Zatykó László OFM

(Mt 22,1–14)

A Vág folyón eveztünk. Lemenőben volt a nap, fáradtak voltunk, a gyerekek már csak nyűgösen pancsoltak az evezővel, ideje volt kikötni, táborhelyet keresni, sátrat verni. Ezért, utolsó erőimet összeszedve, egy gyors vágtával jócskán megelőztem őket. Egy lankás partnál kiszálltam, s elindultam befelé. A bokrokon túl tárult elém a csoda: a pazar virágszőnyeg. Rá sem mertem lépni. Mint Petőfi Sándor a Tiszánál: „Ottan némán, mozdulatlan álltam, / Mintha gyökeret vert volna lábam”. Nincs az a királyi felség, királyi vendég, akit ilyen pompával fogadnak. Kosztolányi Dezső utolsó verse, a Szeptemberi áhítat kérdései jutottak eszembe: „Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? / Ki fényesít eget és hegyeket? (…) / Ki tette ezt?” Válaszként a királyi menyegzőről szóló példabeszéd bevezető szavai érkeztek: A király „menyegzőt készített az ő fiának” (Mt 22,2), a „mennyei Király, a mindenható Atyaisten” az ő egyszülött Fiának.

Mt 16,21–27

Jó oka volt Jézusnak, hogy „a tanítványainak a lelkére kötötte, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Messiás” (Mt 16,20). Mert, bár kérdésére – „hát ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15) – Péter a többiek nevében is helyesen válaszol: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia”, kiderül, hogy a kimondott szavakat – valószínűleg a többi apostollal együtt – nem érti, sőt, ami még rosszabb, rosszul érti, magabiztosan félreérti.

Isten kovászává lenni. Ez a keresztény ember és az egyház hivatása is. Ehhez nélkülözhetetlen „a szívbéli bizalom”. „Ha a szívbéli bizalom lenne minden dolog kezdete, akkor messzire, nagyon messzire jutnál, akkor a békesség és bizalom kovásza lennél, behatolnál az emberiség sivatagaiba, összefognád a széthullni látszó közösséget is” – tanítja Roger testvér. A szívbéli bizalom kaput nyit Isten erejének, uralmának, Isten országának. A bizalom abban, hogy „az Úr a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta” (Zsolt 124,6), és hogy „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (ApCsel 2,21). Bizalom abban, hogy éppen erőtlenségünkben siet segítségünkre a Lélek (Róm 8,26).

A hajnali halvány derengés után estére az apostolokon újra úrrá lesz a sötétség, a „félelem lelke” (2Tim 1,7). Bezárkóznak. Zárva ajtó, ablak. Dermedten zárnak össze (Jn 20,19). Azt írja az evangélista, hogy „a zsidóktól való félelem miatt”. Ez a félelem sokszor megjelenik, vissza-visszatér a János-evangéliumban. Az egyház történelme során állandóan ki van téve a félelem kísértésének.

A félelemből bezárkózó tanítványok dermedt szívében egy csapásra öröm támad, amikor a feltámadt Jézus váratlanul ott termett szívük, életük, együttlétük középpontjában. Ez kétezer éves történet, de ebben az elbeszélésben mégis minden élő, eleven. Az evangélista megragadja a pillanatot, melyben minden egyidejű, egyszerre történik. A pillanatban az örökkévalóság. „A megjövendölt viszontlátás öröme ez. Jézus teljessé vált öröme most csordul át a tanítványokra” (Farkasfalvy Dénes). „Beteljesedik Jézus imakérése: »az én örömöm, amelyik beteljesült, bennük legyen« (Jn 17,13)” (Bolyki János).

Az irodalomórákon onnan lehetett tudni, hogy a bemutatott mű a diákokat megérintette, megérezték annak lelkét, lényegét, szépségét, hogy a megismerés spontán örömében – az ámulás csöndjéből ocsúdva – ki-ki a maga nézőpontjából kezdte megfogalmazni fölismeréseit. Ezek a meglátások aztán megtermékenyítően hatottak, s újabb és újabb felfedezéseket hívtak életre. Így kezdett föltárulni a mű a maga gazdagságában.

Így van ez az evangéliumokkal is. Mind a négy evangélista Jézusról szól, de más és más nézőpontból szemléli gyönyörűségét. Ugyanazt a misztériumot, ugyanazt a Jézust csodálják, de mást és mást látnak és láttatnak meg az ő kimeríthetetlen gazdagságából. Az anyaszentegyház sohasem kísérelte meg, hogy a négy evangéliumot egybegyúrja, hanem mint gazdagságot fogadta el a Jézus iránti szeretet szabadságából fakadó különbözőségeket.

A biblia üzenete

Megdöbbentő, hogy áldó imájában Simeon rabszolgának (dulosz) mondja magát, az Urat pedig a deszpota névvel szólítja meg (Lk 2,29). A deszpotosz félelmetes, mindenek feletti teljhatalmú parancsolót, pejoratív értelemben zsarnokot, kényurat jelent. Ez a megnevezés sehol máshol nem szerepel az evangéliumokban. Istenre vonatkoztatva az egész Újszövetségben csak néhány helyen fordul elő. A Római Birodalomban a béres vagy a rabszolga szólította így a gazdáját, rabtartóját.

A Biblia üzenete

Honnan az apa tekintélye? Mitől függ? Attól-e, hogy mennyi pénzt hoz haza, milyen karriert fut be, milyen a társadalmi rangja? Vagy attól, hogy mennyire félelmetes a tekintete, hangja, megjelenése? Hogy hazatértekor, ha csak csörren a kulcsa a zárban, mindenkinek a gyomra görcsbe rándul-e? Onnan-e, hogy ellentmondást nem tűrőn teremt egyetértést, ami egyet jelent a vele való egyetértéssel? Hogy megteremti-e a szabadság lég körét, melyben neki mindent szabad, neki minden jár, a többieknek meg szabad ezt elismerni, kiszolgálni? Ahol ezek alkotják az apai tekintélyt, ott állandó a robbanásveszély (Kol 3,21), s ez a tekintély előbb-utóbb a felfújt hólyagok sorsára jut: kipukkad, semmivé lesz.