Tóth Sándor

1.

A napokban „átéltem” a pap költő, Csanád Béla ébredését: „Unalmas napi robot vár, / de nélküled nem mozdul a világ…” Amíg így kellett ébrednem, nem jutott eszembe, hogy valóban fontos lennék, egyszerűen tudtam, a munkás napok ilyenek, és teljesen felesleges a magam „fontosságáról” meditálni.

Most, hogy napok nyugalmát élvezem, kicsit aggódva kezdem hinni: nélkülem valóban „nem mozdul a világ”. Megkérdezem, mi lesz, ha késő délután nem ülhetek le a parki padra. Hiányzik majd a réti fehér meg piros virágoknak, ha nem csodálom meg a szépségüket, őszben is az elevenségüket, nem hallom meg az üzenetüket: „Kezdetben mi voltunk Isten szívében, a földre szálltunk az Úr irgalma-képpen.” És azok a kövek –: együtt hevernek díszül, és védelemként nehéz esők óráiban – mit szólnak, ha nem felejtem szememet finom erezetükön, mész-, andezit- vagy érc-valóságukon. Zúdulhat a víz, és nincs garancia, hogy nem ér véget a teremtés valamely részlete.

Vannak fölszentelt helyek, házai a nagyvilágnak, amely pontokat ha összekötjük, a mozgalmas vonalrendszer behálózza Földünket. Ilyen szent hely a fővárosban a Hermina-kápolna is szép-szomorú történetével, művészetben gazdag „terével”, a (hazai) romanticizmus szépségeszményével, amely páratlan a határainkon belül. S hogy összefonódik a klasszicizmussal, azt igazolja, amit a német romantikusok megfogalmaztak, amikor kitágították a romantikus fogalmat: érvényes mindarra, ami távoli és ismeretlen, ami irracionális vagy rokon a halállal. Ezért romantikus minden művészet. Bizonyság erre a Hermina- kápolna esetében az alkotói névsor is: Hild József és Liszt Ferenc, Führich József, Leopold Kupelwieser, Novotny János, Johann Meixner; építész, zeneszerző, festők és szobrász, akik közül nem hiányzik a páratlan ízlésű Tomala Ferenc „műlapkereskedő” sem.

Játszik a természet, ősz sem csitítja tündérváltozatait. Nyugalomban a csönd tornya magaslik, Tóth Árpád- i impressziók aranyfelhője „árnyékolja” a karsztomlást, alatta zörgőfüvek hamvas teste, meg közönséges hölgymál, mely képes havasi magasságáig menetelni. Feljebb Szőnyi István itáliai képére emlékeztető „kolostortömb”: egyetemi kollégium – bástyaszerű támfallal. A kanadai aranyvesszők sem hiányoznak. Ezek a tengeren túlról ideburjánzott, aranysárgába öltözött nyelves virágok a vasút mentén is helyet kaptak, tán vándorkedvük miatt; így igazodnak a költői szavakhoz: „Nem nőnek az égig.” Elég, ha futkosnak pályák mentén, mint századonként küszködő „európai gondolat”, amely virág nevű poétáknak is megviseli az idegeit, amint 1815-ben a Livornóban világnak búcsút mondó Fiorentinónak…

Csak azt tudom, mindig velünk zarándokolsz, az erdőhajlat mélyzöld útján is, rétek őszbe öltözött ösvényein, melyeket a nyár hagyott itt pillangó-kergető léptekkel, amott egy papírsárkány rózsaszalagjával, melyet gyerekkéz kötözgetett, kicsinyek fecskék csivitelését követő dallamaival, s mintha hallotta volna a szőlőszender: rózsaszín, barna szárnyakkal a fénybe fúrta magát napsugár-járta füzesből.

A kegyelem Virága vagy, a legszebb, ezer-utak szegélyein, végtelenbe tartó titok-fátylas mezőkön. Sok százados szobrod előtt álldogálok nemegyszer tanácstalanul, és szólítlak, jó tanács Anyja, s valahányszor rózsakertednél gyönyörködöm a lemenő nap benső álmokat szövő sugaraiban, rejtélyes Rózsa, pillaíved alatti szépséged aranylik föl, s az odaáti virágzásba emeli érzéseimet.

Messze sem szólal éj közepén harang, mégis valami jelzi a változást, idő bensejében azt a mozdulatot, amely régi szerzeteseké volt, például a X. században. Szapphó görög versstrófája formálódott az éjszakában gót szerzetesek ajkán imádsággá, krisztusi lélekszóvá, amely művészi szépséggel fejezte ki a vágyódást az égi karba, ahol órák nem váltanak napokat – nappalokat, éjjelt. Kolostorban, templomban – fények és arányok karcsú udvarában szürke kámzsás aszkéták az ébredés bódulata múltán álltak-térdeltek együtt, és erősebb fényű gyertyák, mécsek lángjainál mondták-énekelték latin szavak váltakozó sormértékével: „Nocte sur gentes vigilemus omnes – Éjjel keljünk föl, és közösen virrasszunk…”

Záródik az erdő-kapu. Vagy most nyílik? Mivel ritkul a zöld sátor, töredeznek a gallyak, egyre több a nyílás, az átjáró.
A keskeny erdőbelépőnél jókora mészkő hever. Mészpát – mondja a geológus, és ha megnézem: repedések szelik keresztül-kasul. Tehát dachstein mészkő.

Kőmániás lettem?

A múlt éjszaka a közel négy évtizede távozott Demeter István plébános felől hozott „hírt” az álom: emléksort római utunkról, a hetvenes évekből. A vonat az örvénylő Száva fölött magasodó parton futott, s mi találgattuk a kövek fajtáit. Különös, sok tehetségű pap volt. Száz esztendeje született, akkoriban hatvanas lehetett. Hivatása mellett több „mesterség” művelője a „humán szakmából”. Jókora koffert billentett a csomagtartóba. Éjféltájt leemelte; csupa-újságpapírba csomagolt üvegecskék szunnyadoztak benne. Cseppek – mondta, különböző órában kell „kortyintani” belőlük, és pohárkákat vett elő. Előadta, hogy a cseppek gyógynövényekből készültek, biztatott, tanuljam meg a természetüket…

Először Őszi pásztor címet gondoltam, de szűkebb pátriámba utazván hiába kerestem a hegyi legelő juhászát, és már mióta nem hallom a csorda estéli kolompját. Azokat veszem sorba, akik fát ültetnek, és őszidőben leszedik a kéklő, pirosló gyümölcsöt.

Tollforgató barátomat hívom, nincs nagyvárosi otthonában. Vidékről jelzi, hogy éppen szilvát szüretel, s befőzi a télire valókat. Másnap ismét csevegünk. Jókor hívtál – mondja –, a tésztának pihenni kell, vacsorára szilvás gombócot főzök.