Összefűzni, ami összetartozik

A németországi magyarok közel egyharmada Baden-Württemberg tartományban él, Stuttgart környékén körülbelül harmincezren. Az itt otthonra lelt magyarok több hullámban kényszerültek elhagyni hazájukat. A második világháború után a kitelepített magyarországi svábok tízezrei kerültek ide. Őket követték az 1956-os forradalom leverése miatt kivándoroltak. A hatvanas-hetvenes években is sokan menekültek az NSZK-ba a Kádár-, a Tito- vagy a Ceaușescu-rendszer elől. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején elsősorban Erdélyből és a Délvidékről települtek ide nagy számban magyarok. A rendszerváltás után érkezők nemcsak azért különülnek el azoktól, akik már régebb óta itt élnek, mert fiatalabbak náluk. Őket már inkább a két ország anyagi lehetőségei közötti különbségek motiválták. (Jelenleg a Németországban élő magyar állampolgárok számát százharmincezerre becsülik.)

A stuttgarti magyar misszió 1947. május 13-án jött létre. Első lelkipásztora D’André Károly minorita szerzetes volt. A Szent Gellért Egyházközség 2006-ban alakult meg. Plébánosa most már több éve az erdélyi származású Tempfli Imre, aki nemcsak nagy szeretettel fogadta a KÉSZ küldöttségét, de a két nap során igyekezett a lehető legtöbbet megmutatni nekünk a magyar közösség életéből. Számos alkalmat teremtett arra, hogy személyesen is találkozzunk az itt élőkkel, és így a beszélgetések során a lehető legjobban megismerjük egymást.

Ahogy Imre atya fogalmazott, a „magyarság harmadik folyama németországi, a külföldi”. A stuttgarti magyaroknak tizenegy szervezetük van, a tizennégy egyházközségnek tizenkétezer katolikus a tagja. Jellemzően inkább Stuttgart mellett laknak, a több tíz kilométeres távolság pedig igencsak megnehezíti a találkozásokat, a bejárást a szentmisékre. Rendezvényeikre azonban nem csak a katolikusok szoktak eljönni, azok is látogatják alkalmaikat, akik nem keresztények. A klubok, körök és egyletek mind annak a hálónak a részei, amelyre Imre atya reményei szerint „előbb-utóbb fennakadhat a hazájától elszakadt magyar”.


A KÉSZ küldöttségét – az utazást a Nemzeti Együttműködési Alap és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatta – Osztie Zoltán elnök, a budapest-belvárosi főplébánia plébánosa vezette. A találkozások során ismertette a KÉSZ munkáját. Az utazás célját röviden úgy fogalmazta meg, hogy „a keresztény nemzeti egységet jöttünk erősíteni”. E két pillér – a nemzeti hovatartozás és a katolikus kereszténység – az, melyre a jövőt alapozni lehet. Ebben pedig az értelmiségieknek kiemelt, prófétai feladatuk van.

A magyarországi delegációt elkísérte Pásztor Zoltán kassai püspöki helynök és Szabó Károly, a délvidéki Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) elnöke is. Természetesen ők is beszámoltak a helyieknek arról, hogyan él a felvidéki és a délvidéki katolikus magyarság. A kassai főegyházmegyében valamivel több mint ötvenezer katolikus magyar él. A huszonkét magyar plébániát huszonegy pap látja el. A kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ – a magyar ház – a magyar katolikusok szellemi központja. Itt találkoznak a cserkészek, a keresztény értelmiségiek vagy a Szent Mónika-imakör édesanyákból álló tagjai. Hetente keddenként előadásokat tartanak, és filmklubbal várják az érdeklődőket. A Felvidéken ugyanakkor elsősorban nem az anyagi jellegű körülmények jelentenek problémát, hanem az, hogy egyre többen lemorzsolódnak a magyar közösségből. Pásztor Zoltán szerint fontos hangsúlyozni, hogy a magyarság nem érdem, hanem feladat.

Szabó Károly, a KÉK elnöke elmondta, hogy a délvidéki értelmiségiek szervezete már 2002 óta létezik. Ötvenegy településről mintegy hatszázan csatlakoztak a szervezethez. Kiemelte, hogy a helyi papság is melléjük állt, harmincnál is több lelkipásztort tudhatnak a tagjaik között. Szerveznek lelki napokat, bibliaköröket, de elsősorban azt tekintik feladatuknak, hogy a szétszóródott vajdasági magyarságot segítsék hitük és nemzeti hovatartozásuk megőrzésében.
A Kárpát-medencei magyarság képviselőivel kiegészített KÉSZ küldöttsége több magyar csoporttal is találkozhatott. Az egyháztanács munkatársaival, a legátusokkal – az ő feladatuk felkarolni a sokfelé élő magyarokat –, a Barátság Klub idős tagjaival, az Erasmus Akadémia (ERAK) képviselőivel – ez a stuttgarti szervezet a magyarországi KÉSZ-hez hasonlítható – és a legtávolabbi, balingeni magyar fíliában élőkkel. (Őket nemrég nagy veszteség érte: teljesen leégett a templomuk. Jelenleg folyik az új istenháza építése.) Ezeken a találkozókon úgy éreztem, hogy a nemzeti és vallási hovatartozás valóban nem ismer határokat. Azt a sztereotípiát is cáfolták az együtt töltött órák, mely szerint, ha két magyar találkozik, biztos, hogy háromféle véleményt fognak képviselni. Úgy társalogtak a németországi, a felvidéki, az anyaországi vagy a délvidéki magyarok, mintha már számtalanszor találkoztak volna, mintha jó ismerősök volnának. A baráti beszélgetések alapja a keresztény magyar identitás volt.

A stuttgarti magyar katolikusok többsége Erdélyből, a Délvidékről és az anyaországból jött. Beszámolóik szerint leginkább az erdélyiek tartják meg magyarságukat hosszú távon is. A harmadik generáció a legveszélyeztetettebb, hiszen őket már minden az új otthonukhoz köti. „Az anyákon múlik minden” – fogalmazta meg tapasztalatát az egyik nagymama. Ha számukra fontos a magyarság, a magyar nyelv, akkor gyermekeik is megőriznek majd valamit belőle.
Sok szó esett arról is, hogy ki miért jött el otthonról. Ismerjük a közelmúlt történelmét, tehát nem meglepő, hogy a jobb élet reménye sok évtizeden át nem csupán az anyagiakat jelentette. Volt, aki azért jött ide, mert az egykori Jugoszlávia nem tekintette polgárának, egyenesen kitaszította őt. „Soha senki nem kérdezte tőlünk, hogy kik vagyunk, és mit keresünk itt. Soha nem mondták ránk, hogy Ausländer. Befogadtak minket” – meséli egy idős férfi a Barátság Klub összejövetelén. Pikulski Anna, az Erasmus Akadémia alelnöke – aki székely és kalotaszegi felmenőkkel rendelkezik – egy jellemző történetet mondott el. „Amikor bemutatkozom, rögtön visszakérdeznek: tehát lengyel vagy? Nem, magyar vagyok. És Magyarországon belül honnan jöttél? – hangzik a következő kérdés. Nem Magyarországról jöttem, hanem Romániából – válaszolom. Kis kelet-európai látkép.”

Az itt élők nagy figyelemmel kísérik az otthoni eseményeket. A legkülönfélébb dolgokról kérdeztek, mi pedig igyekeztünk válaszolni. De nem csak a tények érdekelték őket, arra is kíváncsiak voltak, hogy mi a véleményünk. Valami azonban egészen más volt az itthon megszokott társalgáshoz képest: bátran és oldalpillantások nélkül rákérdeztek bármire, legyen az közéleti vagy éppen egyházi, vallási kérdés. A beszélgetések során a fajsúlyos, nehéz témák mellett szó esett az életkörülményeinkről ugyanúgy, mint például a magyar futball helyzetéről.

Ha valaki arra kényszerül, hogy elhagyja a hazáját, akkor értékrendjében általában felértékelődik a nemzeti identitás. A Németországban élő magyarokat ugyanakkor sajátos környezet veszi körül. A német népben még mindig él a második világháború traumája, ezért saját németségükkel is hadilábon állnak. Nekünk természetes – legalábbis a legtöbb magyarnak —, hogy a zászló jelzi a hovatartozásunkat. Külföldön azonban még nem egyértelmű, meddig lehet elmenni a nemzeti jelképek használatával.

A kétnapos látogatás legfontosabb eseményére péntek este került sor. A magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a délvidéki Keresztény Értelmiségi Kör, a stuttgarti Erasmus Akadémia és a kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ képviselői együttműködési megállapodást írtak alá. Ebben célként rögzítették, hogy összehangoltan kívánnak dolgozni a „magyar keresztény kultúra és hagyományok” ápolásáért, tudatosan vállalva a keresztény, keresztyén evangelizációs küldetést „az ökumené szellemében az összmagyarság érdekében”. Mindez azt jelenti, hogy a jövőben együttműködnek majd a keresztény hit és a magyarságtudat erősítését szolgáló feladatokban. Közös előadásokat, konferenciákat szerveznek; támogatják a magyar nyelvű oktatást; közös kiadványokat jelentetnek meg; a nemzetet érintő kérdésekben egyeztetik állásfoglalásaikat, valamint létrehoznak egy közös díjat is. A stuttgarti személyes találkozásnak köszönhetően már az is látszik, hogy e megállapodás nem marad csupán leírt szó. A novemberi kassai búcsún mind a négy szervezet képviselteti magát, 2015 tavaszán közös zarándoklatot szerveznek Mariazellbe, ősszel pedig konferenciát tartanak Kassán, melynek témája a következő lesz: „A különböző szakmák feladata, felelőssége az evangelizációban.”

A kapcsolat a „nyolcadik szentség”, mondta Tempfli Imre az egyik összejövetelen. Ha a keresztény magyar identitás megőrzéséről van szó, a személyes találkozásnál jobb eszközt valóban nehezen lehetne elképzelni. Bizonyította ezt az a két nap is, melyen az anyaországi, a felvidéki, a délvidéki és a németországi magyarok találkoztak egymással Stuttgartban.

Fotó: Baranyai Béla