Éjszakai híradások

Mennyivel többet mond az omnes: mindnyájan, a fordító szavával: közösen. A zsolozsmában az imádság lényege tömörül, válik a test és a lélek egy akaratává, amikor a névtelen költő ekként figyelmezteti testvéreit: „(…)Az Úrnak édes himnuszokat daloljunk / teljes erőnkből.” A két utolsó szó (viribus totis) képszerű nyelvünkön a tökéletes lefoglaltságé, az értelem és szív harmóniájáé, amely Szent Ágoston Vallomásában „egy változatos, sokalakú és mérhetetlenül kiterjedt élet”. Ezt a hippói püspök az emlékezetre vonatkoztatja: „Nagy ereje van az emlékezetnek (…) riasztó titok, mélységes és végtelen sokrétegűség; és ez a lélek, és ez vagyok én magam.” De nem a szerteágazó lefoglaltság az, ami Isten szabadságának adománya, az örök liturgiában az in memoriam – az emlékezetre hivatkozva? Mi más az imádság, ha nem gyermeki egyszerűséggel kifejezett emlékezés?

Gyermek tudja teljes erővel átadni magát a játéknak, mely kitölti személyisége vágyait. Vajon miért mondhatta a szépség titkának ismerője, hogy boldog költő az, aki megőrzi gyermekkorát? Imádság és költészet így tartozhat össze igazán, és ne csodálkozzunk, ha a spiritualitás a művészet nyelvén adja át történetét a legszebben.

Misztérium és emlékezés az imádságban jelen van, s a bűn kivételével mi nem lehet imádság? A német Novalisra, (1801-ben halt meg, mindössze huszonkilenc éves volt) a pietistának éppen nem mondható Heine úgy emlékezett, hogy „mindenütt csak csodákat látott, kedves csodákat; kihallgatta a növények beszélgetését, tudta minden fiatal rózsa titkát, azonosította magát végül az egész természettel, és mikor ősz lett, és lehullottak a levelek, meghalt.” A novalisi azonosulás a természettel nem föltétlenül panteizmus, ahogyan egyesek a romantika természetlátásáról állítják. Himnuszaiban az éjhez ilyen sorok olvashatók: „(…) villámfényű / csillagnál is ragyogóbb / az a végtelenbe villanó szem, amelyet / bennünk az éjszaka ujjai nyitnak. / Messzebb látnak ezek, mint a leghalványabb is / a fények roppant seregletében. / Nem szorul fényre / az éjszakanyílt szem – / s a szerető szív mélyéig / repül sugára – / s megzendül mondhatatlan / gyönyörűségtől a magas égbolt.” Vallásos, filozófiai tan lenne, amely természettudományok „függvénye”? Nem keresett ez a fiatalember kémiai vagy fizikai magyarázatot titkok törvényeire, hiszen azt mondta, hogyha a látványos technológiában (!) egy lépést előre akarunk tenni, először befelé tegyünk hármat. Ez Novalis „objektív” szemlélete, s ha komolyan gondoljuk, hogy a benső élet a látható-tapintható tárgyakban is egyre inkább keresi a teremtés pecsétjét, a XVIII. századvég német költőjében csak világosabbá vált az antik sejtés: a tárgyaknak is van könnyük. A „végtelenbe villanó szem” képes fényt látni az éjszakákban, jelet, „amelyet ösmersz”, mint az ókeresztény himnuszköltő, Prudentius írja esti énekében.


Békességes köveim, jó hogy itt vagytok körülöttem hulló-lombos teraszon. A jó kávé már aluszik, nincs hát kísértésem, s az éjszaka kőbékességes. Délután hosszan néztem az égi sávokat, sok eső után végre az aranyba mártott szalagot a fejem fölött, míg jobbra szürke felhők inaltak észak felé. Égtájak mozdulatát láttam, s eltöltött a remény: tisztulni fog a hegygerinc, párából a fényre lép, s a kései virágok tarkállata meghosszabbítja az őszi napokat. Egy-egy szajkó még kiszólt az erdő-hallgatásból. Azt kérdeztem, hogy amikor régen erre is jártak remeték, s barlangba burkolóztak, többet tudtak-e az elmúlásról, több volt-e nekik a sűrűség, a bozótos, mint pusztán zsoltárokhoz „tűzött” szent díszlet?

Emlékemben kora nyári éjszaka világlik – csalogánydallal. Kevésszer hallottam az idén a kis, szürke driádokat. Virtuóz trilláikat zenében csak Respighi tudta dallamhidakon követni. Madarak énekéről – madárnyelvről sokan írtak, tudós pontosságukban nincs jogom kételkedni, amint abban sem, hogy derék házőrzők és pásztor ebek „társalgása” értelmezhető szemantikai jelekkel történik. Azon a csalogányos éjszakán nem hiányzott Vivaldi és Messiaen sem, Olivier Messiaen, a párizsi orgonista-komponista, akinek vannak neves magyar tanítványai is. A velencei „rőt hajú pap” barokk-romantikáját abban érzem, amit ő főleg madarak koncertjéből vett át, minő például híres C-dúr versenyműve. A természet „szépségszelleme” e dallamok madár-romantikája, amely átjárja későbbi korok alkotó-fantáziáját is, hiába kisebbíti Sztravinszkij. „Az idő zajgása tőle megjuhászodik”, meghittebbé válik a mulandóság.

Mi tör fel a lélek szövéséből: színből-fényből éjben is, amely sejtelmes és már áldottá teszi a leáldozott napvilágot? Míg hallgattam a csalogányt, feltűnt ifjúságom kedves festője, Camille Corot; hozzám „zarándokolt” ködfátylas erdeivel, tavával, olasz pásztorával, nantes-i hídjával, azokkal az intim tájakkal, melyekről időskorában úgy nyilatkozott, hogy mindig a természetre bízta magát, „ennyi az egész: én az erdők fia vagyok”. Amit látott, a messzeség volt, új festői dimenziók távlatában.

Novalis a természettudományos vásznán át is ugyanazt a vallásos titkot vallotta, amit versművészetével kimondott. A párizsi Szentháromság-templom orgonistája, új hangzatok költője szintén nem hanyagolta el a tudományt: az ornitológiát. Gyermekkorától vonzódott kedvenc madaraihoz, énekük igazi szépségét zongorahangzatokban érezte. Ősi folklórt tanult tőlük. Persze valamiként más szépség ez, mint amit érzékeink szokványos szépségként fogadnak el. Madarak dallamait ő „fantasztikus gondossággal” jegyzi le, „adatközlőit” természeti környezetükbe helyezi. Ezzel igazolja, amit egyik kritikusa érzékenyen észrevesz: – Messiaen madarainak nincs közük Hitchcock ördögi szárnyasaihoz, Messiaen madarai Isten hírvivői. Nála szorosan egybefonódik a hit és a természet iránti bensőséges tisztelet. Rokonságot érez Assisi szentjével. Eszünkbe jut-e Zeffirelli filmjelenete? Ferenc a háztetőkön lépked, kezében éneklő madár. A Római Iskola festőjének, Kontuly Bélának akvarellje is előttem van szerkesztőségünk mátrai házikójából: hazai erdőből az erre járó Francesco madarakhoz szól, velük énekel. Színek, ritmusok a francia zeneköltő titkai az alkotásban; szinesztézia: színes hallás. Gyermekkorára emlékezve írja: „Tizenegy éves lehettem, amikor először a Sainte-Chapelle-ben jártam. Megrendítettek, lenyűgöztek a színek.” És az orgona? Hangszínváltozatok nagy mestere volt a mi Gergely Ferencünk is, aki különös érdeklődéssel tanulmányozta, ismerte Messiaen partitúráit.

Életerő, szín Messiaen művészete akkor is, amikor orgonajátékával lélekmélyig ragadta meg hallgatóit; nem volt benne semmi fölösleges, semmi dekoráció. Kitörő öröm árad kottáiból, ha az egyházi év titok-tartalmát vagy a természet „liturgiáját” énekli elénk.

Felejthetetlen műve az 1941-ben komponált Kvartett az idők végezetére. Mély miszticizmus, átélt katolicizmus járja át, amint valamennyi alkotását; személyes hang mindannyi, az isteni rend ihletése. Élete végéig érezte az univerzum zenében kifejezhető dallamát (ebben Bach testvére), madarak ének-örökségében a tavaszidőt, amikor formálódnak távlatok dallamai.

Az éjszaka itt fejezi be híradását, ballag elfogyó holdjával, de nem fogy el hangjaival Bartók zongoráján.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..