursillo nem igazán lelkigyakorlat, több annál: van egy elmélyülésre szolgáló része, de legjobban talán a tréning szó illik rá. Nehéz ezt szavakkal kifejezni, inkább egy élmény ez, amit meg kell élni.

Az előbb említette, hogy nem mindenkinek való a börtön­cur­sil­lo. A résztvevők ezek szerint nem önkéntes alapon jelentkeznek?

– Sokan azt gondolják, hogy ezeket az embereket odaküldik hozzánk, hogy kötelező jönniük, ám ez nem így van. A börtönlelkész hívja meg azokat, akiket alkalmasnak gondol. Sőt, ma már ott tartunk, hogy maguk a fogvatartottak hívják meg a társaikat. Van olyan helyszínünk, ahol mindennapi beszélgetés tárgya a cursillo. A solti börtönben még egy börtön­cur­sillós közösség is kialakult, már a zárkák is ebben a szellemben működnek. Borzasztóan érdekes látni, hogy bár a börtöncursillo lényegét tekintve nem különbözik a civil életben megtartott cursillótól, mégis nagyon más.

Miben hasonlít, és miben tér el egymástól a kettő?

– A civil cursillóra való meghívás alapvetően egymás ismeretén, meglévő kapcsolatokon nyugszik: az ember elhívja a családtagjait, barátait, ismerőseit, akikkel már van valamiféle kapcsolata. A bör-
t­ön­­cursillónál ez kezdetben hiányzik, hiszen a fogvatartottaknak csak hallomásból van bármi fogalmuk arról, hogy mi is ez az egész, és legfeljebb a börtönlelkészt ismerik személyesen. Később a közvetlenségnek ez a hiánya enyhül. Ennél is markánsabb a különbség a szabadság fokában, illetve abban, hogy tapasztalataink szerint a börtöncursillón részt vevőkben sokkal nagyobb a kíváncsiság, az éhség. Ez jórészt azért van, mert annyira monoton az életük, hogy felértékelődik minden, ami akár csak egy kis változást hoz a mindennapjaikba. Egyszer egy fogvatartott például őszintén bevallotta, hogy a süti és a frissen főzött kávé miatt jött el, amiből akár ötöt is ihatott egy nap. Közben azonban rádöbbent, hogy sokkal többet kapott ennél. A civil cursillo a motiváció szempontjából más dinamikájú: ott az ember gyakran valamilyen konkrét választ keres. Végül pedig: a civil cursillo alapelve, hogy nem választ szét társadalmi osztályokat, sokkal inkább integrál. Az a jó, amikor találkozik és emberként tekint egymásra a háromdiplomás menedzser, a kétkezi melós meg a hatvanéves nyugdíjas. A börtönben ez eleve megvalósul, hiszen különböző helyekről érkező sokfajta ember van együtt.

Mely magyarországi börtönökben működik a börtön­cur­sillo?

– Tíz helyszínünk van, ezek közül kilenc intézményben, Sátoraljaújhelyen, Balas­sa­gyar­­maton, Márianosztrán, Vácott, Tiszalökön, Sopronkőhidán, Baracskán, Solton és Kalocsán (ott a női börtönben) már tartottunk ­cur­sil­lót. Rövidesen Szegeden is jelen leszünk.

Hogyan alakul egy cursillós csapat összetétele, milyen szereplők együttműködésére van szükség egy sikeres börtön­cur­sil­ló­hoz?

– Az alapvető modell az, hogy van egy világi személy, akit megbízunk a szervezéssel. Őt rektornak nevezzük, ami kissé csalóka, ugyanis a cursillóban nincs hierarchia.
A másik központi figura a börtönlelkész. A rektor által összeállított csapatot törzsnek nevezzük, ennek tagjai tartják a börtöncursillót, a papok és a lelkészek képviselik a tanítást. Egy börtöncursillóra általában fél, háromnegyed évvel korábban kezdünk el készülni.

Hogyan lehet megtalálni a közös nyelvet azokkal, akik számára a szabadság nem mindennapos tapasztalat?

– Tulajdonképpen mindenkinek könnyű dolga van, aki ismeri a tékozló fiú történetét. Úgy lehet a legjobban közeledni a fogvatartottakhoz, hogy igyekszünk minél teljesebb mértékben magunk mögött hagyni az előítéleteinket. Sok múlik azon, hogy az ember hogyan tekint önmagára. Aki egy kisebbfajta szentnek képzeli magát, annak nincs sok keresnivalója egy börtön­cur­sillóban, aki viszont elég önkritikus, annak sokkal könnyebb a dolga. Fontos az is, hogy amikor bemegyünk a fogvatartottak közé, nem kérdezzük meg, mi történt, ki miért ül ott, mert nem ez az érdekes. A lelkület szempontjából ez mindegy is. Jézust sem az érdekelte, mit művelt az asszony, amikor azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,1–11). A cursillóra ott van a legnagyobb szükség, ahol nincs irgalom. A börtön jellemzően ilyen hely, és nekünk azokhoz kell elmennünk, akik a kegyelem szélére sodródtak.

Milyen utógondozási lehetőségeket biztosít a cursillo?

– A civil életben is alapszabály, hogy nem szabad cur­sil­lót tartani utócursillo nélkül. A börtönben ez ezerszeresen igaz. Az a három nap óriási élmény és kegyelem nekik is és nekünk is. Ám ez csak egy dolog. Lelketlenség valakit jó magasra fölemelni lelkileg, aztán meg elengedni a kezét. A börtöncursillo jelenleg ott tart, hogy sokan visszajárnak a börtönökbe úgynevezett ultreyákat, utótalálkozókat tartani. Az önkéntesek kiscsoportos foglalkozást, közös ének­lést, beszélgetést vezetnek, lehetőség szerinti rendszerességgel – a baracskaiak például havonta. A bör­tön­­cursillónál nem a fogvatartottak oktatásán van a hangsúly, hanem azon, hogy ők beszéljenek magukról, hogy legyen, aki meghallgatja és megérti őket. Az utógondozás azonban nagyon nehéz, a szabadulókat például sokszor elveszítjük, hiszen más dolgok – a család, munka, lakhatás, beilleszkedés – lesznek fontosak számukra, ami érthető is. A bör­töncursillo tehát egy jól értelmezett reintegrációs folyamatnak csupán az első szakaszába kapcsolódik be, utána nem tud folytatódni, vagy csak korlátozott mértékben.

Hogyan segíti mégis a börtön­cur­sillo a reintegrációt?

– Az egész börtöncursillo legnagyobb érdeme, hogy a börtönnel kapcsolatos rengeteg félelem és előítélet (ami egyébként természetes) mind megszűnik, és számos fal leomlik, amikor bemegyünk az intézménybe. Sokan azt gondolják, hogy a reintegráció csak a fogvatartottak társadalomba való visszaillesztését jelenti, valójában azonban ennek kétirányú folyamatnak kell lennie: ahhoz, hogy sikerüljön, nekünk is reinteg­rá­lód­nunk kell.

Mit hoz a börtöncursillo a fogvatartottak életébe? Van olyan egyedi eset, amely különösen kedves az Ön számára?

– Mélyen megérintett például a következő történet: Solton, az első börtöncursillo után az egyik törzstag odaadta a rózsafüzérét az egyik fogvatartottnak, aki megkérdezte tőle, hogy mi az, és hogyan kell használni. A cursillót követően a többi elítélt nagyon furcsán nézett rá a rózsafüzér miatt, egészen addig, míg az emeletes ágyon fölötte alvó társa el nem panaszolta neki, hogy beteg a gyereke. „Itt van ez a rózsafüzér – mondta a fogvatartott –, gyere, és mondjuk együtt, akkor tuti, hogy meggyógyul a fiad.”
A gyerek meg is gyógyult, és ezután egyre több elítélt csatlakozott hozzájuk, ki ezért, ki azért imádkozott velük. Ez az igazi (börtön)cursillo, amikor a keresztény tett átformálja az ember környezetét! Ez adta meg a lökést a „Bibliát a börtönbe” elnevezésű akciónknak is. Ennek keretében Szentírást és rózsafüzéreket gyűjtünk, amelyeket adományként bevihetünk a fegyházakba. A sopronkőhidai bör­tönben az egyik fogvatartottról, aki elég közönyösen viszonyult a cursillóhoz, kiderült, hogy aznap van a születésnapja. A törzstagok úgy gondolták, hogy ha nem is ment át neki semmi a háromnapos tréningből, azért a születésnapjára mégiscsak vesznek neki egy csokit. Amikor odaadták, a kétméteres, nagydarab fickó sírni kezdett – mert kiderült, hogy harmincéves, és még soha senkitől nem kapott ajándékot. Látni, hogyan nyílnak ki az emberek, és hogyan formálja át a kegyelem a lelkeket – ez semmi máshoz nem hasonlítható, egészen döbbenetes élmény.

Tavaly novemberben mutatták be a Cursillo a börtönben című oktatófilmet. Milyen céllal készült ez a film?

– A börtöncursillóval kapcsolatos kommunikáció kiváltképp fontos, hiszen alapvető céljai között szerepel az is, hogy a fogvatartottak megértsék a külvilágot, és a társadalom is őket. Hevér Zoltán filmrendezővel ültem le beszélni erről, és ő vállalta is a kommunikációs feladatokat, értelemszerűen „hazai pályán”, filmes terepen. Mivel egyházi, büntetés-végrehajtási és világi oldalról is számtalan kérdés merül fel a börtön­cur­sillóval kapcsolatban, ezért a kétrészes oktatófilm mellett döntöttünk. A cél az, hogy minél több embernek tudjuk érthetően elmondani, mi is ez, és kiigazítsuk a félinformációkat, kijavítsuk a rossz feltételezéseket. Az csak utólag mutatkozott meg, hogy a filmben további kincset érő lehetőségek is vannak: egyrészt bármilyen cursillós közösség használhatja, másrészt be tudjuk vinni a fogvatartottaknak a börtönökbe, s ezzel alapot teremtünk egy jó beszélgetéshez. Mindemellett pedig ez a film lesz az, amivel járjuk majd az országot, hogy helyi közösségeket tudjunk építeni.

Húsvéti csoda Angliában

Húsvéti csoda Angliában

A jelenleg négyéves Dylan Askinról az orvosok azóta megállapították: teljesen meggyógyult. Legyőzte a tüdőrák egy nagyon ritka formáját, amely két évvel ezelőtt majdnem a halálát okozta. Ami az elmúlt napokban felszínre hozta a történetet, az Alfie Evans esete volt, akinek érdekében Ferenc pápa Twitter-üzenetet is közzétett. Ráadásul az említett csodás gyógyulás éppen húsvétkor kezdődött, 2016-ban.
Az angliai Derby tartományból, Shelton városából származó Dylan 2015 végén került kórházba légzési problémák miatt. Az orvosok Langerhans-sejtes histiocytosist diagnosztizáltak nála, a betegség megtámadta a tüdejét. Nehezen lélegzett, végül egy tüdőgyulladás tovább súlyosbította az állapotát, és kómába esett. A nottinghami Queen’s Medical Hos­pi­tal orvosai nem láttak esélyt a felépülésére, a szülők ezért beleegyeztek a fájdalmas döntésbe: 2016. március 25-én Dylant lekapcsolják a gépekről. Éppen nagypéntek volt. A szülők úgy döntöttek, a beavatkozás előtt megkereszteltetik Dylant. Az egész a család összegyűlt a kórházi ágy körül, hogy végső búcsút vegyenek tőle. A kórházban előkészítették a gépekről való lekapcsolást, ám az utolsó pillanatban a szülők az agyi aktivitás erősödésének jeleit vették észre a monitoron, ezért az orvosok félbeszakították a folyamatot. Dylant ezt követően még hetekig az intenzív osztályon ápolták, majd 2016 júniusában hazaengedték. A kezelés még hosszú ideig eltartott, de a gyermek ma már egészséges.
A kisfiút a családban azóta úgy hívják: a mi húsvéti csodánk. A szülők a rákbeteg gyermekek és szüleik megsegítésére létrejött Clic Sargent egyesület támogatói lettek.
Angliában sokan azt remélik, hogy hasonló csoda történhet a liverpooli kórházban kezelt Alfie Evans estében is, aki egy ismeretlen agyi betegségben szenved, amely az orvosok szerint gyógyíthatatlan. A szülők bírósághoz fordultak, de ott elutasították a kérelmüket, és a kórházat felhatalmazták a gépek lekapcsolására. Szombaton több ezren vonultak Liverpool utcáira azt kérve, hogy a kisfiú életének ne orvosi döntés vessen véget, hanem kezeljék őt egészen a természetes halál beálltáig. Az orvosok azért határoztak a gépek lekapcsolása mellett, hogy a gyermek ne szenvedjen tovább, a szülők számára azonban a döntés egyet jelent a halálos ítélettel.
Alfie esete a szintén angol Charlie Gard történetéhez hasonló: a halálos beteg kisfiú 2017 júliusában halt meg, miután szülei akarata ellenére levették a lélegez­tetőgépről. A tizenegy hónaposan elhunyt Charlie egy hónapig állt a szülői jogokról és az emberi életről szóló jogi vita középpontjában. A Charlie Gardot kezelő Great Ormond Street Hospital orvosai szintén bírósághoz fordultak, hogy felhatalmazást kérjenek az életben tartó kezelés befejezésére. Azzal érveltek, hogy a kezelés folytatása nem szolgálja a gyermek érdekét.
Alfie-val ellentétben Charlie betegsége esetében fennállt egy kísérleti stádiumban lévő alternatív gyógymód alkalmazásának lehetősége, azonban a gyermek állapota olyan súlyos volt, hogy az orvosok úgy vélték, az nem vezetne eredményre. Az Alfie-t sújtó rejtélyes betegségre az orvostudomány jelenleg nem ismer gyógymódot.

Forrás és fotó: Avvenire.it; Aleteia.org
Fordította: Thullner Zsuzsanna