Útonjáró-békességgel

Már Itália földjén, a megvilágosodó hajnalban akvarellpapírt vett elő és rajzceruzákat. Úgy kommentálta, hogy amit papírra vet, kő, mészkő, amit vas-ion pingál barnára.

Miért lehetett fontos neki a legegyszerűbb kőzet? Mostanában értettem meg, amikor „festőtudományát” is bizonyító Kő feliratú képét nézegettem a néprajztudós barátomtól kapott Demeter-kötetben. A könyv címéül ezt írták: Elnevezték prófétának. Értette ő a titkok jeleit, a teremtés-szignálokat, s hogy a harangok a végtelenül-véges idők történéseit adják elő kondulásaikkal. Valakinek egyszer elmondta: paplakában kényszerítve ébredt: mennie kellett, meghúzni a harangkötelet. Később derült ki, azon az éjszakán távozott a fenti ítélőszék elé a rettegett szovjet diktátor… A szóban lévő kőrajzához a tíz esztendeje Sárospatakon kiadott verseskönyvének (Csendje hangosabb) Kis dialógusa társítható. A költő-festő, a tiszta kék szemmel világba látó „szegény világbohóc” ezt írja:

Azt mondod cinóbersárga okaid vannak
erre a különbejáratú nihilizmusra.
Ezt a színt én is szeretem,
diszkréten a vöröset is,
ha nem hatásvadász…

Nekem meg búzavirágkék
indítékaim vannak a hitre.
Katángkóró: egyik fő istenérvem.

Az idézetből az utolsó három sor ugyanazt érzékelteti, amit a gyomnövénynek tartott mezei katáng: a valóságban a transzcendencia megtestesülését, amely sohasem tagadja meg az érzékelhetőt, fáiban, köveiben, virágaiban „izzik”. Fogalomba nem illeszthető evidencia ez, és az is, ami a jeleken túl van: a végtelen. A kő csupaszsága jelzi, ahogyan a már írásaimban többször emlegetett modern francia Yves Bonnefoy-nál olvasni, akit P. Szabó Ferenc jezsuita hoz közel esszéjében. (A francia ezt írja: „Isten csupasz falfelület.”)


Ahol élek, a fehér kőzuhatag a hegyoldalon mintha dermedt mini-vízesés analógiája lenne. Fölötte időnként lepelfelhő vonul szürkés-csíkosan. Amilyen a kőfolyás. Ilyenkor a Nap tejüvegen át világol, s a fák nem vetnek árnyékot. Azt hallottam „szálló ég fürkészétől”, hogy ez a fajta felhőréteg horizontálisan száz kilométerre kiterjedhet, és pár ezer kilométer magasra tornyosodik.

Mozgás találkozik állandósággal, felhő a kővel. Egyszer alkonyati gomolyfelhőt láttam ugyanitt, egykét óra múlva szétfoszlott. Mi maradt? A válasz: a napközben magasba emelkedő maradvány-gomolyfelhők napszentületre színeket varázsolnak az alkonyégre. Juhász Gyula a szegedi Tisza-parton láthatott ilyet, amikor szavakba fogta hangulatát:

Alkonyati órák, ti vagytok enyémek,
Mikor rózsafényben fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy dal erre téved.

Ti vagytok enyémek, alkonyati órák,
Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák.

Így szeretnék egyszer e tájról elmenni,
Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi,
Madárként az ágon, dallal elpihenni!

E gyönyörűre festett költő-vigasztalanságban a madár-metamorfózishoz keresem a feloldó reményt. Bonnefoy megadja: „Négy nap óta igyekezett boldog lenni a felhőktől, amelyeket a vászonra mázolt egy köves út fölé. De mi a szépség, amikor az ember tudja, hogy csakhamar elmegy. Holnap a hajó egy másik sziget felé viszi, nem jön vissza többé erre, nem látja többé ezt az utat. Hirtelen megreszketett a szorongástól, és leejtette ecsetét, amelynek egy kis sötét okker, majdnem vörös festéke lefröcskölte a lap alját. Ah, milyen öröm!

Chateaubriand a Jordán partján, a hosszú utazás után mi mást tehet, minthogy megtölt egy kicsi üveget a folyó vizével? Ráírja a vignettára: A Jordán vize.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..